Erőszak nélkül nyomják el az embereket, ők meg azt hiszik, szabadok

Interjú Alice Rohwacher filmrendezővel

016-280918-photocall-lazzaro-felice
2018.11.19. 22:59

Alice Rohrwacher az új olasz film egyik legnagyobb reménysége: még harminchat éves sincs, de mindhárom eddigi nagyjátékfilmje a legfontosabb filmfesztiválon, Cannes-ban mutatkozott be. A Csodák meg is nyerte a zsűri nagydíját, legutóbbi, november óta már náluk is látható új filmje, A szent és a farkas pedig a legjobb forgatókönyv díját, de volt fesztivál – az idei sitges-i –, ahol ez a film kapta a zsűri különdíját, a kritikusdíjat és még egy harmadik díjat is. Claudia Cardinale az Indexnek adott interjújában is azt mondta, ő ma az egyik legtehetségesebb olasz filmrendező.

A szent és a farkas (Lazzarro felice) egy együgyűnek tartott, de igazán tiszta lelkű fiúról szól, aki valami rejtélyes okból harminc év alatt egy napot sem öregszik. Jelen van a dohányfarmon, ahol a márkinő rabszolgaként dolgoztatja őket, és évtizedekkel később újra találkozik egykori társaival, de még a márkinő családjával is. Kritikánkban azt írtuk, aki a Forrest Gumpot szerette, annak ez a film is be fog jönni.

Mi a Zürichi Filmfesztiválon tudtunk leülni a rendezőnővel egy interjúra, egy másik újságíróval együtt. Beszélgettünk vele a női rendezők helyzetéről, láthatatlan ketrecekről és dzsudzsukisztáni menekültekről is.

Mit szól hozzá, hogy ezen a fesztiválon is ilyen kevés a női rendező? Bár még mindig több, mint Velencében, ahol egy nő rendezése szerepelt a huszonegy filmes versenyprogramban.

Ezt a kérdést inkább a férfiaknak kéne feltenni. Pont tőlem, vagy bármelyik rendezőnőtől kérdezni ezt olyan, mint egy, a tengeri hánykolódást túlélő menekülttől azt kérdezni: miért pont te élted túl? Nem tudom pontosan, miért van így, de nagyon hosszan lehetne róla beszélni. Ha az a kérdés, vajon van-e különbség férfi és női rendezők között, és azt mondjuk, hogy nincs, akkor arról sincs értelme beszélni, melyikből hányan vannak jelen egy fesztiválon. De ha az a kérdés, miért nem válogatják be a nők által rendezett filmeket a fesztiválokra, noha azok között is vannak nagyon jók, arra már bonyolultabb a válasz.

Ezt a kérdést tényleg fel kell tenni, mert fontos – de nem a fesztiváligazgatókat kell megkérdezni róla. Hiszek benne, hogy ők csak jó filmeket keresnek, és nem arra koncentrálnak, ki a rendező, férfi-e vagy nő, csak arra, hogy milyen a film. Ezt a kérdést a filmiskoláknak kell feltenni, és a férfi producereknek, akik a pénzt biztosítják a projektek elkészüléséhez.

Nem az a kérdés, hogy hány nő által rendezett filmet válogatnak be a fesztiválokra, hanem hogy hány ilyen készülhet el.

Úgy érti, az olasz filmipar eleve szexista?

Én csak a saját tapasztalatomról tudok beszélni. Én találkoztam egy remek producerrel, akivel azóta is együtt dolgozunk, így nekem sosem volt problémám abból, hogy nő vagyok. De az igaz, hogy Olaszországban nincs túl sok rendezőnő, de remélem, ez szép lassan változik. Ugyanakkor ennek a változásnak nem tesz túl jót, hogy elhitették a nőkkel, közülünk csak egyvalaki fér el ezen a pályán. Ez komoly probléma.

De ebben az újságíróknak is felelőssége van: ha úgy beszélnek rólam, mint egy kisebbség tagjáról, és csak ez az, amiért érdeklődnek irántam, akkor szívesen maradok ennek a kisebbségnek a tagja, mert elhiszem, hogy ez az egy dolog az, ami érdekes lehet bennem. Ha viszont egyszerűen rendezőként a filmjeimről beszélgetnek velem, akkor én is elhiszem, hogy a filmjeim az érdekesek. Ha egy menekültet azért faggatunk, mert ő az egyetlen ember, aki Dzsudzsukisztánból jött, akkor a következő dzsudzsukisztáni menekült eleve zavarban lesz, mert azt fogja hinni, benne már nincs is semmi figyelemre méltó. De ha elkezdünk arról beszélni, mire is képes ez a dzsudzsukisztáni ember, akár az is kiderülhet, hogy nagyon tehetséges zenész. Akkor beszéljünk a zenéről!

Önt túl gyakran kérdezik a szexizmusról?

Igen. De ne aggódjon, mindig mást mondok, sosem felelem ugyanazt kétszer, mindenki eredeti választ kap. De félretéve a viccet, tényleg sokat kérdeznek erről, és ez néha elszomorít, mert olyan képet fest rólam, mintha annak köszönhetném a sikeremet, hogy nő vagyok.

