Filozofikus sci-fi helyett NDK-sorozatepizód lett Az Úr hangja

2018.12.21. 15:14

Eddig mindenki megfilmesíthetetlennek nevezte Stanisław Lem Az Úr hangja című regényét, mondván, a Solaris írójának ez a műve túlzottan filozofikus, cselekmény meg gyakorlatilag nincs benne. Ez persze hülyeség – mármint az tény, hogy filozofikus és hogy nincs benne cselekmény, de ettől még egy rendező akármit kihozhatna belőle. Hogy Pálfi György (Taxidermia, Szabadesés) adaptációja mégsem sikerült jól, az egyáltalán nem is ebből fakad. Sok más mellett pont az a baj vele, hogy Pálfi meg sem próbálta megfilmesíteni a megfilmesíthetetlent.

Az Úr hangja című film egy fiktív folytatás a regényhez: a regény sztorija után három-négy évtizeddel játszódik, és a végén ad egy alternatív befejezést a könyvben felvetett kérdésre. A Lem-regény arról szól, mi lenne, ha kapcsolatba lépne velünk egy földön kívüli civilizáció. De a szerző nem a szokásos kalandregényes fordulatokkal válaszol erre, hanem azt mondja,

talán annyira fejletlen, vagy még inkább: rossz irányba fejlődött, rosszhiszemű, rosszindulatú faj lettünk mi, emberek, hogy nem is tudnánk mit kezdeni a közeledéssel.

A film utolsó tíz, vagy talán csak öt perce az, ami erre reagál, és ez a reakció valóban nagyon ütős, súlyos válasz Lem felvetésére. 

A maradék száz perc viszont egyáltalán nem foglalkozik Lem gondolataival, életfilozófiájával, emberiség-képével vagy pesszimizmusával, amit viszont megidéz a regényből, az a könyv ismerete nélkül egyáltalán nem érthető: olyan a forgatókönyv, mintha olyasvalaki írta volna, aki már annyira elmélyült az adott világban, hogy nem is tudja külső szemlélőként megítélni, melyik utalása érthető, és melyik nem. De ez persze nem lenne önmagában baj – hiszen egy adaptáció úgyis önálló alkotás –, ha mindaz, amit Lem nélkül megfogalmaz, egy jó filmet adna ki.

Pálfi és forgatókönyvíró-társai, Nagy V. Gergő és Ruttkay Zsófia sok mindenbe belekapnak a road movie-tól a párkapcsolati melodrámáig, a testvérfilmtől a misztikus thrillerig, de sehol sem érik el a kívánt hatást. A film alapja egy olyan sztori, amit mintha a 90-es évek méltán elfeledett tévésorozataiból vettek volna át: egy összeesküvéselmélet-párti dokumentumfilmes és egy magyar fiatalember kutatnak az utóbbi eltűnt apja után Amerikában. Az apa természetesen valamiféle titokzatos kormánykísérletben vett részt. A fiatalember pedig épp párkapcsolati válságban van barátnőjével, és az otthon maradt testvérrel való kapcsolata sem felhőtlen. Van három párhuzamos történetszál, és egyik sincs rendesen kifejtve, érdekessé téve.

Az apuka sztorija részben azért nincs, mert a könyv ismerete nélkül csak a kicsit idiótának ábrázolt dokumentumfilmes szemszögéből látja a néző a konspirációról szóló részt, és így tényleg egy rosszabb X-akták epizód komolyságával vetekszik az egész (amiből még ki is jöhetne valami jó, ha lenne benne valamennyi irónia). Hasonló a helyzet a magánéleti szállal is, de ott súlyosbító tényező, hogy nincs egy kretén dokumentumfilmes, akinek a szemszöge miatt lenne fura minden: a pár kapcsolata így egyszerűen csak hiteltelen, a tetteik motiválatlanok vagy életszerűtlenek, vagy legalábbis nem ábrázol annyit a film az érzelmeikből, hogy életszerűeknek tűnjenek. Elnagyolt a főszereplő viszonya is a testvérével: ahelyett, hogy a néző megérezné kettejük kapcsolatának finomságait, csak bemondásra kell elhinnünk, hogy hierarchia-harcok dúlnak köztük, némi megfelelési kényszerrel fűszerezve csípősre.

