Itt nincs Halloween, csak vér és bosszú

010
2018.10.26. 18:58

Azért is érdemes követni egy évtizedeken át futó horrorsorozatot, mert tök jól bele lehet abba kukkantani, hogy abban az időben mi mozgatta meg az embereket, vagy éppen mit gondoltak a producerek, hogy mi fogja őket megmozgatni. A hetvenes évek végén a megállíthatatlan, megölhetetlen, szótlan, a maszk miatt vonások nélküli gonosz, aki egyszer csak besétál az emberek átlagéletébe, és kivétel nélkül elkezdi kaszabolni őket minden ráció nélkül.


A Péntek 13-ban legalább el kellett menni egy nyári táborba, hogy jöjjön a baltás gyilkos, A texasi láncfűrészesben el kellett veszni az állam legsuttyóbb és elhagyatottabb sarkában, a Rémálom az Elm utcában-sorozatban pedig el kellett aludni. A Halloweenban még ezt sem volt szabad, mert a gyilok az egyenesen az ember küszöbéig ment el, sőt, át is lépte, bejött a konyhába, felment a hálószobába, és a kedvenc plüssállatunk mellett próbált végezni velünk.

Az első részben Myers méltó ellenfelet kapott a kitartó és túlélő Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) személyében, akit kiegészítette Myers orvosa, a megszállottság határán táncoló Dr. Loomis (Donald Pleasance), aki pontosan tudja, hogy mivel áll szemben Haddonfield városa Halloween napján. Myerst az első film végére lelőtték, leesett egy emeletről, de csak hűlt helyét találták, így az eredeti, klasszikus, és a mai napig tökéletes Halloween után a rendező John Carpenteren ott volt a nyomás, hogy folytassa a hatalmas sikerét. És a Halloween-sorozat folytatódott is. 

  • 1981-ben jött a második rész, ami percekkel az első befejezése után vette fel a fonalat, a producerként és íróként dolgozó Carpenter, és alkotótársa, Debra Hill arra jutottak, hogy úgysem lehet többet kihozni ebből a sztoriból, csak ha lineárisan folytatják. Ekkor még működött a Halloween-hype.
  • 1982-re az lett a nagy ötlet, hogy mi lenne, ha a Halloween egy olyan franchise lenne, ami különböző horrorsztorikat dolgoz fel. Így jött a Myers nélküli Boszorkányos időszak, amiben egy gonosz, okkult dolgokkal foglalkozó játékgyártó próbálja maszkokkal és reklámokkal elpusztítani a világ kisgyerekeit. Nem sokkal azután vagyunk, hogy a Poltergeistban a tévé elragad egy kislányt, szóval lehet érezni valami kapcsolatot. A zenéje egyébként a mai napig bomba, tiszta Chromatics.
  • A hat évvel későbbi rész az előző nagy bukása után inkább visszahozta Michael Myerst, és a végére már azzal riogatnak, hogy Myers meghal, de a gyilkos helyét át fogja venni egy kisgyerek, az első film fő karakterének, Laurie Strode-nak a kislánya. Akkoriban azt hiszem, nagyon tartottak a gyerekek fejlődésétől.
  • Az ötödik-hatodik rész elég jól demonstrálja, hogy mekkora kulimászban volt az amerikai horrorfilmgyártás, és nem elégedett meg egy producer sem (Carpenter itt már rég kiszállt) azzal, hogy jön Michael Myers kaszabolni, a hatodik részben már odáig eljutunk, hogy egy szekta irányítja rúnákkal a néma gyilkost. Sőt, a végére odáig jutunk, hogy a karrierje elején járó Paul Rudd egy vascsővel veri agyon Michael Myerst. Micsoda idő volt ez a kilencvenes évek közepe!
  • Amit aztán az 1996-os Sikoly önmagával szemben kritikus metasztorija kicsit felforgatott, és már nem lehetett megelégedni azzal, hogy egy gyilkológép megy előre, mint egy gőzgép, hanem egy tisztességes horrorfilmnek reflektálnia kellett saját magára. Az eredeti után pont 20 évvel készített H20-ban a nagy reflexiót azzal oldották meg, hogy nagyon helyesen a semmibe vették az egész sztorit a harmadiktól a hetedik részig, visszahozták Jamie Lee Curtist (aki már itt egy súlyos trauma túlélőjeként játszotta Strode-ot), és megadták a tisztességes befejezést végre a sztorinak: Michaelnek végérvényesen annyi volt.
  • Egészen addig, amíg valami okostóninak eszébe nem jutott, hogy hé, az egész érzelmi ívet ki lehetne azzal nyírni, ha feltámasztják! Ez lett a Halloween: Feltámadás, amiben Tyra Banks és Busta Rhymes játszanak, a sztori pedig arról szól, hogy az interneten élőben közvetítenek egy valóságshowt a régi Myers házból, amiben, nofene, felbukkan Michael is! De egy adott pillanatban Busta Rhymes kiüti. A Feltámadás olyan volt, mintha valaki az előző részben eltemetett Michael Myers sírjára egyszerűen odaszart volna, és még az ötödik-hatodik rész otromba marhaságait is felülmúlta volna.
  • Ekkor jutott el oda a világ, hogy ehhez képest már egy Rob Zombie-feldolgozás is jó ötletnek tűnt, Zombie készített is egy Halloween-remake-et és annak folytatását is, de azok nagyjából annyira maradtak fenn a köztudatban, mint az Andrew Garfielddel készült Pókember-filmek, vagy az a féltucat Texasi láncfűrészes-prequel/remake/reboot, amik legalább másfél évtizede beavászkodnak az ember szeme sarkába. Nem adtak sokat hozzá az eredeti filmekhez, csak a loncsos-bozontos-belezős rocker Zombie ráerőltette a saját esztétikáját egy olyan sorozatra, egy olyan korszakban, amikor még mindig a Fűrész volt az Egyesült Államok első számú horrora.

