Az év meglepetésfilmjénél szebbet egy ideig nem látunk
Kritika a Life Itself című filmről a Zürichi Filmfesztiválról
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Cinematrix cikkek
-
Elsőként díjaztak spanyol női rendezőt a San Sebastián-i filmfesztiválon - Leesett az állunk ettől az új sci-fi-filmtől, annyira látványos
- Eladó a Szexoktatásban használt ház
- Befejeződött napjaink legjobb sorozata, amelyet rajtunk kívül senki sem ismer
- Megszületett a Harry Potter sztárjának első gyermeke
Volt egy pont a Life Itself című filmben, amikor hirtelen úgy éreztem, mintha valaki teljesen váratlanul nagyon erősen megszorongatott volna, összeugrott a gyomrom, szűknek éreztem a mellkasomat és gyorsabban kezdtem kapkodni a levegőt, remélve, hogy aki mellettem ül, nem veszi észre az egészet. És hangozzék ez akármilyen hülyén, ez az érzés az egyik oka annak, hogy egyáltalán van értelme moziba járni.
A Life Itself biztosan az év meglepetésfilmje. Egyrészt, mert az ember eleve nem egy romantikus komédiától várja, hogy felkavarja és kikészítse. Másrészt, mert az a Dan Fogelman írta és rendezte, akitől rendezőként eddig csak a kiöregedett rocksztárról szóló, leginkább semmilyen Danny Collinst láthattuk, íróként meg olyasmiket jegyez, mint az Aranyhaj és a nagy gubanc vagy a Last Vegas. És ha valaki nagyon képben van az új filmek kritikai fogadtatásával, akkor harmadrészt azért is, mert ezt a filmet mostanra a sajtó elkönyvelte nézhetetlen borzalomként.
Pedig a Life Itself első órája olyan profi mestermunka, olyan tökéletesen van megtervezve a hatásmechanizmusa, olyan zseniálisan játszik a néző érzelmeivel, amilyet csak nagyon ritkán látni. És nemcsak a romkom alműfaján belül: Fogelman íróként maximálisan kihasználja a „megbízhatatlan elbeszélő” ötletét, és folyamatosan újra meg újra átveri a nézőt. De nem csak olyan csavarokkal, mint amikor kiderül, hogy amit eddig láttunk, az igazából csak egy film, amit a filmen belül néznek, mert ezt ellőtték már ezerszer; illetve amikor ez, a film-a-filmben kerül terítékre, az később még iszonyú fontos lesz, és erre ráadásul nagyon kegyetlen módon kell rájönnünk. És a megbízhatatlan elmesélőt sem csak filmes trükként használja: hogy nem biztos, hogy valóban pont úgy történt minden, ahogyan a vásznon megelevenedni látjuk az egyik szereplő elmesélését, az nemcsak a sztorin csavar egyet. Hanem ez, a történtek hamis vagy nem teljes elmesélése is az adott szereplő érzelmeit, hozzáállását, állapotát tükrözi, azaz nem egyszerű hazugságról, hanem komoly lélektani okokról van szó (de ezt ennél pontosabban spoiler nélkül nem lehet leírni).
Ne higgyenek a fanyalgóknak!
IMDB: 5,6
Rotten Tomatoes: 11%
Metacritic: 21
Index: 9/10
Szóval egészen rendkívüli – még a művészfilmeket ideszámítva is –, hogy Fogelman eleinte milyen bravúrosan adagolja az információkat: formai játékba ágyazza, formai játéknak álcázza azt, ami valójában a szereplői mindennél pontosabb jellemzése, miközben még pofátlanul ki is kacsint ránk, és a sztoriba is beleírja a megbízhatatlan narrátort. (Innen a cím is. „Life itself is an unreliable narrator”, azaz „Az élet maga is megbízhatatlan narrátor”: erről ír szakdolgozatot az egyik főszereplő.) És mindehhez az is hozzájön, amilyen mesteri arányérzékkel váltogatja a humort és a drámát – és a mesteri nem a patikamérlegen kimértet jelenti, épp ellenkezőleg: azt, hogy milyen bátran mer szó szerint egyik másodpercről a másikra 180 fokos fordulatokat írni a sztoriba. Amihez Fogelman nagyon jó színészeket talált: Oscar Isaac és Olivia Wilde is magával ragadóan és hitelesen tud folyamatosan szánkózni a különféle végletek között, de még Annette Bening is sok árnyalatot tud megmutatni aránylag kis szerepében, Samuel L. Jackson imádni valóan röhejes cameójáról nem is beszélve.
Nagyjából ezektől tud olyan zsigerien, bőr alá hatolóan, gyomorszorítóan hatni a film, vagy egyszerűbben fogalmazva attól, hogy Fogelman máshogyan teremti meg az azonosulást a néző és a szereplők között, mint ahogy szokás. Nem egyszerűen felépít a szemünk előtt egy jellemet azzal, hogy megmutatja pár jellemző mondatát, cselekedetét, hogy kialakuljon róla egy általános képünk, amiről úgy érezzük, eléggé behatárolja az illetőt a szimpátiánkhoz. Hanem inkább rávesz, hogy az elsőre egyértelműnek tűnő jelekből túl gyorsan ítélve kialakuljon a véleményünk egyes helyzetekről és jellemekről, és csak ez után szembesít vele, hogy amit mi valami rossznak vagy unalmasnak vagy hülyeségnek hittünk, az valójában egész más miatt van úgy, mint gondoltuk volna. És ez a ráismerés nagyobbat üt, mert lesből támad.
Aztán az első óra után csökken az intenzitás, itt már inkább dramaturgiai bravúrról van szó, ahogyan Fogelman kimerevít a korábbiakból egy apró, jelentéktelen részletet, és szép lassan megmutatja, miért is volt az valójában nagyon fontos. Itt már egy afféle pillangóeffekt-film felé megy el a dolog – hogyan lett sorsfordító jelentősége a múltban megtörtént kisebb dolgoknak –, amelynek egyébként a sztorijáról nem sokat lehet elmondani: előbb egy pár szerelmét meséli el, aztán egy másikét, kiegészítve a családi kapcsolatok bemutatásával is, és ennyi. Idáig főként tényleg az életről magáról szól a Life Itself, tűnjön ez bármilyen patetikusnak: arról, hogy hogyan változhat meg a sorsunk pillanatok alatt véglegesen akár jó, akár rossz irányba, és hogy akár jó, akár rossz az irány, az másokra hathat akár egészen ellentétesen is. Arról, hogy mindez teljesen igazságtalan, de ezzel nem tehetünk semmit. És arról, hogy hogy lehet ezt elviselni, vagy el lehet-e mindig viselni.
Aztán végül csak elfogy a patron, és a film átmegy egy eleinte csak sablonos és kiszámítható, a legutolsó percekben viszont már kifejezetten giccses szerelmi sztoriba, noha a néző végig azt várja, mikor derül ki annak rendje és módja szerint, hogy a megbízhatatlan narrátor miatt persze nem olyan kerek most sem a dolog, mint amilyen sziruposan kereknek tűnik. Ez viszont nem történik meg, a szirup tényleg szirup marad. De az az igazság, hogy egy filmtől, amelyik olyan intenzív érzelmeket képes belőlem kiváltani másfél óra alatt, amilyeneket a valós élet – hála a jó égnek – másfél év alatt sem; amelyik ennyire földhöz tud vágni és vissza tud rugdosni a helyemre, szóval egy ilyen filmtől még ez sem tud érdekelni, a lehető legkevésbé sem.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon