Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMMintha vitrinben mutogatnák Robert Redford megnyerő mosolyát
Kritika a The Old Man and the Gun című filmről a Zürichi Filmfesztiválról
Minden tekintetben kiábrándító film a The Old Man and the Gun, amelyről sokáig úgy lehetett tudni, ez lesz Robert Redford utolsó szereplése, aztán abbahagyja a színészetet. De végül meggondolta magát, és tulajdonképpen ez az egyetlen igazán jó dolog, ami elmondható az egészről: hogy nem egy ilyen harmatgyenge film lesz az utolsó, amiből Redfordra kell emlékeznünk.
Bár persze maga Redford most is nagyon jó, most is jó nézni – csak az a baj, hogy ezt az író-rendező David Lowery (Kísértettörténet, Elliott, a sárkány) is nagyon jól tudta, úgyhogy meg is elégedett ennyivel. És biztosan sokan lesznek, akiknek tényleg elég is ennyi: van egy imádni való Robert Redford, aki egymaga képes visszaadni a világ összes hatvanévesnél idősebb emberének önbecsülését, olyan szellemes, fiatalos, lelkes, jópofa, elegáns és mindenekelőtt huncut a szerepében, és szinte végig a vásznon van, mi kell még? Még egy jó alapötlet is van, ami mondjuk öt perc után elveszíti az érdekességét, de még mindig jobb, mint ha nem is lenne: Redford egy megrögzött bankrablót játszik, akire még a kifosztott áldozatai sem képesek haragudni, mert olyan kifinomult, megnyerő, mosolygós úriemberként intézi a fegyveres rablásokat.
De ezzel már tényleg minden jót elmondtunk erről a mélyen igénytelen filmről. Az igénytelenséget ezúttal nem a gagyiság szinonimájaként kell érteni, mert erről szó sincs; arról van szó, hogy Loweryben láthatóan semmiféle igény nem volt arra, hogy – Redford személyén kívül – bármivel is emlékezetessé, kiemelkedővé, megjegyezhetővé, egyénivé tegye a filmjét. A The Old Man and the Gun olyan, mintha nem is egy kész film lenne, hanem egy stencil, egy sablon, ami megmutatja a bankrablós filmek alapját, azt a vázat, amire aztán egy valamire való író vagy rendező elkezdi felépíteni a saját történetét, a saját világát. De ebben a némi jogos önkritikára utalóan legalább csak másfél órás sztoriban tényleg semmi más nem történik, hogy van egy ember, aki bankokat rabol, és van egy rendőr (Casey Affleck), aki megpróbálja elkapni.
A film 1981-ben játszódik, és az a szomorú, hogy semmi, de minden túlzás nélkül semmi nem utal arra, hogy nem tényleg 1981-ben forgatták. De már 1981-ben is arra lehetett volna panaszkodni, hogy minden elemét láttuk korábban is. Lowery még olyan jeleneteket is képes halál komolyan elsütni, amilyeneknek már a paródiáját is kiparodizálták a South Parkban, és már annak is vagy tíz éve: amikor besétál egy öltönyös ember a szegény kis rendőr irodájába, és annak felháborodott tiltakozására közli: „Ez mostantól már nem a maga ügye, innentől az FBI átveszi.” De megvan az is, amikor a rendőr és a bankigazgató együtt nézik a biztonsági kamera felvételét, és egy ponton felkiáltanak és leállítják a videót, mert pont akkor látszik az elkövető arca a képen. És megvan a fantomképek összehasonlítása is, megvan minden, ami bárkinek eszébe jutna egy ilyen történetről huszonkét másodperc gondolkodás után.
A The Old Man and the Gun olyan, mintha véletlenül nem a forgatókönyvet, hanem a Bankrablós Filmek Kezdőknek című könyv első fejezetét filmesítették volna meg.
Ennyire ábrándultunk ki
IMDB: 7,3
Rotten Tomatoes: 89%
Metacritic: 80
Index: 4/10
Ráadásul hiába jó Redford a cukorfalat nagypapával keresztezett bankrabló szerepében, a többiek vagy érdektelenek, vagy rosszak. Vagy a rendező kért tőlük rosszat, és azt játsszák el túlzottan is jól. Casey Affleck rendőre legalább olyan fontos főszereplője a filmnek, mint Redford, de képtelenség nemhogy azonosulni ezzel az első pillanattól fogva teljesen érdektelen, mísz, unott, fáradt, kiégett figurával, de még érdekelni sem tud, hogy mi van vele, mivel kimarad az a fázis a filmből, amikor legalább egy pici rokonszenv ébredhetne a nézőben, vagy amikor megérthetnénk, milyen nagyon is érthető és emberi ok okozza azt a mélységes világfájdalmát, ami a borostája utolsó szálában is ott van. Ehelyett egy olyan embert látunk, akinek nincs kedve ehhez az egészhez, és pont ez az egyetlen, amiben azonosulni lehet vele: nekünk sincs kedvünk nézni az ő történetszálát. Sissy Spacek Redford barátnője vagy plátói szerelme szerepében egész egyszerűen semmilyen, Tom Waits bankrablótársként meg olyan, mintha ott se lenne, egyetlen rövidebb monológja van, de már a stáblista után sem emlékezni, hogy miről is szólt, pont annyira fontos.
Redford pajkos mosolyán kívül még egy élvezetesebb rétege van a filmnek, de az koránt sincs eléggé kibontva. A főszereplők életkorából adódóan eleve adott az időskori boldogság kérdése, és ez némi melankóliával átitatott optimizmusként jelenik meg, adva némi sajátos hangulatot a film olyan részeinek, amelyikben nem ugyanazt a bankrablást nézzük meg tizedszer is, csak más szereplőkkel. De azt nem lehet mondani, hogy erről is szólna a The Old Man and the Gun, legfeljebb azt, hogy ez a téma is megjelenik benne, hogy aztán végül ne nagyon mondjon el róla semmit az író.
Elfecsérelt lehetőség ez a film,
egy olyan rendezőtől, aki talán csak azért készítette el egyáltalán, mert azt mondták neki, sehogy sem lesz elég kiállítani a sejtelmesen somolygó Robert Redfordot egy vitrinben, és körbemutogatni az egész világon. Úgyhogy írt egy filmet, ami szintén nem tesz mást ezen kívül. Csak ezt valamivel hosszabb ideig tart végignézni, mint Robert Redfordot egy diszkréten megvilágított üvegburában jobbról, balról, elölről és hátulról.
Rovataink a Facebookon