Nincs az a kanál cukor, amivel le lehetne nyelni az új Mary Poppinst

002
2018.12.21. 05:03

A Mary Poppins visszatér az a film, amiről kijöttem, és az eredeti dalait kezdtem el dúdolni. Olyan, mintha megpróbálták volna felülírni az emlékeimet, mintha össze akartak volna zavarni. Olyan érzés nézni, mint amikor egy reklámban meghallunk egy ismerős dallamot, ami egy nagyon híres számra hasonlít, de mégsem az: pár hang ugyanaz, de jogi okokból muszáj volt megváltoztatni. És mint minden ilyen reklámzenénél, a Mary Poppins visszatér is egyszerre a sóvárság és pénzvágy eredménye. A Disney pénzt akar, de nem fogja annyira törni magát, hogy megkockáztasson bármi újat, úgyhogy inkább fogta az eredeti Mary Poppinst, újraforgatta egy új köntösben, aztán úgy tett, mintha folytatás lenne, nem pedig egy hitvány, fantáziátlan, ostoba másolat.

Persze, már az eredeti Mary Poppins is egy hitvány, fantáziátlan, ostoba feldolgozásnak tűnhetett az akkori nézőknek, és főleg az eredeti könyveket író P.L. Travers szemével (Walt Disney és Travers viszonyát szórakoztatóan, de persze óriási csúsztatásokkal feldolgozta a Disney a Banks úr megmentése című filmben). De az évtizedek kegyesek voltak vele, és az én amúgy kérges szívem is még mindig szereti, pedig tiszta nonszensz az egész: hosszú, ósdi megvalósításban (most képzeljük el, hogy ugyanebben az évben készült például a Dr. Strangelove Kubrick rendezésében), ósdi témában, ráadásul a világ egyik legidegesítőbb akcentusú kéményseprője van benne. Ezekkel szemben pedig tele van szórakoztató táncbetétekkel, animációs jelenetekkel, és tök jól megfogott egy mágiával kevert gyerekkort, aminek aztán vége van hirtelen. Én még mindig szeretem, de ennek a szeretetnek egy morzsáját sem érdemli meg az 54 évvel későbbi folytatás.

Nem éppen csudálatos Mary

1295-mary-poppins-visszater.34250

Index: 4/10

Imdb: 7,6

Metacritic: 66/100



Amiben a Banks gyerekek már felnőttek: az egyik jelzálogkölcsön alatt nyígó özvegy banki alkalmazott lett három gyerekkel (Ben Whishaw), a másik pedig szakszervezetekkel szimpatizáló aktivista (Emily Mortimer). A Mary Poppins visszatér azzal kezdődik, hogy a Banks családhoz bekopogtatnak a behajtók, hogy egy hetük van előteremteni a tartozást, különben elviszik a házat a fejük felől. Illetve bocsánat, nem így kezdődik a film, hanem rögtön egy dallal, amit egy Jack nevű lámpagyújtogató (Lin-Manuel Miranda) ad elő. Gondolom túlzás lett volna megint egy kéményseprőt választani.

És hát így a jelzálogkölcsön szorításában megfordul a szél, és megjelenik Mary Poppins, aki egy évet sem öregedett az eredeti film óta, csak más színésznő játssza (Emily Blunt). Poppins saját bevallása szerint addig marad, amíg ki nem nyitja az ajtót (utalás Travers sorozatának harmadik könyvének címére: A csudálatos Mary kinyitja az ajtót), de valójában azért jön, hogy gatyába rázza az egész Banks-családot. És valahogy azt a fránya jelzálogkölcsönt is eltörölje, vagy legalábbis úgy intézze a dolgok menetét, hogy el legyen törölve. Nem azért emlegetem annyiszor ezt a kölcsönt, mert nincs jobb dolgom, hanem valami miatt a Mary Poppins visszatér úgy foglalkozik vele, mintha minden egyes nézőnek, 6 éves kortól teljesen világos lenne, hogy miről is van szó.

De a Mary Poppins visszatérnek nem az a legnagyobb hibája, hogy túl sokat foglalkozik a bankrendszerrel (az eredeti is bőven el volt ezzel foglalva), hanem az, hogy szolgalelkűen követi az első film struktúráját, de mindent csak egy kicsit megváltoztatva: itt is van egy csapat szaki, akik egy hatalmas csoportos táncot lejtenek az éjszaka közepén, csak nem kéményseprők, hanem lámpagyújtók. Mary Poppins itt is úgy nyűgöz le először kisgyerekeket, hogy előránt dolgokat a táskájából, hogy aztán a fürdőkádban (pontosabban a víz alatti CGI-világban) dalolásszon velük. Itt is van egy hosszú animációs betét, ahol megint feltűnnek a rajzfilm-pingvinek, és az élőszereplők gyanúsan olyan hacukában vannak, mint 54 évvel ezelőtt. Miközben egyik dal sem emlékezetes annyira, mint bármelyik az elsőből, a dalbetétek közötti zene nagy része pedig csak annak a soundtrackjére utal vissza: felidézik a Spoonful of Sugart és a Chim Chim Cheree-t, anélkül, hogy azok elhangoznának. Furcsa élmény a Mary Poppins visszatér, mert minden új, amit látunk, de minden egyes eleme valami fél évszázaddal előbbi dologra akar minket emlékeztetni.

És az új dolgok sem feltétlenül a legjobbak, az Európában szinte ismeretlen, de az Egyesült Államokban szupersztárnak számító Lin-Manuel Mirada karizmája például a felesleges magyar szinkronnal nem ér semmit, sem beszédben, sem énekben. Emily Blunt szinte személyiség nélküli Julie Andrewshoz képest, Ben Whishaw hozza a szokásos hebegő-habogó figuráját, Meryl Streep pedig feltűnik egy dalbetét erejéig, hogy a méltóságát épp hogy megőrizve távozzon a filmből. Colin Firth a film gonosz bankárjaként meg pont olyan, ahogy azt egy gyerekfilmben elképzeljük. Rob Marshall rendező (Chicago, Vadregény) meg sem próbálja az eredeti néha virtuóz és festői képeit reprodukálni, inkább olyan helyekre rakja azt a kamerát, mintha az operettszínházból közvetítene.



Ebben a kifejezetten fantáziátlan, fárasztó, erőltetetten jókedvű gyerekfilmben tényleg egy őszinte gesztus, mozdulat, mosoly sincsen. Mintha egy hosszú, zenés-táncos grimaszt néznénk. Persze, mozog, meg színes, meg nevet, meg táncol, de attól még ne dőljünk be a Mary Poppins visszatérnek, mert ez senkinek sem jött a szívéből.

(Borítókép: outnow.ch)

Ne maradjon le semmiről!