Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMEnnyi brutalitást már befogadni sem lehet
További Cinematrix cikkek
- Harminc év után újra összeálltak a Ponyvaregény sztárjai
- Udvaros Dorottyával jön a Valami Amerika és a Kincsem rendezőjének új filmje
- Fontos bejelentést tett a Netflix: véget ér a Vaják-sorozat
- Martin Scorsese Leonardo DiCapriót és Jennifer Lawrence-t tenné az új filmje főszereplőivé
- Keményen nekimentek Joaquin Phoenixnek
Életem egyik első moziélménye egy svéd nindzsafilm volt, az a kifinomult címe volt, hogy A nindzsa küldetés, és tisztán emlékszem arra, hogy embereknek kardokkal vágták le a fejét, de nem volt akkora baj, mert főleg gonoszok voltak. A film egyébként fenn van teljes hosszában Youtube-on, és akár meg is kereshetném azokat a részeket, amik beleégtek páréves korom óta az emlékezetembe, de inkább hagyom, hogy úgy emlékezzek rá, ahogy szeretnék: egy véres, erőszakos, svéd nindzsafilmre.
Ezt csak azért mesélem, mert egész életemben bírtam azokat a filmeket, amik hasonlítanak egy véres, erőszakos, svéd nindzsafilmre, azaz
amiben emberek agyabugyálják egymást, aztán valakinek tutira kinyomják a szemét, vagy eltörik a sípcsontját, vagy mondjuk letépik a fejét, csak hogy ne aprózzák el.
Azt nem mondom, hogy sok ilyen filmet láttam (az űrt inkább az olasz horrorfilmek pótolták ki, szemkinyomás azokban is van bőven), de amikor megnéztem a 2011-es Rajtaütést, akkor úgy tűnt, hogy révbe értem. A walesi származású Gareth Evans rendező a világ legostobább, legértelmetlenebb sztorijából (rendőrök rajtaütnek egy gengszteren, aki egy lerobbant lakóház legfelső emeletén vert tanyát) varázsolt egy nonstop, lehengerlő hangulatú, csodálatosan koreografált videójátékos lövöldözést és pofozkodást.
Nem a Call Of Dutyra gondolok, hanem azokra a videojátékokra, amikkel nem sokkal a véres, erőszakos, svéd nindzsafilm után vagy előtt játszottam játéktermekben: Final Fight, Double Dragon, Punisher. Amikor menni kell és pofozkodni. A Rajtaütés ezt a szellemiséget hozta, csak filmben. Én teljesen megértem azt, ha ez valakinek nem tetszik, én például nagyon szeretem a sriracha-szószt, de mondjuk szeretek csínján bánni vele, és soha nem fogom nagykanállal enni.
A láthatóan a Rajtaütés köpönyege alól kibújt, még annál is sokkal keményebb, véresebb, és extrémebb, szintén indonéz The Night Comes For Us olyan, mintha valaki leszögezne egy székhez, és elkezdené vödörrel önteni az arcunkba a srirachát, mert meghallotta, hogy szeretjük. A rövid ideig fesztiváloztatott, majd októberben a Netflixre felkerült akciófilm
a végletekig eltúlzott, önmaga majdnem Hullajó-szintre elvitt paródiája egy csonttörés-, nyakmetszés-, csonkolás-, és belezés-maraton, ami a nyolcvanas évek béna, VHS-filmjeit idézi,
azzal a különbséggel, hogy itt valószínűleg aztán tényleg minden pénz a művérre (vagy az azt imitáló CGI-re), és különböző műtestrészekre ment el. Tudom, hogy ez a bekezdés nagyon jól hangzik, de higgyetek nekem: én végignéztem a The Night Comes For Ust, ti pedig valószínűleg nem. És ebben a bekezdésben egy dicsérő szó sem volt.
A The Night Comes For Us újból felhasználja a Rajtaütés két legnagyobb felfedezettjét, a szótlan, szélesfejű Iko Uwaist, és az idősebb, leginkább egy ravasz rókának tűnő Joe Taslimot is. (Figyelem: egyikőjük nevében a KO, a másikban meg a tasli szó szerepel.) Taslim játssza a film kvázi főszereplőjét, Itót, aki a dél-kelet ázsiai triád egyik végrehajtója és zsoldosa, de minden mészárlást már ő sem tud tétlenül nézni, és egy tengerparti kivégzésből megment egy kislányt. Egykori bajtársát, Ariant (Uwais) küldik a nyomába, hogy intézze el az éppen szökést fontolgató zsoldost. Kettejük között viszont hiába húzódik egy egyenes út, azt az utat olyan emberek torlaszolják el, mint két leszbikus bérgyilkos (egyiknek belezőkése van, másiknak gyilkos jojója), egy csomó kisstílű bűnöző, illetve látszólag egy hadseregnyi samesz, akik csak és kizárólag szúró-, és vágóeszközökkel vannak felszerelve, hogy még látványosabban tudnák kaszabolni egymást. A The Night Comes For Us nem elégszik meg azzal, hogy le kell csapni egy embert, akinél egy bozótvágó kés van - mi lenne, ha 50 ilyen embert kellene lecsapni? Megmondom: fáradtság a nézőnél.
Pedig annyira reménytelien indul, és annyira tökösen végződik: a film első komolyabb akciójelenete egy hentesbolt feldolgozójában zajlik, és el sem merem mondani, hogy a főszereplők mit művelnek egy combcsonttal és egy csontfűrésszel, az utolsó leszámolása pedig egy hosszú, szintén már-már karikatúrába átforduló pofozkodás a két főszereplő között, amiben majdnem tíz percen keresztül az istennek sem képesek végezni egymással. De ami a kettő között történik, főleg a már említett tömeges macsetés kaszabolás, vagy egy hasonló tömegverekedés egy billiárdasztal körül, már szinte csak felesleges időhúzásnak tűnik. Kár egyébként, mert Timo Tjahjanto rendező még mindig jobban tud koreografálni és történéseket megmutatni, mint Hollywood akciórendezőinek nagy része. Csak abban nem vagyok biztos, hogy minden csonkolást szeretnék ennyire részleteibe menően látni.
Rovataink a Facebookon