Na de mi a helyzet 2018-ban? Mit lehet kezdeni egy ilyen, generációkkal ezelőtti ötlettel? A válasz két részből tevődik össze: egyrészt ott van az igény, hogy több erős női karaktert lássunk hősökként, úgyhogy visszahozták Jamie Lee Curtist, mint az évtizedekig hanyagolt Laurie Strode-ot, aki túlélőként egy védett bunkerházban él, és negyven éve szomjazik a bosszúra. Másrészt pedig a remake-ek és előzményfilmek korában nem lehet egyszerűen csak újra hozzányúlni egy ikonikussá vált intellektuális tartalomhoz, hanem meg kell kicsit buherálni. Mintha remixelnének valamit, azaz fognák az eredeti elemeit, és megkutyulnák, hogy ismerős is legyen, meg új is. Legyenek ugyanazok a helyzetek, csak megfordítva. Legyenek hasonló viselkedések, de más karakterektől. Legyen ugyanaz, csak lehetőleg más is. Így éledt fel a kétezertizes években a Fargo és A bárányok hallgatnak világa a tévében, így lett új, de mégis nagyon ismerős Star Wars-újrakezdés Az ébredő erő. És így lesz egyszerre folytatás, remake, és remix is a 2018-as Halloween, amiben visszaköszönnek az egész sorozat apró elemeitől kezdve azok kulcsjelenetei, de mindig más köntösben. Ja igen, és ehhez az is kellett, hogy végképp eltöröljenek minden előzményt 1978 óta. Az új Halloween egyszerre egy tiszta lap, ami azért halványan össze van firkálva.

És a negyven évvel ezelőtti rész körvonalai vannak rajta: 2018 Halloweenje előtt pár nappal, miközben áthelyeznék, Michael Myers megszökik negyven éves pszichiátriai kezelésből, és elindul Haddonfield felé. Ahol a már nagymama Laurie Strode, de valahogy úgy, ahogy egy mesebeli nagymamát modern változatát elképzelnénk: egy túlélésre kispécizett kunyhóban, tele fegyverekkel, konzervekkel, zsilipekkel, rejtett szobákkal. Itt várja minden egyes évben, hogy Michael visszatérjen. A családja persze nem komplettnek nézi, a lánya (Judy Greer) nem szívesen beszélget vele, unokája (Andi Matichak) elnézőbb, de őt is jobban foglalkoztatja az, hogy elmegy-e a fiújával az iskola Halloween-bulijába. Pedig a legkisebb lány is tudja, hogy a családjára „ilyenkor rájön a hoppáré”, még akkor is, ha, ahogyan az egyik legjobb barátja mondja, 2018-as mércével azért már nem olyan durva hír az, ha valaki pár embert meggyilkol egy amerikai kisvárosban. És ezt a rendező és az írói is tudhatják, mert amikor Michael Myers elindul Haddonfieldben, akkor úgy gázol a nyitott ajtókon és ablakokon könnyen elérhető háziasszonyokon, mint a konyha legnagyobb és legélesebb kése a puha vajban.



De nem Strode az egyetlen karakter, aki feszült idegekkel várja Michael feltűnését, hanem ott van még az előzetesekből szinte teljesen kihagyott Sartain doktor („Maga az új Loomis” - mondja magyar fahangon Jamie Lee Curtis, amikor először találkoznak), aki évtizedeken keresztül tanulmányozta a gyilkológépet, és képtelen volt megérteni. Mellé szegődik még a kisváros rendőrfőnöke is, aki az újrakonfigurált sorozat szerint elsőnek érkezett a helyszínre, amikor Michaelt elkapták az első rész végén, és pár ártatlan járőrrel és járókelővel kiegészítve kész is a  csapat, ami megpróbálja megállítani a megállíthatatlant.