Ennyire tetszett

Index: 4/10

Ez, az emberek közti kapcsolatok csináltsága, furcsasága, életszerűtlensége – vagy nevezzük akárhogy – az, ami a leginkább rányomja a bélyegét a filmre.

Hiába van szó egymilliárd forintos költségvetésű sci-firől, az embernek ugyanaz az érzése, mintha Pálfi nulla pénzből, sufnikörülmények között összerakott – a szó minden értelmében – kísérleti filmjét, a Nem vagyok a barátod-at nézné.

Nem lehet szabadulni a benyomástól, hogy mintha nem élő, lélegző, érző embereket néznénk, hanem furán viselkedő kísérleti lényeket, akik soha semmire nem úgy reagálnak, ahogy az emberek szoktak. De ez nemcsak a párbeszédekre igaz, hanem a forgatókönyv dramaturgiai fordulataira is: a főszereplő mellé magától odaül egy munkás, hogy majd ő beviszi a szupertitkos, védett katonai objektumba (és tényleg); a nagy nehezen megtalált, ezer éve szó nélkül felszívódott apuka és a fia úgy ülnek először a közös vacsoraasztalhoz, mintha ebben az egészben semmi különös nem lenne; az apuka úgy kotyogja bele a kamerába az államtitkot, aminek elrejtésén évtizedek óta fáradozik több tucat ember, hogy a szeme se rebben; és aztán jön a dramaturgiailag nagyon gyenge lábakon álló forgatókönyvek végső, épp ezért szinte röhejes deus ex machinája, a semmiből pont a legrosszabbkor száguldva felbukkanó kamion. 

És mindeközben az igazán fontos dolgokról – legyen szó akár az érzelmi részekről, akár a Lem-féle sztoriról – félszavak, ha elhangzanak. Hogy miért van válságban a főszereplő párkapcsolata, és hogy miért oldódik ez meg, azt legfeljebb korábbi filmes vagy lélektani regényekből származó ismereteink alapján lehet utalásokból kitalálni, noha az lenne az érdekes, hogy pont ez a két szereplő személyesen hogyan éli ezt meg, nem a mindig általánosan érvényes sablonok. Az otthon maradt testvér vívódása (hogy az apa ne tudja meg, kerekesszékben ül) ugyan teljesen érthető és átélhető, de aztán a lebukást egyszerűen senki nem kommentálja sehogyan sem. És magáról az atomkísérletről is borzasztó kevés derül ki, amennyiben az ember nincs tisztában eleve a regényben leírtakkal (javít az élményen, ha előtte elolvassuk a könyvet).

Minderre épül rá egy talán ha tíz percig mutatott, „klasszikus”, űrutazós sci-fi szál, ami viszont képileg olyan, mintha tényleg a hetvenes évek egyik NDK-sorozatát néznénk. Ez nem azért probléma, mert egy magyar filmtől is ugyanazt várjuk, amit a legújabb Star Wars-epizódtól, hanem mert így ezeket a részeket is nehéz igazán komolyan venni – pláne ilyen nyikorgósra írt monológokkal és dialógokkal. Épp ezek a végig ugyanilyen papírízű mondatok azok, amelyek miatt nem lehet őszintén örülni annak sem, hogy a korosztály legtehetségesebb színészei közül kettő játssza a főszerepet: sem Kiss Diána Magdolna, sem Polgár Csaba nem tudnak annyit a mérlegre tenni a forgatókönyv nehézkességével szemben, hogy az igazán élvezetessé tegye a játékukat; bár Kiss Diána Magdolna a kisebb szerepében egészen odáig elmegy, ameddig a forgatókönyv megengedi neki, és tud foltozni a szöveg résein arcjátékkal, hangsúlyokkal, színészi jelenléttel. Ahogy javítanak az összhatáson a valóban „kísérleti” részek is, a meditatív, drogos tripeket idéző animációs részek, és hozzájuk a filmben végig egészen különösen és hátborzongatóan lüktető zajzene, Gryllus Ábris és Farkas Miklós munkája.

Hogy Az Úr hangja című regény valóban megfilmesíthetlen-e, az most sem derült ki. Hogy vajon érdemes-e hozzá fiktív folytatást készíteni, arról Pálfi György száz percig nem tud meggyőzni, hogy aztán tíz percben bizonyítsa, igenis van érvényes, eredeti, súlyos gondolata Lem felvetéséről. Kár, hogy ez csak erre az apró részre igaz.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!