Aki szerette Forrest Gumpot, az olasz testvérét is a szívébe zárja

Kritika Alice Rohrwacher A szent és a farkas című filmjéről

250
2018.11.14. 05:27

"Nem megy keresztül változáson, nem válik jóvá, mert a film elejétől a végéig jó. Még egy folyamatosan változó világban sem tud változni, hiszen ilyen már az idők kezdete óta, és ilyen is marad örökre" – mondta néhány hónapja egy interjúban Alice Rohrwacher legújabb filmjének reneszánsz műalkotásokat idéző főhőséről, Lazarróról.

Az olasz és német felmenőkkel rendelkező rendező nem ismeretlen a művészfilmrajongók előtt: 2014-ben a zsűri nagydíját (Grand Prix) vitte haza Cannes-ból a Csodák című filmjével, idén pedig ugyanitt a legjobb forgatókönyvnek járó díjat kapta meg A szent és a farkas című alkotásával, megosztva a filmezéstől eltiltott iráni rendező, Dzsafar Panahi Három nő című filmjével, amiről itt írtunk. Sőt, nemrég a Volt egyszer egy Vadnyugat, A párduc és a 8½ színésznője, Claudia Cardinale is a legtehetségesebb olasz rendezők egyikeként beszélt róla az Indexnek adott interjújában.

A 35 éves Alice Rohrwacher harmadik nagyjátékfilmes rendezését megtörtént események ihlették, a filmes még középiskolásként olvasott egy cikket az egyik újságban, ami egy olasz dohányfarm lényegében éhbérért dolgoztatott, feudális körülmények között tartott lakóiról szólt. Ami a nyolcvanas évek első felében a legtöbbek számára csupán egy sajtóban megjelent, rövidke hír volt a sok közül – amit másnapra valószínűleg sokan el is felejtettek –, az Rohrwacher számára valami egészen mást jelentett: ő a többséggel ellentétben nem tudott túllépni az olvasottakon. Olyannyira nem, hogy már külföldön is jegyzett rendezőként filmet készített a kihasznált emberek drámájából.

A modern kori rabszolgaság egyébként ma sem ismeretlen Olaszországban, tavaly például a Guardian hozott le egy rettenetes olvasmányt azokról a Romániából érkezett női vendégmunkásokról, akik azért jöttek, hogy az olasz mezőgazdaságban vállaljanak munkát, de rövidesen a munkaadóik által kizsákmányolva, gyakran bántalmazva, illetve megerőszakolva kellett folytatniuk életüket.

Az emberek olyanok, mint az állatok. Ha szabaddá tesszük őket, tudatosítjuk bennük szolgalétüket

– mondja ki a film talán legantipatikusabb mondatát a történet antihőse, Alfonsina de Luna márkinő is, akinek isten háta mögötti birtokán, a külvilágtól elzárva és a munkatörvényekről mit sem sejtve dolgoznak ezek a szerencsétlen emberek. Közéjük született – a jó ég tudja, kinek a gyerekeként – az együgyűnek tartott, de csupaszív Lazarro, a szerencsétlenek közt is legszerencsétlenebb, még a nyomorban élő sorstársai által is kihasznált, jóságos fiatalember.

A szent és a farkas

 

Index.hu: 7,5/10

IMDb: 7,6/10

Rotten Tomatoes: 91°%

Guardian: 4/5

IndieWire: B+

A tiszta tekintetű, külsőre leginkább talán Michelangelo Dávid-szobrára emlékeztető fiú a filmben soha nem mond nemet, minden rábízott feladatot készséggel és becsülettel végez el, amivel a környezete persze randán vissza is él. A főszereplőt megtestesítő Adriano Tardiolónak egyébként ez az első filmje, egy interjú szerint először el sem akarta vállalni a szerepet, hiszen a rendező és csapata lényegében csak úgy rátalált az akkor 18 éves fiúra az iskolája osztálytermében. Bár korábban semmi köze nem volt a színészethez, azonnal tudták, hogy őt keresik. Tardiolo végül belement a játékba.

Lazarro megszokott, a néző számára kortalannak tűnő világát végül a márkinő fiának felbukkanása forgatja fel. A két fiú idővel különös barátságot köt, de az elkényeztetett Tancredinek nem igazán tetszik a nagyvárostól távoli élet, ezért eltűnését rablásnak álcázva próbál meg kiszabadulni a számára élhetetlen világból, ami Hélène Louvart képein tényleg úgy fest, mint ahol már jóideje megállt az idő. A hatást még tovább erősíti, hogy a filmet 16mm-es kamerával rögzítették.

Majd Lazarrót és sorstársait váratlanul arcul csapja a valóság.

Tardiolo egyébként valóban telitalálat a szerepre: mivel nem profi színész, nem brillírozik, lényegében alig játszik, tényleg csak magát adja Lazarróként is. Manírmentesen, zsigerből hozza ezt a végtelenül jámbor, Forrest Gump-szerű karaktert, akinek önzetlen jóságán lépten-nyomon megesik a szívünk. Rohrwacher lényegében Lazarro kristálytiszta tekintetével tart tükröt elénk, és mutatja meg, hogy milyenek is vagyunk mi, emberek – függetlenül az anyagi helyzetünktől, a kortól, amelyben élünk, vagy a társadalmi struktúrától.

Alice Rohrwacher néhány kérdést ugyan nyitva hagy, és nem feltétlenül jó értelemben, de összességében tudja, mit akar: egy ízig-vérig európai filmmel az orrunk alá dörgölni, hogy milyenek vagyunk, hogyan bánunk a köztünk járó szentekkel, a tisztaszívűekkel, és hogyan használjuk ki a jóságukat, önzetlenségüket. Hogy nem szívesen nézünk bele ebbe a tükörbe, az már igazán nem az ő hibája.

(Borítókép: Cirko Film)

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!