Fellini azt mondta, úgy nézek ki, mint aki állandóan maszturbál

Beszélgetés Donald Sutherlanddel a Zürichi Filmfesztiválon

029-300918-donald-sutherland-green-carpet
2018.10.06. 14:08

Hadd mondjak legelőször is valamit. Semmi nem igaz abból, amit elmondtál.”

Ezekkel a szavakkal fordul a Zürichi Filmfesztiválon színpadra lépő Donald Sutherland az őt a legnagyobb lelkesedéssel méltató és zseninek beállító riporter felé. Sutherlandet idén végre kitüntette az Amerikai Filmakadémia egy Oscar-díjjal az életművéért, pótolva egy nevetséges hiányosságot: A piszkos tizenkettő, a M.A.S.H., a Kelly hősei, a Bertolucci-féle Huszadik század, a Fellini-féle Casanova, A sas leszállt, a Testrablók támadása, az Átlagemberek, a Zaklatás vagy Az éhezők viadala színésze egyik szerepéért sem kapta meg az Oscar-díjat, sőt, nem is jelölték még. 

Pedig a filmfesztiválon a Sony Pictures Classics alapító-igazgatója, Michael Barker – akinek forgalmazóként vagy producerként 169 Oscar-díjhoz volt köze, köztük a Saul fiáéhoz is – úgy beszél róla, mint a legnagyobbak egyikéről, aki olyan hitelességgel képes eljátszani bármit, ahogyan csak a legkevesebbek. Aki a M.A.S.H.-sel átalakított mindent, amit a közönségfilmekről tudtunk. Aki miatt Barker gyerekkorában a katonai támaszponton, ahol a filmet látta, megőrültek a tengerészgyalogosok, mert úgy érezték, Sutherland tényleg közülük való, pedig csak eljátszotta egy átverés miatt, hogy tábornok, de az összes katona elhitte minden szavát.

Pedig ezt a jelenetet, amely már 32 évesen világhírűvé tette a kanadai születésű Sutherlandet, csak egy véletlen folytán játszotta el pont ő. „Egy londoni színésziskolába jártam, legalábbis pár hónapig, aztán otthagytam. A piszkos tizenkettő főszereplői közül az első hat volt az igazi sztár, meg volt a második hat. Na ebbe az alsó hatba hívtak engem is, mert tudtam angol akcentussal beszélni, és legalább valamennyire amerikai voltam. Két hétig próbáltunk a forgatás előtt; az én szövegem annyi volt, hogy „Kettes, uram” – ezt is épp elég sokat próbáltam. A második hét végén, épp mielőtt elkezdtük volna a forgatást, mind ültünk egy nagy tábori asztalnál, már leborotvált fejjel, az asztalfőn a rendező, Bob Aldrich. Egyszer csak felállt Clint Walker, és azt mondta: Mr. Aldritch, nem hiszem, hogy nekem egy olyan hollywoodi sztárként, aki a Cheyenne című sorozat révén az őslakos amerikaiakat is képviselem, helyénvaló volna eljátszanom azt a hülye jelenetet, amikor úgy teszek, mintha tábornok lennék” – meséli Sutherland, majd vesz egy nagy levegőt. „Aldrich annyit se várt, mint én most, és azt mondta nekem:

Te ott, a nagy fülekkel! Te fogod csinálni.”

És tényleg ez volt az a szerep, amelyik megcsinálta Donald Sutherland karrierjét. Addig nem ment minden gördülékenyen. „A legelső meghallgatásomra 1962-ben mentem el. Másnap reggel vártam az ügynököm hívását, de amikor csörgött a telefon, nem ő szólt bele, hanem a film rendezője, írója és producere egyszerre, mindhárman beszéltek, pedig akkor szerintem még nem is létezett konferenciahívás. A rendező nem győzött lelkendezni, az író pedig azt mondta, annyira jó voltam, hogy megváltoztatná miattam az egész sztorit. A producer hozzátette: épp ezért akartak mindhárman felhívni, hogy elmondják, nem én kapom a szerepet. Ők ugyanis egy szomszédsrác-figurát akartak. »De te úgy nézel ki, mint aki soha nem lakott senkinek a szomszédjában.«”

A piszkos tizenkettő premierje előtt aztán mégis kapott telefont ügynöktől is, noha nem a sajátjától, hanem Robert Aldrich ügynökétől. Azt mondta, ha Kaliforniába költözne, nagy karrier várhatna rá. „Mondtam neki, hogy nincs nekem arra pénzem, mire közölte, hogy hát, gondolom akkor biztos elleszel Londonban is. Úgyhogy kölcsönkértem valamennyit Chris Plummertől, és átrepültünk a családommal Amerikába. Amikor leszállt a gép, a karomon ülő kisfiam lehányta a kabátomat, úgy mentünk oda a vámhoz. A vámos végigmért, ránézett a foltra a kabátomon, majd megkérdezte, milyen hosszúra terveztük ezt a kéjutazást, mire persze mondtam, hogy á, csak pár hét. Mire az akkori feleségem, Shirley korábbi házasságából való kisfia kétségbeesve elkezdte nekem azt kiabálni, hogy »De hát azt mondtad, életünk hátralévő részében itt fogunk élni!« A vámos csak annyit mondott: na menjenek. Így kezdődött minden.”

