Harry Potter rajongói összetehetik a két kezüket ezért a filmért

Kritika a Legendás lények – Grindelwald bűntettei című filmről

032
2018.11.20. 05:07

A Legendás állatok – Grindelwald bűntettei tulajdonképpen kifejezetten bevállalós film, és ez már-már punk gesztus a stúdiótól. Attól a stúdiótól, amelyik használhatná arra is J. K. Rowling író nevét és a Harry Potter-előzménytörténet tényét, hogy a totális bevételmaximalizálásra menjenek rá, mint mondjuk a Disney, miután megvette a Star Warst. Készíthettek volna a lehető legszélesebb tömegek számára egy hárommondatos cselekményre felfűzött látványorgiát, ami nem akar semmit, csak moziba csábítani mindenkit, akit a legkevésbé is érdekel a sztori, és az első napon összejött volna a jegybevételekből egy Dagobert bácsi-féle kincstár a hozzá való trambulinnal.

Ehhez képest jóváhagytak egy olyan keményvonalas Potter-univerzumépítő lexikonszócikket, amit úgy igazán csak a rajongók fognak értékelni.

Mert a jó pár évtizeddel Harry Potter születése előtt, Dumbledore professzor fiatalkorában játszódó és ötrészesre tervezett filmsorozat második része nem is akar több lenni egy sorozat második részénél. Amelynek egyrészt nem az A-ból B-be eljutó sztori a legfőbb erőssége, és amelyet nem nagyon lehet, de nem is kell értékelni az első rész (és ez esetben a Potter-könyvek vagy -filmek) ismerete nélkül. És amely eleve arra épít, hogy a nézője hajlandó elmerülni a felvázolt mitológiában, sőt nemhogy hajlandó rá, de direkt élvezi is; akire pedig ez nem igaz, azt nem is próbálja lenyűgözni valami felszínesen is fogyasztható szállal, hanem egyszerűen nem törődik vele.

020
Fotó: Warner Bros. Entertainment

És ez hatványozottan így van most a Legendás állatokkal, mert ezt a sorozatot Rowling valamiért nem akarta olyan egyértelműen tagolni, mint a Potter-regényeket, amelyeknek eleve keretet adott egy-egy iskolai év, és ráadásul legtöbbször volt is valamilyen konkrét megoldandó feladat erre az időegységre. A Legendás állatok második részében szigorúan véve már egyáltalán nincs A-ban kezdődő és B-be eljutó sztori, csak folytatódik mindaz, ami az első részben elkezdődött, és megalapozzák azt, ami a maradék háromban még történni fog. És ami a legfontosabb: felépítenek egy világot, hatalmas tétekkel, jó és rossz szembenállásával, és egy olyan helyzettel, amelyben mindenki arra kényszerül, hogy eldöntse, melyik oldalon akar állni. Pont, mint A Gyűrűk Urában vagy az eredeti Star Warsban. Vagy a Harry Potterben.

És ha az ember mindezt elfogadja, akkor könnyű meglátnia azt is, miért nagyon jó ez a film

(a maga nemében, tegyük hozzá még utoljára). 

Ennyire varázslatos

1318-legendas-allatok-grindelwald-buntettei.33144

IMDB: 7,1

Rotten Tomatoes: 40%

Metacritic: 53

Index: 7/10

Egyrészt, mert tud újat mutatni. A gonosz Grindelwaldról eleinte ugyan úgy tűnik, nem több Voldemort másolatánál, de Rowling átkozottul okos író, aki nem enged meg magának ilyen csalást, így a sötét varázsló végül sokkal érdekesebb karakterré válik a megszokott főgonoszoknál. Részben azért, mert van, amiben igaza van: fő beszédében azzal érvel a varázstalan emberek világuralma ellen és a sajátja mellett, hogy ha a mugliknál a hatalom, abból hamarosan nagy baj lesz: egy világháború, sok millió értelmetlen és kegyetlen halállal, amit jobb lenne elkerülni – és ezzel Rowling olyan gonoszt mutat, akinek a gondolatai felével könnyű azonosulni, ami máris szokatlan ebben a „műfajban”. Ráadásul a beszédeinek retorikája is sokkal izgalmasabb, és sokkal jobban rezonál a huszonegyedik század politikájára, mint a régi nagy gonoszok szónoklatai: Grindelwald, ahogy a legveszélyesebb mai politikusok, szinte nem mond semmit, ami gyűlöletkeltő, mindent vállalható köntösbe bújtat, amitől sokkal nehezebb tetten érni a szavai valódi jelentését.

