Azért De Niro elég irracionális taxisofőr volt!

Interjú Gustav Möllerrel, A bűnös című film rendezőjével

MV5BODFjOTkzYzgtYTZjYS00ZmQ3LTk3YjMtNDE1MmJlMjMzZTJmXkEyXkFqcGde
2018.10.27. 16:44

A svéd születésű Gustav Möller ugyanabban a Dán Filmiskolában végzett, amelyben Lars Von Trier és Thomas Vinterberg is, aztán az első filmjével rögtön világhírű is lett: a legfontosabb függetlenfilm-fesztiválon, az amerikai Sundance-en megkapta a közönségdíjat, és azóta is folyamatosan díjazzák, például a Miskolci Jameson Cinefest Nemzetközi Filmfesztiválon is megkapta az ökumenikus zsűri díját és a fődíjat is. Pedig az egész filmben nem látni mást, mint egy rendőrt, aki egy telefonos segélyhívó központban fogadja a bejövő hívásokat, eleinte fásultan, aztán viszont egy lassan kibontakozó emberrablás miatt egyre fanatikusabb módon. De az emberrablásból semmit nem látunk, csak a hangjait halljuk a telefonon – ennek ellenére őrülten izgalmas a film (kritikánkat lásd lejjebb, keretesben).

A rendezővel telefonon tudtunk beszélgetni arról, vajon miért vesznek jegyet a nézők egy ilyen filmre egy látványorgia helyett, mit tapasztalt a valódi segélyhívó központokban, és mivel lövi lábon magát egy állam vagy a filmipar. És nyilván szóba került Lars Von Trier is.

Mondhatjuk, hogy a végig egyetlen szobában játszódó, leginkább csak egyetlen arcot mutató A bűnös egyfajta kiáltvány a mai CGI-orgia látvány-blockbusterek ellen?

Nem, én nem nevezném kiáltványnak. Egyszerűen csak egy olyan filmet akartunk készíteni, amit mi magunk is szívesen megnéznénk. Támadt egy szerintem elég jó ötletünk egy filmhez, úgyhogy meg is csináltunk – ennyi. Nincs szó kinyilatkoztatásról, legfeljebb azért tűnhet annak, mert egyrészt újszerű, és tényleg nem látni minden nap ilyen filmeket, másrészt meg tényleg elég sok az egyforma és egyformán is kinéző film. Valóban szeretném, ha mások is újszerűnek tartanák a filmet, de nem azért, hogy bármit is állítsak vele.

Tény, hogy egy szokatlanabb ötlettel – mint az egy helyszínen, vagy például egy iPhone-okkal felvett filmmel – könnyebb elérni azt is, hogy felfigyeljen az emberre a világ. Gondolt erre, amikor e mellett a forma mellett döntött?

A film ötlete egy valódi segélyhívásból jött, amit feltöltöttek a Youtube-ra (a felvételen valaki zaklatott hangon, de hétköznapi dolgokról beszélt a rendőrségnek, aztán kiderült, hogy azért kell így beszélnie, mert emberrablás áldozata, így végül egyfajta kódnyelven magyarázta el a helyzetét a segélyvonalon, ahogy az a filmben is történik – K. B.), és megdöbbentett, mennyi feszültség lehet egyetlen ilyen beszélgetésben. Ahogy hallgattam, a fejemben képekben is megjelent a történet. Megihletett az a felismerés, hogy milyen jól képes egyedi képeket teremteni a hang: ha ön és én ugyanazt a telefonbeszélgetést hallgatnánk végig, mindkettőnk fejében teljesen más film peregne le, teljesen más képekkel. Ez adta az alapötletet: mennyire jól el lehetne így mesélni egy egész sztorit! Nem akartam mást, mint úgy elmondani egy történetet, hogy az frissnek hasson, kihívást jelentsen a nézőnek, de ugyanakkor szórakoztató is legyen, és ehhez ez a forma tökéletesnek tűnt. A siker már csak a hab a tortán.