A M.A.S.H. című Altman-film, Hollywood egyik újkori alapművének főszerepét is azért kapta meg, mert Ingo Preminger producernek annyira tetszett a figurája A piszkos tizenkettőben. „Elküldte nekem a forgatókönyvet. Elolvastam, egészen borzasztó volt. Megkérdezte, hogy benne vagyok-e, mondtam, hogy a legnagyobb örömmel.” De Sutherland azt állítja, Robert Altman mindent megtett, hogy ne ő legyen a főszereplő. „Azt mondta a producernek, akkor vállalja a rendezést, ha nem én leszek a főszereplő, hanem ő hozhat olyan színészt, akit ő szeretne. A producer nem engedte. Azt mondta, jó, de akkor legalább ne legyen rögtön az elején kiírva a nevem. Ezt sem engedte. Hát, így indult a mi kapcsolatunk.”

A borzasztó forgatókönyvről azt mondja: „Azért találni belőle részeket a filmben. Például a következőt: »az«. De mást nem. Az egészet végig improvizáltuk. A vágót Oscarra jelölték, pedig a Nobel-díjat is meg kellett volna kapnia: nem volt két alkalom, hogy ugyanazt mondtuk volna egy adott jelenetben a próbán, az első felvételen, a másodikon vagy a többin.”

Arra a kérdésre, gondolta-e, hogy ennyire sikeres lesz a film, azt mondja, hát persze, hogy gondolta. „Akkor még nagyon naivak voltunk, és a naiv ember mindig azt hiszi, hogy óriási sikere lesz.” De azon azért nagyon meglepődött, hogy hatalmas sor kígyózott a film első vetítésekor a mozi előtt. „Hiszen akkor még nem volt internet, nem volt email, és nem volt… Hogy is hívják azt a dolgot, amit az elnök használ? Twitter? Ja, már azt hittem, egyszerűen csak hazugságnak nevezik.”

A 84. évében járó Sutherland egyike azoknak az élő legendáknak, akik még első kézből tudnak mesélni a filmművészet legnagyobbjairól, még ha nem is feltétlenül olyasmiket, amiket a filmes tankönyvek megírnának. 

Fellini azt mondta nekem, azért választott engem a Casanova címszerepére, mert olyan szemeim vannak, mint valakinek, aki állandóan maszturbál. Na, mondom, ezt meg honnan tudja?

Olyan volt vele a munka, mint egy igazán csodálatos szerelem: az első három-négy hét kínos volt, de a következő 11 hónap földöntúli boldogságban telt. Olyasmiket csinált, mint hogy behozott az öltözőmbe egy plusz oldalt, ami eredetileg nem volt benne a forgatókönyvben, azzal, hogy meg tudnám-e tanulni. Megkérdeztem, mikorra kell. Ma délutánra. De ma délután mikor? Most. De a szöveg valójában olyan volt, mint valami varázslat: csak ránéztem, és már tudtam is. Olyan is volt, hogy Federico az ölembe ült, miközben másokat rendezett. Ha beszélgettünk, az úgy nézett ki, hogy ő beszélt, beszélt, beszélt, aztán ha válaszoltam valamit, hümmögni kezdett.”

Barker persze kérdezi Sutherlandet Bernardo Bertolucciról is, és arról, hogyan lett annyira rettenetes a fasiszta karaktere a Huszadik században, mire a színész elsőre meglepő választ ad: „Szereted a macskákat?” Aztán persze megmagyarázza. „A karakterem a kommunizmus veszélyeiről beszél a követőinek, és azt mondja, amint látnak egyet, azonnal el kell pusztítaniuk, mert a kommunista olyan, mint egy kismacska, amelyik az érzelmeiket manipulálja. Fog egy kismacskát, kikötözi egy oszlophoz, fejjel nekirohan, és ezzel szétloccsantja a macska testét. A felvételkor úgy álltam, hogy a kamera szemszögéből úgy tűnjön, mintha tényleg a macskának mennék neki. Megkérdeztem Bernardót, milyen volt. Azt mondta. »Rendben volt. De most tényleg a macskát találd el.« Úgyhogy szereztek egy gumimacskát, megtöltötték művérrel, és felerősítették egy oszlopra. Én meg azt mondtam: Bernardo, nem tudok fejjel nekirohanni egy oszlopnak. Mire hívott egy fickót, akinek egyáltalán nem volt nyaka, és aki szó nélkül nekirohant fejjel az oszlopnak. Mindenki éljenzett. Jó, mondom, egyszer megcsinálom. Nekifutottam, lefejeltem az oszlopot, majd Bernardo közölte: nem jó, mert nem vérzik a gumimacska. Lefejeltem újra, ezúttal tökéletesen, de Bernardo megint leállította, mondván, gumidarabok vannak a fejemen. A fejelés után fel kellett volna kiáltanom, de végül már csak dadogni tudtam.”