Mindent szeltek

thumb 83d3035f2af2a61ebd3f8cbdd50d89a7

Index: 7/10

Imdb: 7,9

Metacritic: 69/100

Az új Halloween próbálja megismételni az eredeti fontos beállításait és trükkjeit: itt is van a sötétségben feltűnő arc, házak között hosszú beállításban settenkedő gonosz, autóúton tébláboló őrültek, és a nyílt színen, fényes nappal álló fenyegető figura. David Gordon Green (Ananász expressz) rendezése viszont akkor van igazán elemében, amikor ezektől vizuálisan és történetmesélésben is teljesen elszakad. A filmet nyitó, kockás udvaron játszódó jelenet például látványban már egészen absztrakt és egyedi ahhoz képest, hogy mik ennek a sorozatnak az elvárásai, és inkább emlékeztetnek az olasz giallo horrorokra, mint az amerikai kisváros esztétikájára. A nem sokkal azután következő benzinkutas gyilkolás – ahol a legtöbb gyanús dolog a háttérben történik, és alig észrevehetőek – szintén emlékezetes, bár aztán onnantól gyorsan beindul a brutalitásvonat, és a film végéig nem áll meg.

De pár ilyen pillanattól eltekintve valahogy formátlan a Halloween rendezése, nincs egységes stílus, csak éppen az a trükk, amit megkövetel az akció. Vannak benne hosszú beállítások, gyors zoomok, tévéfilmes beszélgetések, hangulatosan rémisztő képek. Egy dolog nincsen benne: igazi, seggszorító ijesztgetés, amitől visszatartanánk a lélegzetünket, gyorsabban lélegeznénk, megmarkolnánk a karfát, vagy egyszerűen csak félnénk. Ami azért fura, mert egy csomó lehetőség lenne rá, de Green valahogy mindig úgy oldja meg, hogy tétnélküli legyen az összes olyan jelenet, ahol kiugorhatnánk a bőrünkből. Vagy egyszerűen kivágta őket. A Halloweenban ugyanis bizonyos fontos információkat valaki elbeszéléséből tudjuk meg, ahelyett, hogy látnánk őket, és ettől nekem folyamatosan az az érzésem volt, mintha Green valamit trükközne – ha valamit szándékosan nem mutatna meg, azért, hogy fejre állítsa az elvárásainkat vagy a saját fantáziánkat. De sajnos nem. A Halloween sajnos egyszer sem fog igazán senkit meglepni.

Viszont szórakoztatni azt igen, és a sorozatot nézve ezzel már kapásból ott van a 3 legjobb Halloween-epizód között. Mert tele van apró örömökkel, már amennyire a sorozatgyilkosságot annak lehet nevezni. Curtist sem negyven évnyi Halloween, sem az érzések nélküli magyar szinkron nem tudta kivégezni, a jól megírt, láthatólag nagy odafigyeléssel eljátszott szerepe beérik a film végére, és a fináléra lesz igazán értelme. Green a korábbi filmjeihez (George Washington, Áramlat) szokásához híven az apróbb szerepekre majdnem jobb figurákat választott, mint a főbbekre, egy bébiszittelt srácra, és egy iskolai barátra majdnem jobban lehet emlékezni, mint arra, hogy kikkel indul az egész cselekmény.

Elég ez 2018-ra egy Halloweenre? Az kétségtelen, hogy a negyven évvel ezelőtti eredetit soha, semmi nem fogja megközelíteni, legalább annyira fenn fog maradni a köztudatban, mint kortársa, A nyolcadik utas: a Halál. És amíg a Halloweent éveken át lehetett még facsarni kevés pénzből (valószínűleg azért, mert a kortársával ellentétben nem kellettek hozzá űrhajó-makettek és nyáladzó latexszörnyek), azért látszik, hogy a mondanivaló elfogyott, a megközelítés pedig megöregedett. Mennyi ereje maradt Michael Myersnek egyáltalán? Arra pont elég, hogy feltámasszon egy régóta döglődő sorozatot, és egy olyan horrorfilmet nyújtson a nézőknek, olyat, amilyenek még a régi szép, kicsit kisebb fantáziájú nyolcvanas-kilencvenes években volt: amikben nincsen megszállt, démoni apáca, vagy éppen örökölt mentális betegségnek álcázott sátánizmus. Kár, hogy igazi rémisztgetés sincsen benne, de lehet, hogy a konfliktuskerüléstől lett igazán 2018-as.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?