Egy morózus francia spicli közepesen érdekes kalandjai

“El kell döntenie, hogy a hazát szolgálja, vagy visszatér a középszerűségbe” - vágja egy adott ponton valaki a dilemmát Eugène François Vidocq fejéhez, és úgy érzem, hogy valaki ugyanezt mondta a Párizs császára című szép kiállású, de teljesen érdektelen kosztümös film készítőinek, akik úgy dönthettek, hogy miért is ne lehetne mindkettő egyszerre.

Vidocq - akinek a figurájából már készült a XXI. században is egy CGI-súlyos film Gerard Depardieu főszereplésével - létező figura volt, egy Rózsa Sándor, csak a törvény másik oldalán. Miután megjárt több francia börtönt, Eugène François Vidocq-ból egy törvénytisztelő pálfordulás után rendőrségi besúgó, majd elismert nyomozó lett, akinek az életéről Balzac és Victor Hugo is írt, most pedig az a sors jutott neki, hogy egy morcos Vincent Cassel játssza el őt egy majdnem életrajzi filmben.

Amikor először találkozunk a Párizs császára Vidocq-jával, akkor bőven az életének dutyis fázisában találjuk, éppen egy hajó gyomrába pofozzák a börtönőrök, és viszik odaláncolni a priccshez. Itt találkozunk aztán a film nagyjából összes fontos szereplőjével, akik aztán meg is feleltethetőek bármelyik börtönfilm közhelyeivel: van a spontán haver, aki bemutat mindenki mást, van a kis sunyi besúgó, akinek a szeme sem áll jól (őt a francia film tényleg minden fajtájából ismerhető Denis Lavant játssza), és van az, aki pikkpakk megöl valakit mosollyal az arcán. Egy merész szökés után és pár év elteltével aztán sejtjük, hogy ezek a figurák egytől-egyig vissza fognak térni, ha már ilyen személyre szabott bemutatásokat kaptak.

Császármorzsa

Index: 5/10

És így is lesz, hiába próbál a börtönök garmadájából megszökött Vidocq új életet kezdeni kelmeárusként, egy Anette nevű fiatal zsebtolvaj visszatéríti a cilinderes gengszterek közé. Ahonnan aztán egyenes út vezetne a dutyiba, ha a férfi nem tenne egy visszautasíthatatlan ajánlatot: ő ismeri Párizs leghíresebb gengsztereit, tudja, hogyan gondolkodnak, mi a módszerük, hogyan lehet őket megcsípni. Segít a korabeli rendőrségnek, ha ők is segítenek neki, és kegyelmet kap. A kegyelmet még átgondolják, de addig is köszönik szépen, a segítsége jöhet. Egyébként mire ez a pillanat elérkezik, már majdnem a Párizs császára felénél tartunk, az előbbi bő egy óra pedig elmegy azzal, hogy megismerjük az akkori francia közhangulatot, és megpróbáljuk megismerni a főszereplőt. Az előbbi jobban megy, mint az utóbbi.

Mert Vidocq valahogy mindig egy rejtély marad, akit ugyan hajt a vonzódása Anette-hez (igen, ez egy olyan film, amiben három közös jelenet után már őrülten szexel Vincent Cassel karaktere egy majdnem három évtizeddel fiatalabb nővel), meg a vonzódása a személyes szabadsághoz, de Cassel céltudatos, morózus megformálásától nem hős lesz, hanem egy egyszerű spicli, aki csak a saját bőrét menti. Még akkor sem tűnik sokkal jobb fejnek, amikor a Párizs császára úgy próbálja elhelyezni abban a korban, amiben játszódik, mintha a széttöredezett francia népet összeboronáló népi hős lenne. Sőt, akkor meg végképp nem tűnik jobb fejnek, amikor összehasonlítjuk a többi szereplővel, akik mintha egy másik, sokkal eltúlzottabb, és őszintén szólva szórakoztatóbb filmből jöttek volna, élükön a kurtizánból lett fondorlatos özvegyet játszó Olga Kurylenkóval. Közöttük Cassel olyan, mintha végigharapott volna egy láda citromot.

Az sem segít az egészen, hogy Jean-François Richet rendező (aki már jól megmasszírozta Cassel egóját a Halálos közellenség első és második részében) a Párizs császára nagy részét úgy tálalja, mintha egy Scorsese-féle maffiafilm lenne az 1800-as évek elején. Csak itt nem hangtompítós, hanem elöltöltős pisztolyokkal puffantják le egymást az alvilági figurák, sajnos nem klasszikus Rolling Stones szól közben, és az amerikai rendező kinetikus kameramozgása is fájóan hiányzik. Ahogy sokszor a kontextus is.

És így valahogy olyan érzése lehet egy nem francia nézőnek, hogy mintha lábjegyzetekre, magyarázatokra, vagy legalábbis valami támpontra lenne szükségünk, hogy pontosan megértsük, mennyire is volt kaotikus Vidocq élete. Aminek egy szeletét megismerjük, de ember legyen a talpán, aki a jelentőségteljesnek tűnő befejezés fontosságát érti, és nem rohan legalább a Wikipediáig, hogy betömje azokat a lyukakat, amit Richet filmje hagyott benne.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!