Sutherland mesél az Emmy-díjas John Landisről (Blues Brothers, Amerikába jöttem, Oszkár) is, aki egy, a stáblistán fel sem sorolt kis szerepet játszott a Kelly hőseiben, és aki akkor azt mondta neki: ha mindketten sztárok lesznek, azt szeretné, ha Sutherland minden filmjében szerepelne. Ez végül nem így lett, de tartották a kapcsolatot, és tőle származik A testrablók támadása talán legváratlanabb értelmezése is. „A forgatás közben azon gondolkoztam, miről is szól valójában ez a film. Beszéltem erről Johnnal, aki közölte: a McDonald’sról, és arról hogyan lopja el az identitásunkat a gyorsétterem. És tényleg így lett. Ő már 1972-ben tudta.”

A Party Zónára is Landis hívta, és felajánlotta, hogy a gyártó gigastúdió, a Universal nekiadja a profit 2 százalékát. „Mire én felháborodottan közöltem, hogy na azt már nem, én ragaszkodom a rendes napidíjamhoz.” A film csak Amerikában 141 millió 600 ezer dollárt hozott, ami mai árfolyamon ér 39 milliárd forintot, el lehet képzelni, hogy negyven évvel ezelőtt ennek a két százaléka mennyi pénz volt. „A Wall Streeten kéne dolgoznom, nem?”

Egy másik ikonikus rendező, akivel Sutherland dolgozott együtt, Robert Redford. Aki az Átlagemberek egyik legfontosabb jelenetét egész máshogy képzelte el, mint ahogy az végül a filmbe került. „Ebben a jelenetben a karakterem zokogva azt mondta a feleségének, nem tudja-e, szereti-e még, mire a nő otthagyta. Én meg győzködtem Redfordot, hogy ezt nem így kéne, hogy csak egész egyszerűen, pragmatikusan kéne kimondani ezt a mondatot. De nem így vettük fel. A forgatás után három hónappal csörgött a telefon, Bob szólt bele. Azt mondta: »Igazad volt.« Mondom, nagyszerű, de miről beszélünk? »Tényleg nem sírva kellett volna mondani. Fel tudjuk venni újra? Mary Tyler Moore már New Yorkban van, őt nem tudom hívni, de az ő szerepét majd eljátszom én a kamera mögött, és még megvan a függöny, ami előtt ültél. El tudnád így játszani újra?« Eljátszottam, és ez az, ami bekerült a filmbe.”

A beszélgetésen kiderült az is, miért nem vállalta el Sutherland a 3 Oscarra jelölt Gyilkos túra főszerepét. „Akkoriban hittem abban, hogy egy filmben nem szabad erőszakot ábrázolni. De tudják, mit? Ha akkor megcsinálom azt a filmet, akkor nem találkozom a feleségemmel, Francine-nel, akivel 46 éve vagyunk együtt.”

És végül Barker és Sutherland persze eljutnak Az Éhezők Viadaláig is. A forgatókönyvet az ügynöke fiatal asszisztense küldte el a színésznek, csak hogy olvassa el. „Azt éreztem, ez fantasztikus, ez végre kimozdíthatja a szobájukból a fiatalokat, ráveheti őket, hogy csináljanak valamit a politikában, vagy legalább arra, hogy menjenek el szavazni, ez feltüzelheti az aktivitásukat. Ebben sem lett teljesen igazam, ahogy még egy dologban sem: azt hittem, ez egy animációs film lesz. És a második-harmadik-negyedik részről se tudtam, azt hittem, az egész csak egy rész, nekem meg csak pár mondatom lesz. Végül egy csomó olyan szöveg került a forgatókönyvbe, amit a regényben nem mondott el a karakterem. Gyönyörű mondatok.”

Sutherland igazi showman, a zürichi beszélgetésen is folyamatosan megnevetette a közönséget. Még a legutolsó percben is, amikor egy néző azt kérdezte tőle, mit érez amiatt, hogy egyik fia, Kiefer és egyik unokája, Sarah is színészek lettek. 

Hogy mit érzek? Ösztönt a versengésre.”

Borítókép: Vittorio Flacco / MooH Photos / Zff.com.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!