Sosem érzi magát valamiféle szabadságharcosnak, aki sokak problémájáért áll ki?

Igen, nőként tényleg sok emberért harcolok. Azért harcolok, hogy megváltoztassam a „női” szó jelentését. Olaszországban a „női” azt jelenti, hogy törékeny, finom, unalmas. Hozzánk nem a költészetet, legfeljebb a költőiséget kapcsolják, ami épp az ellenkezője. Azt szeretném megmutatni, hogy a nőiség nem csak ezt jelenti, mert vannak másmilyen nők is. Médeia vagy Kasszandra is nők voltak, Hekuba, aki a saját gyerekeit ette meg, szintén nő volt. Vannak rettenetes nők is. A nőiség sok mindent jelent. Azt szeretném, hogy a filmjeimet ne költőinek, hanem költészetnek tartsák. Ne törékenynek, hanem érzelmileg erősnek.

A szent és a farkas című filmje, ahogy igazából a többi is, külsőségeiben olyan, mint egy népmese, miközben a tartalma nagyon is távol áll a tündérmeséktől. Honnan jön ez a ragaszkodás a mesés külsőségekhez?

Ha nem akarunk konkrétan a saját valóságunkról beszélni, mindig tündérmesékhez nyúlunk. Olyan ez, mint a hullámzás: a történetek mindig a valóságból indulnak a képzelet felé, de néha, amikor már elveszünk a fantáziában, vissza kell térni a valóságba, aztán ha a valóságban veszünk el, megint a képzelőerőnkre van szükség. Ezt a kapcsolatot keresem én is a filmben a két terület között.

A tündérmese mellett már-már a tényfeltáró újságírás felé is kacsintgat a filmmel: hogyan használja ki a hatalom, az intézményrendszer a kisembereket.

Egy olyan tragédiát akartam elmesélni, amelyben épp a jóság vezet a tragédiához; egy olyan világról, amelyben az ártatlanságot nem jó tartják dolognak. De attól még szükség van rá. Ráadásul minden alkalommal, amikor Lazzaro élete véget ér, az még csak nem is heroikus okokból történik: egyszer természetes úton, másodszor meg olyan valakinek próbál segíteni, akinek valójában nincs is szüksége a segítségére. Nem a szegényekért küzd, nem valami romantikus csatát vív meg – épp ettől érezzük tragédiának. És hogy ez működjön, ahhoz gyermeki szemre és a tündérmesés külsőre volt szükség, és arra, hogy ha nem is vicces, de legalábbis könnyed legyen.

A Hollywood Reporter azt írta A szent és a farkasról, hogy „velejéig olasz”. Tényleg létezik olyan film, ami „velejéig olasz”? Milyen az?

Nem tudom, én félig német vagyok. Egy filmnek sok rétege van, és ezek közül az első, a felszín az, ami alapján azt lehet mondani, na, ez egy nagyon olasz film. Vagy akkor, ha az ember egyáltalán nem érti meg a filmet, és azt hiszi, a nosztalgiáról szól, pedig egyáltalán nem, valójában csakis a jelenről. Szóval felszínesen szemlélve lehet benne olaszos dolgokat találni, de én azt hiszem, valójában játszódhatna bárhol: manapság sok országban megtörténhetnek ilyen esetek: a privilegizált kisebbség arra használja a privilégiumait, hogy tudatlanságban tartsa a többieket. (A film alapjául egy valódi újságcikk szolgált, amely arról számolt be, egy olasz dohányfarmon feudális körülmények között, gyakorlatilag rabszolgaként dolgoztatták a munkásokat – K. B.) Ez mindenütt így van, és így is volt a múltban. Egyáltalán nem akartam a gyönyörű múltról szóló nosztalgiával foglalkozni.

És azt sem akartam, hogy szenvedő emberek legyenek a filmben: szerintem anélkül súlyosabb az egész. Mert ha valakit leláncolnak, az csak egy állapot, amelynek véget lehet vetni. Sokkal nagyobb gond, ha az embereket egy láthatatlan ketrec tartja fogva. És ha valódi erőszak nélkül vannak elnyomva, miközben azt hiszik magukról, hogy szabadok. Ez az, ami ma a világban történik.

Tudatlanságban tartják az embereket, és a tudatlanság ketrec.

Erről akartam filmet forgatni, és nem arról az olasz tájegységről, ahol élek.

A Csodák című filmjében van egy jelenet, amelyben a tévébe vágyó olaszok a szintén Olaszországból származó hollywoodi sztárt, Monica Belluccit bámulják sóvárogva. Ez kicsit olyan, mintha az olasz művészfilmrendező és Hollywood viszonyáról is szólna, nem?

Nem, nem hiszem, hogy az a jelenet rólam szólna. Én közelebb állok Lazzaróhoz, mint Gelsominához (a Csodák egyik főszereplője – K. B.). Sokan kérdezték a Csodák után, hogy az volt-e az én önéletrajzi filmem, de amikor leforgattam A szent és a farkast, mindnyájuknak el akartam mondani: látjátok, ez az én önéletrajzi filmem.

(Borítókép: Alice Rohrwacher. Fotó: Zurich Film Festival)

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!