Érdekes, amit mond, hiszen a filmnek – és minden vizuális művészetnek – tulajdonképpen az az alapja, hogy minden néző ugyanazt látja, hiszen ugyanaz a kép van a szeme előtt. Ön viszont azt szeretné, hogy végső soron minden néző mást lásson.

Valóban nem ez a leginkább megszokott megközelítés: sok film mindent megad a nézőjének. De az én legfontosabb emlékeim mind olyan filmekhez kötődnek, amikor arra kényszerítettek, hogy járassam az agyamat. Az a szereplő a legérdekesebb, amelyiknek nem érted elsőre minden motivációját, az a sztori a legizgalmasabb, amelynek titkai vannak. Hogy egy egyszerű példát mondjak:

a horrorfilmek is sokkal izgalmasabbak és rémisztőbbek addig, amíg nem látod a szörnyet.

Ami a saját fantáziánkban teremtődik meg, az sokkal közelebb férkőzhet hozzánk, az sokkal személyesebben érint, és ettől sokkal élénkebb képek jelennek meg előttünk.

Ha jól gondolom a film karakterei alapján, nem nagyon hisz a száz százalékig pozitív és a velejéig romlott szereplőkben, ugye?

Tényleg nem, a szürke zónában hiszek: mindenkiben van jó és rossz is, minden gonoszban megvan a jó, és minden jó emberben megvan a gonoszság is. Ennek ellenére, úgy érzem, mind az életben, mind a filmekben túlzottan is fekete-fehéren látjuk jó és rossz kérdését. Olyan filmet akartunk készíteni, ami nem illeszkedik a sorba, és nem egy hős meg egy főgonosz van benne, hanem az idő múlásával egyre inkább elmosódnak ezek a fogalmak. Pont, mint a való életben.

A nézők viszont szeretik, ha egyértelmű, ki a jó és ki a rossz. Az sokkal kényelmesebb.

Azt szeretném, ha a közönség kényelmesen is érezné magát, de azért a kihívást is érezné. Ha én megyek moziba, én is szórakozni és izgulni akarok, de egyúttal azt is szeretném, ha megkérdőjeleznék a prekoncepcióimat.

A bűnös

Egy unatkozó, pikírt és kicsit bunkó rendőr, akinek egy korábbi bűne miatti büntetésből egy telefonos segélyhívóközpontban kell kezelnie a bejövő hívásokat. Ez minden, ami A bűnös című dán thrillerben a vásznon látszik, és ez minden, amitől a néző mégis másfél órán keresztül a karfát szorítja és visszatartja a lélegzetét. Ami azért elég váratlan eredmény egy ilyen alapállástól, de Gustav Möller rendező három dologra nagyon ráérzett. Az egyik, hogy az a tehetetlenség, amit a néző érez, hallva, vagy eleinte inkább csak sejtve a kibontakozó emberrablás részleteit, borzasztó erősen képes stimulálni az agyat, mert szinte őrjítően átélhető a főszereplő hasonló érzése: hogy egy zárt szobában ülve alig valamit tud tenni, hogy befolyásolja az eseményeket – ez persze a főszereplő Jacob Cedergren hihetetlenül szuggesztív játékának is köszönhető. A másik, hogy ha eléggé izgalmas, fordulatos, váratlan elemekkel teli és feszült a szép lassan összeálló történet, akkor valójában teljesen mindegy, hogy látunk-e belőle bármit, mert egy erős sztori fejben úgyis kétszer olyan élénken előhívja az eseményeket, ahogy filmen csak a legjobbak tudnák. A harmadik viszont az, hogy mindez, hangozzon akármilyen jól is, önmagában nem elég: kell valami, amin gondolkodni is lehet.

Mert A bűnös nemcsak a szokatlan – bár nem egyedülálló –, puritán formában tud többet adni egy átlagos, a zsánerelemeket remekül használó thrillernél, hanem abban is, hogy a sztori fordulataival és csattanóival olyan elemi erejű, archetipikus dolgaira tud rákérdezni az életnek, hogy az még egy görög drámában is elmenne. Mi van, ha a jó szándék rosszra vezet? Hogyan ítélkezünk a látszatból, a valószínűből a tények teljes ismerete nélkül? Hogyan hagyjuk magunkat megvezetni a sztereotípiáktól? És mindemellett: hogyan tudjuk megítélni, meg tudjuk-e tényleg ítélni az egyes bűnök súlyát?

