Viggo Mortensen lélegzetellálítóan jó a Dumb és Dumber-ellenfilmben

Kritika a Zöld könyv című filmről a Zürichi Filmfesztiválról

002
2018.10.01. 05:07

Peter Farrelly, a Dumb és Dumber egyik rendezője felhagyott a kettyós vígjátékokkal, és megrendezte a Dumb és Dumber tökéletes ellentétét.

Amelyben szintén két csávó utazik össze-vissza Amerikában, mi meg halálra röhögjük magunkat rajta, de közben mégis olyan témákról szól, mint a rasszizmus, a sztereotípiák, és hogy hogyan is érezhette magát a hatvanas évek elejének Amerikájában egy színes bőrű zongoraművész, akit több ezer fős, előkelő közönségek tapsolnak meg állva és bravózva minden este, hogy aztán ugyanezek az emberek ne engedjék meg neki, hogy fellépés előtt vagy után ugyanazt a mosdót használja, amit ők, vagy pláne a fehérek között egyen. Szóval a Dumb és Dumber kettyó című folytatás után itt a harmadik rész, a Dumb és Smarter: Az identitásváltság visszavág.

Ami lehet, hogy cinizmusnak vagy gúnyolódásnak hangzik, de a világért sem az. Ellenkezőleg: úgy tűnik, az ezúttal – a korábban mindig vele dolgozó öccse magánéleti válsága miatt – egyedül maradt Peter Farrelly pont ugyanolyan magabiztosan tud levezényelni egy road movie-t akkor is, ha két megveszekedett kretén a főszereplő, és akkor is, ha komoly dolgokról szeretne beszélni komoly szereplőkkel. Vagy hát részben komolyakkal: épp az a Zöld könyv (Green Book) működésének és hatásának a legfőbb motorja, hogy Viggo Mortensen egy igazi, de azért persze nagyon melegszívű bunkót alakít benne, aki, ha azt mondják neki, hogy sekélyesen gondolkodik, megköszöni a bókot. Sok mindent lehet mondani, de azt biztos nem, hogy Farrelly feltalálta volna a spanyolviaszt: a „műveletlen, de emberséges fickó és a karót nyelt, művelt figura hosszú időt töltenek együtt, kihúzzák egymást a bajból, és végül mély barátságot kötnek, miközben mind tanulunk valamit” ezer éves, remekül bejáratott formula – lásd például az Életrevalókat –, de nincs ezzel semmi gond, ha valaki olyan jól ért a működtetéséhez, mint Farrelly, és közben még a sztori is jó.

Ennyire jó

MV5BMjMyNzExNzQ5OV5BMl5BanBnXkFtZTgwNjM2MjIxNjM@. V1 SY1000 CR0,

IMDB: 8

Rotten Tomatoes: 100%

Metacritic: 69

Index: 7,5/10

És jó, még ha ez nem is csak Farrellyt és a másik forgatókönyvírót, Brian Hayes Curryt dicséri: igaz történetről van szó, amelyet ráadásul szinte első kézből kapott meg a stáb. A filmben Mortensen által alakított Tony Vallelonga fiának megtetszett az a sok sztori, amit a faterja mesélt neki arról az Amerikát átszelő útról, amelyet az ország egyik legelismertebb zongoristája, Don Shirley sofőrjeként tett meg, hogy készített erről vele egy csomó interjút, aztán meg is írta a sztorit. Farrellyék meg remek érzékkel találták meg a történetben a legfontosabb pontokat: van itt alkoholizmusban feloldott szomorúság, kocsmai verekedés a rasszistákkal, összetűzés az előítéletes rendőrökkel, összetűzés az előítéletes gazdagokkal, összetűzés az előítéletes szegényekkel, és persze összetűzés a Nagy Amerikai Néplélekkel, hogy azért tanuljon is valamit a néző a dologból.

Ha az ember nagyon akarja, persze lehet azt mondani, hogy mindezek szép kiszámítható sorban követik egymást, de valójában ez egyáltalán nem tűnik fel a film közben. Mert olyan jó a dinamika, mert annyira jó a humor, és mert Mortensen és a zongoristát játszó Mahershala Ali – a Holdfény Oscar-díjas színésze – mindvégig brillíroznak a szerepükben. Ez mindenek előtt az ő filmjük, részben a jó forgatókönyv miatt is: nemcsak egy-egy tipikus karaktert kell eljátszaniuk, mert mindig olyan szituációkba kerülnek, amelyekben új oldalukat mutathatják meg. Mortensen először egy mamlasz olaszt mutat meg, aki egyszerre eszik, dohányzik és dumál, ráadásul mindhármat gyakorlatilag megállás nélkül; aztán megmutatja az utca bölcsét, akinek megvan a magához való esze, vagy csak a magához való esze van meg, és akinek megvannak a saját teóriái a világ nagy kérdéséről (például hogy ő maga „négerebb” a másiknál, akik sosem lakott rossz környéken, és azt se tudja, ki az az Aretha Franklin); aztán mutat balhés fickót, mutat simlist, mutat szerelmes férfit, és mutat igazi jó barátot. Mahershala Ali jólfésült és magasan hordott orrú eleganciája mögött mindig ott van vagy az alkoholista magányossága, vagy valami elfojtott fájdalom, vagy az elfojtás fájdalma, aztán meg attól jó, hogy mégis felszabadul, és összeborzolódik benne kicsit az a jólfésültség.

Ha csak őket kéne nézni egy amúgy elég semmilyen filmben, azzal is nagyon könnyű lenne kiegyezni: 

az ő jutalomjátékuk a mi jutalomfilmünk.

De messze nincs szó semmilyenségről, még akkor sem, ha őrületes eredetiségről sem: Farrelly csupa olyan dolgot mond el a filmmel a sztereotípiák hülyeségéről, a bajtársiasságról, a rasszizmus logikátlanságáról és képmutatásáról, sőt még a szerelemről is, amikbe lehetetlen belekötni, és nem rossz hallani akkor sem, ha finoman szólva sem ez az első alkalom, hogy valaki ezt a leckét mondja fel. De nagyon jó hallgatni, ha egy ilyen jó tanuló felel.

Ne maradjon le semmiről!

(Borítókép: outnow.ch) 

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!