A Black Mirror most a filmnézés nyomasztó jövőjét mutatta meg

bandersnatch3
2018.12.28. 21:20

Vannak különböző fejlesztések a filmtörténelemben, amik állandósultak: ilyen a színesfilm, vagy a hangosfilm, ezeket egyszer kitaláltak, és azóta is úgy maradtak. Persze, vannak még némafilmek, meg vannak fekete-fehérek is (egyet most fognak legalább száz Oscarra jelölni), de ezek csak kuriózumok vagy egyéni művészi döntések eredményei. Aztán vannak azok a fejlesztések, amiknek néha-néha nekiugranak befektetők vagy feltalálók, aztán vagy összejönnek, vagy nem. Ilyen a 3D, aminek az eljárása radikálisan nem változott az utóbbi 65 évben, egészen biztos vagyok benne, hogy akkor is legalább annyira idegesítő volt, mint azóta bármelyik évtizedben, amikor újra felfedezték maguknak a mozisok. A 3D nem új, a népszerűsége hullámzik, de mára mégis a mozizás része, hogy a rosseb enné meg, bár ki tudja, hogy az lesz-e még 10 év múlva. Vagy pedig olyan megbicsaklott, talán nem is komolyan vett újítások útjára lép, mint a szagosfilm, vagy az interaktív film.


A kilencvenes években, amikor emberek leginkább arra a szakszóra izgultak fel, hogy “multimédia”, valahogy összeért a technológia és a történetmesélés annyira, hogy ebből mindenféle interaktív szörnyszülöttek jöttek létre: interaktív film lett a kalandjátékokból (Under A Killing Moon, Phantasmagoria), a rejtvényjátékokból (The 7th Guest), a westernjátékokból (Mad Dog McCree), a közös bennük viszont az volt, hogy mindegyikkel számítógépen kellett játszani. Csak kettő igazi kísérlet volt arra, hogy az interaktivitást az otthonból bevigyék a moziba is: az I’m Your Man és a Mr. Payback című rövidfilmek a kilencvenes évek elejéről. Mindkét esetben ülésekbe épített joystickekkel lehetett választani a vásznon felvillanó opciók közül, és mindkét film a fennmaradt részletek alapján borzasztó volt.


De most itt ülök 2018-ban az asztalomnál, és nézhetem a Black Mirror című sorozat legújabb, egész estés részét, a Bandersnatchet (a cím egy képzeletbeli állatot jelent, egyenesen Lewis Carroll munkásságából, magyarul Gyilkanyessz néven futott), és 3 perccel a kezdés után már én dönthetem el, hogy mit reggelizzen a főhős. A döntésnek nincsen semmilyen következménye - sajnos nem tudom azt mondani, hogy egyen zabkását, talán nem lesz akkor ennyire izgága, de az érzés kifejezetten olyan, mint a kilencvenes években. Csak azért, mert minden technikai feltétel adott egy ilyen interaktív filmre, érdemes is ezért megcsinálni?

Folytatódjon ez a cikk?

  • 2183
    Igen
  • 1190
    Nem

Mert tessék, tök mindegy, hogy ennek a szavazásnak mi az eredménye, ez a cikk úgy megy tovább, ahogy én szeretném. És feltételezem, hogy a legtöbb alkotó, legyen szó filmről, sorozatról, vagy könyvről, ugyanezt szeretné: van egy elképzelése, egy ötlete, egy szándéka, amit aztán legjobb tudása szerint végigvisz, majd pontot tesz a végére. Ez az alkotás lényege, és igen, ezt a cikket alkottam, bár igazából csak gépelem a gondolataimat, azért elmondhatom, hogy van egy szándékom vele. Nem akarom, hogy más irányítsa ezt a cikket, mert az egész az én fejemből pattant ki.

Ahá, de mi van a Kaland, játék, kockázat-könyvekkel, aminek a lényege az volt, hogy a főhős azt csinálja, amit az olvasó szeretne, és ha mondjuk meg akarjuk etetni a trollt, akkor a 88. oldalra kell lapozni? Egyrészt ilyen könyveket senki nem tud az elejétől a végéig olvasni, hiszen értelmetlen, másrészt pedig pont egy ilyen könyv áll a Black Mirror-film középpontjában.

A főhős, Stefan (Fionn Whitehead) egy fiatal programozó, 1984-ben akinek van egy nagy ötlete: szeretné videojátéknak adaptálni a Bandersnatch című, KJK-elvekkel operáló, borzasztóan hosszú és bonyolult könyvet. A film aznap veszi fel a fonalat, amikor Stefan megy egy nagysikerű szoftvercéghez megmutatni a demóját. A cégvezető rögtön ráharap a lehetőségre, és máris megkapjuk az első Nagy Döntést: az irodában akarjuk fejleszteni a játékot, vagy inkább otthon? Az egyik választás rögtön az eredményezi, hogy a játék bukás lesz, és otthon szomorkodhatunk. A cselekmény újraindul, de olyan, mintha több résztvevő is tudná, hogy ezen egyszer már átmentünk. A történet megy tovább, és akkor hogyan választunk: az irodában maradunk, vagy hazabumlizunk? És ez csak egy sok-sok döntésből, amit meg kell hoznunk a film során.

