A Pókember tud még újat mutatni a képregényfilmeknek

003
2018.12.10. 15:20
Az Irány a Pókverzum! tömény, de szórakoztató mese, amiből kiderül, miért szerettek bele az emberek a hálón limbálózó szuperhősbe.

Az elmúlt években úgy tűnt, hogy a Marvel képregényhőseivel csak a Kevin Feige által felügyelt, házi filmes stúdió tud kezdeni valamit. Hiába próbálkozott a Fox (X-Men filmek, Fantasztikus négyes) és a Sony (Pókember), filmjeik előbb-utóbb megbuktak. Peter Parker az egyik legismertebb szuperhős a világon, jellegzetes ruháját Argentínától Srí Lankáig mindenütt felismerik az emberek. Mozis története azonban kétszer is beleállt a földbe az elmúlt évtizedben. Sam Raimi két kifejezetten sikeres és kritikailag is elismert film után a trilógia lezárását rontotta el teljesen, majd a mindössze néhány évvel később érkező reboot (A csodálatos Pókember 1. és 2.) már meg sem tudta közelíteni a  Tobey Maguire-filmek  népszerűségét. A Vasember, Thor és még több tucat másik szuperhős által uralt Marvel-univerzum mellett a Pókember-filmek világa és története kispályásnak és fantáziátlannak tűnt. De a rajongóknak igazán az fájt, hogy úgy érezték: olyanok készítik a filmeket, akik egyszerűen  nem értik, hogyan kellene a karakterhez nyúlni, és mitől imádják őt évtizedek óta.

Néhány hónapon keresztül kérdéses volt a világ egyik legnépszerűbb szuperhősének a sorsa, majd nagyot robbant a hír, hogy sikerült megegyeznie a Marvelnek és a Sony-nak: Pókember végre csatlakozhat a Bosszúállókhoz. A bejelentés után a rajongók egy része azon a véleményen volt, hogy az újrakezdés remek lehetőség a Marvelnek, hogy behozzanak a történetbe egy színes bőrű hőst, vagyis ezúttal ne Peter Parker öltse magára az ismert kék-piros gúnyát, hanem Miles Morales, a spanyol ajkú felmenőkkel rendelkező, afroamerikai srác. Ez végül nem valósult meg, bár a Marvel szerencséjére Tom Holland személyében megtalálták azt a színészt, aki hibátlanul hozza azt, amit egy Z generációs Pókembertől elvárunk.

Ekkor úgy tűnt, hogy Miles Morales történetét hosszú évekig nem ismerheti meg a mozis közönség. A Sony azonban egy kissé merész döntéssel pénzt adott egy egész estés animációs filmre, aminek a főszereplője Miles Morales. A történet ráadásul nem is olyan visszafogott, mint amit a bemutatkozó részektől megszokhattunk. Ez lett a Pókember – Irány a Pókverzum!, amiről az amerikai kritikusok jóformán ódákat zengenek, és ami után úgy tűnik, hogy megérte a Sonynak valami teljesen újba vágnia a fejszéjét.

Itt még egy malac is lehet szuperhős

A történet szerint Wilson Fisk, akit a magyar szinkronban Vezérnek hívnak, azon dolgozik, hogy a végtelen számú párhuzamos univerzumokból visszaszerezze a feleségét és a gyerekét. Ehhez Doktor Octopus (aki ebben a változatban nő) van segítségére, a dimenziókapu viszont nem várt mellékhatásokkal jár, így kerülnek Miles Morales világába olyan Pókemberek, akik alternatív univerzumokból érkeznek.

Mindenki imádja

  

Rotten Tomatoes: 100/100

IMdB: 8.7/10

Metacritic: 84/100

Index.hu: 8/10

Megismerhetjük a pocakos Pókembert, akinek tönkrement az élete, azt a Gwen Stacey-t, aki Peter Parker helyett vált Pókemberré, mert őt csípte meg a radioaktív pók, de ott van a 30-as évekből érkező Superman, aki régimódi stílusával egyáltalán nem azt hozta, amit Pókembertől megszoktunk, és ott van még egy japán kislány is, aki egyáltalán nem úgy űzi a pókemberséget, ahogyan azt megszoktuk. De a történet igazi elrugaszkodottságát a Pókmalac jelzi, aki olyan, mintha a Bolondos dallamokból ismert Cucu vált volna szuperhőssé egy baleset következtében. Nekik közösen kell megállítaniuk Fisket, illetve valahogy elérniük, hogy hazajussanak a saját univerzumukba.

2018-ra jutottunk el oda, hogy egy nagy stúdió pénzt ad egy olyan filmre, aminek a története olyan húzásokra és csavarokra épül, amik elsősorban a képregények sokszor egymásra referáló világából érkeztek. Az animációs stílussal talán már eleve elérték, hogy egy átlagos képregényfilmnél szűkebb közönsége legyen a filmnek, de ha már ebben a helyzetben voltak, akkor annyi újdonságot hoztak az utóbbi időben kissé kiszámítható műfajba, ami legalább három másik filmre is elég lenne. 