Másrészt azért is csinálja jól a film, amit csinál, mert nem alibizésről van szó, pedig adná magát: az ilyen „választunk jó és rossz között”-típusú forgatókönyvekben valójában sosem szokott igazán nagy kérdés lenni, hogy ki mit választ, legfeljebb egy-két kiemelt szereplő esetében; még Tolkien mesterművében is szinte minden esetben magától értetődik, hogy Középfölde mely teremtményei melyik oldalon állnak. Itt viszont sokrétűek a motivációk: az első részben megismert Credence (Ezra Miller) valójában nem is foglalkozik oldalakkal, csak a saját múltját szeretné megismerni, de van itt simán átvert, butácska varázsló is, és van olyan is, akit családi eskü köt vagy kötne valamelyik oldalra, és aztán vagy elfogadja ezt a kötelezettséget, vagy nem. Egyébként is a lehető legtávolabb áll attól az egész film, hogy bármit is csak feketének vagy csak fehérnek ábrázoljon: a főszereplő Göthe Salmander (Eddie Redmayne) saját büszkesége vagy megkérdőjelezhető elvei miatt nem teszi azt, ami a legjobb lenne; a Mágiaügyi Minisztérium egyik bűnüldözője szerint a cél minden eszközt szentesít; az egyik szereplőről kiderül, hogy akaratán kívül, egy véletlen révén egy csecsemő halálát okozta, és így tovább. És nincs szó alibizésről a mai blockbusterekben megszokott „fontos szereplőnek úgyse esik komoly baja”-séma értelmében sem: Rowlingék a legkevésbé sem finomkodnak a halálokat és a veszteségeket tekintve.

Harmadrészt pedig, de ezt már tényleg csak a Harry Potter-rajongók értékelik, nagyszerű, ahogy szép lassan összekapcsolódnak az itt elmondott információk mindazzal, amit a Potter-könyvekből már félig-meddig tudtunk, és ahogy kirajzolódnak az előzmények, az eddig nem ismert háttérsztorik és jellemrajzok. Ami egyébként megint csak árnyalja a dolgokat, még egészen váratlan szálakon is: a filmből egyetlen név alapján derül ki, hogy még Voldemort kígyójának története is összetett, és még csak nem is a „sötét oldalról” indult.

008
Fotó: Warner Bros. Entertainment

Azért persze az sem igaz, hogy a fekete öves vizsgát még le nem tett Rowling-rajongóknak semmit nem adna a film. Az ebben az univerzumban már a hatodik filmet rendező David Yates ad azért a látványnak is, és – a forgatókönyvíró Rowlinggal együtt – arra is figyelnek, hogy a cím se maradjon teljesen jelentés nélkül: Salmander legtöbbször nem varázspálcával, hanem tényleg a legendás állatok révén oldja meg a helyzeteket. És még ebben, a látványban és a lényekben is találhat izgalmakat, aki figyel: Yatesék a mi világunkban is létező mítoszok lényeit viszik vászonra – például a kínai mitológiából ismerős sárkánygyíkszerű lényeket –, ezzel kimondatlanul is összekötve a mi világunkat a filmbelivel, egyfajta alternatív múltat építve (persze ezt teszi a már említett világháború-vízió is).

Hogy milyen film a Legendás állatok 2., ha egyszerűen csak egy blockbusterként tekintünk rá, azt nehéz megmondani. De ha úgy nézzük, mint egy tévés sorozat sokadik részét, ami már úgyis csak az adott műsor nézőihez akar beszélni, akkor egészen biztos, hogy remek sorozatepizódról van szó.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?