A bűnöst akkor is jó lenne nézni, ha csak remek stílusgyakorlat maradna, de a morális réteggel együtt annál is sokkal több tud lenni.

8/10

Egy interjújában azt mondta, nagyon fontos, hogy a közönség is elégedett legyen. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy vannak egyszerűbb módjai a közönség kielégítésének, mint egy ilyen egyszereplős kamaradráma.

A közönséget sosem könnyű kielégíteni, de tény, hogy nagyobb kihívás egy karaktert nézni egy szobában. Viszont nemcsak én, de az összes kollégám is élvezzük az ilyen kihívásokat, mert mindnyájunkat felpörgetnek, kreatívabbá tesznek, és rávesznek, hogy ne sablonokban gondolkodjunk. És ettől mindenki a legjobb teljesítményét nyújtja. Sokat tud segíteni, ha valami korlátoz.

Milyen színész alkalmas arra, hogy eljátssza ezt a szerepet?

Nyilván kihívást jelent egy színésznek, hogy egyedül legyen a vásznon, de Jacob Cedergren tényleg a többi színésszel telefonált folyamatosan, akik valóban akkor, élőben beszéltek a vonal másik végén. Ők is jelen voltak a forgatáson, szóval még ha nem is voltak vele egy helyiségben, voltak társai, akikkel tulajdonképpen együtt tudott játszani. Szóval mindenképpen nagy feladatról van szó, de azért úgy gondolom, valójában olyan nagyon nem tért el attól, ahogyan más színészek játszanak más filmekben. Rendezőként olyan színészt kerestem, akit érdekes másfél óráig nézni, és akinek az arcán még a legapróbb nüanszok is látszanak.

Rendezőként nehezebb feladat szinte csak egy arccal dolgozni?

Lehet, de ahogy már mondtam, a kihívás jól hat rám. De a legnagyobb feladat nem ez volt, hanem az, hogy sikerüljön tényleg izgalmassá tenni a forgatókönyvet. Mire eljutottunk odáig, hogy úgy éreztük, a könyvtől már tényleg eláll a lélegzetünk, a többi már nem volt olyan nehéz. Az első pillanattól fogva nagyon hittem abban az ötletben, hogy készítsünk egy filmet, ami csak a néző fejében születik meg. És ha valamiben hiszel, azért nem nehéz keményen dolgozni.

A film készítése előtt sok időt töltött valódi segélyhívó-központokban. Milyen történeteket hallott?

A társírómmal, Emil Nygaard Albertsennel jártunk több call centerben, találkoztunk rendőrtisztekkel, és hallgattunk segélyhívásokat is, de nem engedélyezték, hogy elmondjam, mik szerepeltek a konkrét hívásokban. Ezek a látogatások leginkább arra voltak jók, hogy megértsük a diszpécserek munkájának természetét: egyrészt persze nagyon megterhelő pszichológiailag, másrészt viszont hétköznapi értelemben is fárasztó. A filmben is szerepel az emberrablós dráma mellett néhány olyan hívás is, ami jó képet ad arról, milyen is az éjszakai élet Dániában – azokat többnyire a valóságból vettük. (Az egyikben valaki betépett, és fogalma sincs, hol van, a másikban egy prostituált zsebelt ki valakit a vörös lámpás negyedben – K. B.)

A filmben nagyon fontos kérdés, hogy mennyire empatikus a főszereplő a segítségre szorulókkal. Mennyire empatikusak a valódi diszpécserek?