Technológiailag a Bandersnatch egy tökéletes termék: egyrészt egy a kevés olyan szórakoztatóipari termék közül, amit képtelenség ellopni, hiszen maga a formátum a tartalom. Másrészt pedig a Netflix felülete ideális erre a marhaságra, a szolgáltató már így is telerakja a képernyőjét nem organikus feliratokkal (amivel például át lehet ugrani egy sorozat stáblistáját, vagy újra lehet kezdni egy musical egyik dalát), úgyhogy amikor felkúszik a fekete a kép aljáról, hogy megjelenjenek a lehetőségeink, akkor nem tűnik annyira idegennek. Persze a cselekmény megáll tíz másodpercre, hirtelen egy szünet lesz ott, ahol nem biztos, hogy kellene, de ez tényleg a formátum hátránya.

A Black Mirror stábja ráadásul a történet folyását nagyon cselesen oldotta meg. Ha rosszul döntünk, akkor nem kell újraindítani az egész Bandersnatchet, hanem két lehetséges út van: vagy kapunk egy lehetőséget arra, hogy egy előző dilemmától folytassuk, vagy pedig Stefan felriad az ágyban, és joggal hihetjük, hogy ami történt, csak egy rossz álom volt. A hangsúly itt azon van, hogy hihetjük. Aztán a film el is tud kezdeni trükközni, vagy úgy kanyarog, hogy megtörténjen az, amire egyszer nemet mondunk, vagy pedig a főszereplőnk egy idő után nem feltétlenül hajlandó engedelmeskedni nekünk.



Ezek a Bandersnatch legszórakoztatóbb, és minden kétséget kizáróan legszellemesebb részei, amikor Stefan rájön arra, hogy őt is irányítja valaki, és nekünk, a Netflix képernyőjén túl, megadatik a lehetőség, hogy közöljük vele: mi vagyunk azok, a Netflix segítségével. Innentől kezdve aztán elkezdődik egy olyan jelenetsor, ami a Black Mirror és a streamingszolgáltató egyik csúcspontja is, de nem akarok sokkal többet lelőni belőle, érdemes mindenkinek végignyomkodnia.

A Bandersnatchnek viszont épp ez a legnagyobb baja, hogy végignyomkodni szórakoztató, csak végignézni nem, és főleg azért, mert megsokszorozza a Black Mirror legrosszabb tulajdonságait: nagyrészt olyan nézni, mintha egy beszívott kollégiumi beszélgetést hallgatnánk, még egy extra dózis technofóbiával és embergyűlölettel. Viszonylag sokat támaszkodik a sorozat előző részeire (az apró utalásoktól az egészen konkrét kapcsolódási pontokra és visszatérő elemekre), miközben mondanivalója nemigen van. Az elágazó cselekmény miatt ráadásul mi alakíthatjuk, hogy mi legyen a történet folyása, úgyhogy mivel minden elemnek passzolnia kell ahhoz, hogy egy összeesküvés-elméletet, vagy egy családi drámát nézünk, ezért valójában egyikhez sem illeszkedik szervesen.  A technikai koncepciója tökéletes, csak éppen ettől lesz a történetmesélési sokkal gyengébb.

Így hát a Bandersnatch igazából nem filmként, hanem egy egyszerű logikai játéknak működik, ahol úgy kell lavíroznunk, hogy kizárjuk a legtöbb rossz döntést magunknak. A baj csak az, hogy ilyen videojátékokkal már tele vannak a polcok, a Walking Dead szupernyomasztása vagy a Life Is Strange szintén párhuzamos univerzumokban játszódó tinidrámája bebizonyították, hogy lehet valami egyszerre élvezetes történetmesélés, élvezetes játék, és élvezetes kísérlet is a kettő ötvözésére.

A Bandersnatchnek igazából a harmadik sikerült.



De nem, nem kell jegyzetelni a nézése közben: nekem nagyjából 30-40 döntéssel sikerült kihoznom két különböző befejezést hozzá. Videojátékos szóhasználattal élve az egyik a jó és igazságos befejezés (ami dögunalmas, de Black Mirror-mértékkel boldog), a másik pedig a rossz és gonosz (ami viszont úgy tűnik, hogy az író Charlie Brooker szándéka volt az igazi lezárásra). Ez nagyjából 2 és fél óra alatt sikerült, és ezt azért írom le, mert interaktív film révén sosem látjuk, hogy mennyi van hátra. Nem bántam egy percig sem, bár a második nézésre már rendszeresen nyomogattam a 10 másodperces ugrást előre. De harmadikra már nem futnék neki, esetleg akkor, ha van egy olyan titkos leágazás, amit csak valami éles szemű rajongó szúr ki a sztoriban.

Összefoglalva: a Bandersnatch egy érdekes, és marha szórakoztató kísérlet. Időtöltésnek jó, Black Mirror-epizódnak gyenge-közepes. És nagyon remélem, hogy csak egy anomália a Netflixnél (ahol már tavaly óta vannak ilyen interaktív tartalmak, igaz, gyerekműsoroknál), és nem fogja úgy megváltoztatni a tartalomfogyasztást, mint a platform maga. Vagy a hangosfilm.

A Black Mirror: Bandersnatch december 28-tól érhető el a Netflixen.

Ne maradjon le semmiről!