Csak bírja a néző szeme

A végeredmény egy elképesztő akcióbomba és látványorgia, amiben egy pillanatra sem ül le a cselekmény. Mivel egy majdnem kétórás filmről van szó, így különösen intenzív az élmény. Ehhez jön még a látvány, ami az egész film legjobb és legkülönlegesebb része. A képregényfilmet ezúttal nyugodtan értelmezhetjük szó szerint: bizonyos helyzetekben a narrációt is úgy oldják meg, ahogyan ebben a műfajban megszokott, felbukkanó szövegbuborékokkal. Ez az Irány a Pókverzum! legjobb újítása,

látszik rajta, hogy értő kezek között készült, akik nemcsak a film végére odabiGGyesztett üzenettel akartak tisztelegni Stan Lee és Steve Ditko munkássága előtt. 

Az akciók pont emiatt tudnak tényleg olyanok lenni, amilyeneket a képregényektől megszoktunk – ebben a tekintetben az Irány a Pókverzum! komoly előnnyel indul az élőszereplős adaptációkkal szemben. Nem minden esetben követhető a harc, de az érzés, hogy egy pillanatra sem áll le a film, és tényleg olyan, mintha a szemünk előtt kelne életre egy képregény, bőven kárpótol ezekért a hibákért. 

A filmnek három rendezője van, közülük ketten most először dolgoznak ilyen nagyszabású, egész estés filmen. A stábból ezért leginkább Phil Lord és Chris Miller nevét emelik ki, a produceri munkájuk mellett azért, mert előbbi szerezte a forgatókönyvet. Ők a 22 Jump Streettel és A Lego kalanddal megmutatták, hogy képesek a hollywoodi stúdiórendszeren belül olyan filmeket csinálni, amik pontosan érzik a korszellemet, és széles közönség talál bennük valami vicceset. 

Az Irány a Pókverzum!-ban ott vannak ezek a pillanatok, de utólag nem a beszólások vagy a vicces helyzetek miatt marad majd emlékezetes a film, bár könnyen lehet, hogy ez csak a magyar szinkronos verzióra igaz. Néha így is Deadpool sejlett fel a szemem előtt, például amikor Miles kommentálja azt a furcsa helyzetet, hogy mindenféle szövegbuborékok bukkannak elő a feje felett. Máskor a kezébe akad egy képregényfüzet, amiben ugyanaz történik meg Peter Parkerrel, ami éppen vele is, és ezt a lehetetlen helyzetet is megpróbálja elütni egy poénnal.

Hiába a sok különböző korból és szubkultúrából érkező Pókember, a főszereplő mégiscsak Miles Morales, így végül hiába nézett ki úgy, hogy nem egy eredettörténetet kapunk, valójában mégis erről van szó. De rengeteget számít a körítés, ami az egészet körbeveszi. Leginkább egy tornádóhoz tudnám hasonlítani, ahogy a párhuzamos univerzumok által kreált problémák újabb rétegeket adnak annak a felnövéstörténetnek, amin Miles keresztülmegy. Nincs mindegyik alternatív Pókembernek saját drámája, de jelenlétük így is elég zsúfolttá teszi a filmet.

Miles családi drámája az apjával és a nagybátyjával alakított kapcsolatán keresztül épül, amit még így is jó érzékkel meséltek el, de itt van egy-két olyan jelenet, aminek jót tett volna egy kis nyugi – még ha  Pókember alapkonfliktusát mindig is az adta, hogy a élete különböző területei összefolynak, és semmire nem marad ideje.

a film jól átadja ezt az érzést, de szerencsésebb lett volna, ha néha egy kicsit visszavesznek a rajzfilmekben megszokott tempótól.

A gonosztevőkre is kevés idő jut, motivációjukat csak felületesen ismerjük meg, bár az kifejezetten üdítő azok után, hogy az utóbbi években a szupergonoszok mind abban gondolkodtak, hogyan hozzák el az apokalipszist. Ehhez képest Fisk egy személyes tragédiát akar meg nem történté tenni, ami egészen emberi húzás, még ha egyébként a Vezér úgy is van ábrázolva a filmben, hogy semmi átlagos emberre emlékeztető dolog ne jusson eszünkbe vele kapcsolatban. 

Az Irány a Pókverzum! egy igazán üdítő film lett, ami megmutatta, hogy bár már évek óta a képregények feldolgozásai jelentik a stúdiók számára a legbiztosabb befektetést, a műfaj még egyáltalán nem merült ki, sőt, még egészen új szintekre lehet emelni, például ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy igazi emberek köré épüljön a CGI-varázslat. Animációs közegben az egész sokkal felszabadultabban működik, könnyen lehet újat mutatni, és ahogy a Hihetetlen család eddigi két része is mutatta, közben ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem lehet a poénok és a non stop akciók mellett komoly kérdésekkel is foglalkozni. A Pókverzum egy Red Bull-lal lefőzött kávé, ami két órán keresztül folyamatosan pörög, és annak a reményét is felcsillantja, hogy nem Kevin Feige az egyetlen, akinek a keze alatt szórakoztató és látványos filmben lehet megmutatni a legnépszerűbb szuperhősöket. 

Ne maradjon le semmiről!