Meg vagyok győződve róla, hogy igazán, mélyen empatikusak. A bűnösben viszont egy olyan főszereplőt látunk, aki messze túllépi a munkaköri kötelességeit: komolyan belekeveredik az ügyekbe, és nagyon hat rá minden, ami történik. Ez a munka a valóságban sokkal inkább professzionális hozzáállást követel meg, és ebben a főhős elbukik. A diszpécserek számára az a legnagyobb feladat, hogy távolságtartóak és szakmaiak tudjanak maradni akkor is, ha erőszakos helyzetekkel találkoznak. És ez ugyanígy igaz minden rendőrre, vagy mindenkire, aki bármilyen segítő szervezetnél vagy kórházban dolgozik, és nap mint nap drámai helyzetekkel találkozik. A munkaköri leírásuk szerint ilyenkor egyrészt empatikusan is kell viselkedniük, de meg kell, hogy tartsák a kellő távolságot is.

Azt hiszem, a film formája tökéletesen alkalmas is arra, hogy szemléltesse ezt a kettősséget, mert A bűnös nézése közben mi magunk is a saját bőrünkön érezzük mindezt. A távolság is megvan, mert valójában nem látjuk, mi is történik, a hang viszont ezzel együtt nagyon is közel hoz hozzá. Ahogyan a film megmutatja az egyszerre jelenlévő távolságtartást és a véres helyzetek átélését, az maga a hétköznapi valóság mindazok számára, akik ilyen területen dolgoznak.

Úgy gondolja, van olyan, hogy túl mély empátia?

Ennek eldöntését inkább a nézőre hagynám: nézzék meg a filmet, és vonják le a saját következtetéseiket. Én nem vetemednék ilyesmire helyettük egyik felmerülő téma kapcsán sem.

Látták már A bűnöst segélyhívó-központok munkatársai?

Meghívtuk a bemutatóra annak a call centernek a munkatársait, amit meglátogattunk a forgatás előtt, de sajnos nem tudtak eljönni. De más diszpécsertől már hallottam véleményt a filmről: elég érdekes volt. Egy dán rádióműsorban volt egy beszélgetés, amelyben felkértek egy diszpécsert, hogy véleményezze a filmet. Azt mondta, mindaz nagyon valósághű, ahogyan a filmben a hívásokat kezelték, és általában a központ egész működése. Az egyetlen kifogása az volt, hogy a főszereplő „nagyon irracionálisan” viselkedett. De hát épp ez volt a film lényege! Ez olyan, mintha megnézném a Taxisofőrt, és azt mondanám: „Hát, azért De Niro elég irracionális taxisofőr volt benne!”

Ön is abban a Dán Nemzeti Filmiskolában, a Den Danske Filmskoléban tanult, ahol Lars Von Trier, Thomas Vinterberg, Lone Scherfig, Susanne Bier és a skandináv film sok más legendás alakja végzett. Milyen volt odajárni?

Sok a változás az iskolában, úgyhogy nem tudom, mi marad meg belőle a jövőnek, de amikor én odajártam, nagyon jó iskola volt. Akkoriban egyáltalán nem a lexikális tudáson volt a hangsúly, kevés volt az írásbeli feladat: amint megtanultunk valamit, azt rögtön a gyakorlatban próbáltuk ki. A legtöbbet talán abból profitáltam, hogy ott találkoztam A bűnös szinte összes többi stábtagjával: egy évfolyamra jártunk a társíróval, a producerrel, a vágóval és az operatőrrel is, és nagyon közeli kapcsolat alakult ki köztünk. Ráadásul mindnyájunknak hasonló gondolkodásmódot tanítottak, úgyhogy egy nyelvet is beszéltünk.

Ezt az iskolát a skandináv film vagy a Dogma rajongói szinte legendaként tartják számon. Hallgatóként érezhető volt ebből a legendából bármi?

Mielőtt odakerültem volna, én is pontosan ugyanígy éreztem: mintha az iskola valamiféle mitológiai hely lenne. Aztán ahogy elkezdődött az első év, rájöttem, hogy ez is csak egy iskola, ahol normális emberek dolgoznak és tanulnak.

Ha életben akarod tartani a legendát, sose felvételizz ide.

Nemcsak az iskola és az ország, de a sajátos forma miatt is eszünkbe juthat A bűnös t nézve Von Trier és Vinterberg Dogma-mozgalma. (A Dogma 95 kiáltvány egy csomó olyan filmkészítési alapelvet fogalmaz meg, amelyek elutasítják a filmkészítés bizonyos technikai megoldásait: tilos a mesterséges fény vagy hang, az effektek, a művér, stb – K. B.)

A film egész más, mint egy Dogma-film, nem is néz ki úgy – a mi stílusunk sokkal hagyományosabban moziszerű –, de tény, hogy a Dogma-filmek készítői ugyanabban az iskolában tanulták a filmkészítést, ahol én is. A Dán Filmiskola nagyon nagy hangsúlyt fektet arra, hogy megtanítson korlátozások között dolgozni, legyen szó akár külső körülményekről, akár saját magunk számára felállított korlátokról, hogy ezzel piszkálják fel a kreativitást. Ilyen értelemben van kapcsolat A bűnös és a Dogma között, de azt azért nem mondanám, hogy a Dogma-filmek inspiráltak volna. Inkább arról van szó, hogy ugyanabból a filmes tradícióból érkeztünk.

Meglepi, hogy a nézők tömegei örömmel megnéznek egy filmet, amiben egy arcot nézhetnek másfél órán keresztül, ahelyett, hogy valamilyen akciódús szuperhősfilmre költenék el a jegyre szánt pénzt?

Tény, hogy kihívás meggyőzni erről a nézőket, de ahol eddig bemutatták a filmet – Dániában és Franciaországban –, ott nagyon jól teljesített. Meglátjuk, mi lesz a többi országban, mindenesetre abból, hogy több közönségdíjat is nyertünk, talán már le lehet vonni azt a következtetést, hogy a nézők értékelik, ha tulajdonképpen ők maguk is közreműködhetnek a film létrejöttében – legalábbis a saját fejükben. Úgy látom, az emberek örülnek, ha valami olyat láthatnak, amihez még nincsenek hozzászokva a moziban. Részben igaz, hogy szinte kísérleti filmet akartunk készíteni, de azért azt se felejtsük el, hogy A bűnös nagyon mértékben támaszkodik a sztorira, ami viszont izgalmas és feszült, és ami ilyen értelemben nem jelent kihívást egyik nézőnek sem.

Egy magyar filmrendező nemrég azt mondta, manapság a filmkészítők ma már csak arra törekszenek, hogy minél befogadhatóbb filmeket készítsenek, nehogy a néző pánikba essen. Egyetért?

Nem értek egyet. Valóban sok olyan film van, ami mindent rögtön a néző kezébe nyom, és nem állít elé semmilyen kihívást, de időről időre bele lehet futni nagyon jó művekbe is. Van ilyen is és olyan is.

Timur Bekmambetov, az Éjszakai őrség rendezője nemrég készített egy, A bűnöshöz hasonlóan nagyon redukált térben – egyetlen monitoron – játszódó filmet, a Profilt, és alapított egy céget, amely a jövőben csak ilyen „monitorfilmeket” fog majd létrehozni. Az a terve, hogy évi 50 ilyen filmet gyártsanak le. (Az egyik első ilyenről, a Keresésről itt írtunk.) Jó ötletnek tartja?

Nem ismertem ezeket a filmeket. De azt gondolom, minden rendezőnek csak olyan filmeket kéne rendeznie, amilyeneket ő maga is meg akarna nézni. Ha elkezd elemezgetni, és azt mondja, „úgy látom, ez meg ez működik, úgyhogy mostantól ezt fogom csinálni”, abból csak rossz filmek sülhetnek ki. Minden olyan esetben, amikor egy állam vagy a filmipar meg akarja mondani, milyen filmeket kell csinálni, milyen áramlattal kell együtt menni, azzal lábon lövi önmagát. Ebből lesznek a kiszámítható, unalmas filmek. Egy rendezőnek mindig a kihívásokat kell keresnie.

Borítókép: jelenet a filmből.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?