Sandra Bullock vak horrorja olyan, mint egy bögre meleg tea

BIRD BOX 002
2019.01.04. 17:26

Óriási felhajtás van Netflix új horrorja, a Madarak a dobozban körül. Ha az elmúlt hetekben egyetlen Madarak a dobozbanról szóló mém, hír vagy poszt sem jött önnel szembe, akkor valószínűleg teljesen kikapcsolódott a digitális világból, és most ezt a cikket sem olvassa.

Könnyű lenne lesöpörni a Madarak a dobozbant azzal, hogy igen, pontosan olyan, mint a Hang nélkül, amiben egy vázlatosan elmesélt világvége után csak úgy lehet - egy darabig - túlélni, hogy az ember egy mukkot sem ad ki, azzal a különbséggel, hogy itt bekötött szemmel kell grasszálni az apokalipszis után. Csakhogy a film alapjául szolgáló Josh Malerman-regény 2015-ben jött ki, és akkor még sehol nem volt 2018 emlékezetes horrormeglepetése, szóval felesleges lenne a készítőket plágiummal vádolni, vagy azzal, hogy felültek egy divathullámra. Azért reméljük, hogy 2019 elején nem érkezik meg a Szájon át című horror, amiben tilos szagolni, vagy Az éhség hónapja, amiben nem lehet megízlelni semmit, különben elviszik az embert a démonok.

Szóval a Madarak a dobozban nem divatfilm, de minden magyarázat ellenére mégiscsak az a helyzet: pontosan olyan, mint a Hang nélkül.

És épp ez volt az oka, hogy a főszereplő Sandra Bullock és a rendező Susanne Bier (a dán művészfilmektől a sikeres Éjszakai szolgálat minisorozatig) ismertsége ellenére nem siettünk azzal, hogy cikket írjunk róla, mert elég volt egy pillantást vetni egyetlen képre, hogy pontosan tudjuk, itt is egy érzékszervileg tompított családfőnek kell megvédenie a gyerekeit, miközben fortélyos szörnyetegek veszik körül őket. De aztán a Madarak a dobozban december végi megjelenése után történt valami egészen furcsa dolog, pontosabban nemcsak egy, hanem több is.

Először is Twitteren megjelent egyre több olyan mém, ami a filmre, vagy annak valamelyik apró részletére hivatkozott. Valaki kiszúrta, hogy ezek a mémek általában kevés követőkkel rendelkező profilokon jelentek meg, szinte egyszerre, egy - már azóta törölt - bejegyzés szerint mintha egy gyakornok fiókjában várakoztak volna arra, hogy a világra szabadítsák őket. Az egyik legsikeresebb az volt, amikor egy twitterező úgy hivatkozott Bullockra, mint “a nő a Madarak a dobozbanból”, és Michael Jacksonhoz hasonlította. A Buzzfeednél annyira kiakadtak ezen a poszton, hogy egy külön cikket szenteltek neki az oldalon.

Jó, hát mém bármiből lehet, és hát most ki tudja, hogy egy mém az véletlenül, vagy direkt lesz, lásd az utóbbira példaként a pár éve végigsöprő Harlem Shake-táncot. De azt már nehezebb kimagyarázni, hogy a saját statisztikáit híresen védő Netflix egyszer csak kiposztolta, hogy a Madarak a dobozbant legalább 45 millió felhasználó nézte meg a premier utáni első 7 napban.

A szám óriási, hatalmas, és teljesen értelmetlen, mert nem tudjuk, hogy ez mit jelent: ennyien néztek bele? Ennyien nézték végig? Ez mekkorának számít a többi Netflix-filmhez képest? Hányan látták a Buster Scruggs balladáját vagy a Romát? Hányan nézik Adam Sandler-filmjeit? Mekkora nézettséget csinált a Daredevil, amit aztán el is kaszáltak? A Netflixtől várhatjuk a válaszokat, úgysem fogják a számaikat kiadni. Csak akkor, amikor nem kérdezünk rá, és akkor is a Madarak a dobozbanról.

A másik dolog, amire szintén nem kérdezett rá senki, az a Netflix csütörtöki közleménye volt arról, hogy lehetőleg senki se vegyen részt azokban a kihívásokban, amikben emberek a film bekötött szemes részeit utánozzák. Azaz létezik a #BirdBoxChallenge, ami kicsit olyan, mint amit Will Smith művelt a Lánchíd tetején, csak itt nem életveszélyes helyzetekben kell táncolni, hanem vakon fejjel menni a falnak, kisgyerekekkel együtt. A furcsaság az egészben az, hogy ez a jelenség nem jutott el a médiához semmilyen formában az utóbbi két hétben, a legtöbben a Netflix felhívásából értesültek róla.

Szóval vajon nem arról van itt szó, hogy a Netflix mesterségesen generál figyelmet egy filmnek, ami a legjobb szándékok ellenére is úgy tűnik, mintha Az esemény, a Hang nélkül, Az út, és egy tetszőleges zombifilm turmixából állna? Vagy egyszerűen csak organikusan reagált az internet egy ilyesféle kutyulékra? Ezt nehéz megmondani, főleg akkor, amikor már cikkek jelennek meg arról, hogy az internet jelentős része egyszerűen kamu.

De a Madarak a dobozban nem kamu, és nem is egyenlő a saját reklámkampányával: ez egy két óránál is hosszabb, posztapokaliptikus dráma, aminek minden egyes jelenete, karaktere, helyzete, és konfliktusa ismerős valahonnan. De úgy ismerős, mint egy régi sláger vagy kitaposott papucs, ami soha a büdös életben nem fog meglepni, de tudjuk a szövegét, vagy csak illeszkedik a lábunkra. A Madarak a dobozban az a horrofilmeknek, ami az otthoni kényelemhez egy bögre meleg tea: hatalmas közhely, de azért néha jól esik.

Főleg az első harmada kifejezetten erős, mint minden posztapokaliptikus filmnek. A Madarak a dobozban nagy húzása az, hogy valójában sosem konkretizálja azt, hogy mi történik, csak annyit tudunk, amennyit a szereplőink. Egy furcsa erő megjelenik a Földön, amitől az emberek tömegesen öngyilkosok lesznek. Először Európában és Oroszországban, majd amikor a film terhes főszereplője, Malorie (Sandra Bullock, kifejezéstelenül merev arccal) éppen kórházba megy, az Egyesült Államokban is. Akkor még nem tudni, hogy vírusról van szó, vagy bármilyen más gyilkos hatásról, amíg a film messze legjobb jelenetében végig nem nézhetjük, ahogy egy mellékszereplőre rámegy a rontás, egy pillanat alatt megváltozik, és majdnem a főszereplőnket is halálba küldi. Az a szereplő látott valamit, amitől a tekintete, sőt, még a pupillája is deformálódott, valamit, amitől azonnal meg akart halni.

Szerencsére a filmben sosem látjuk meg, mi lehetett az, csak találgathatunk, vagy figyelhetjük a jeleket. Ha egyre hangosabb a suttogás, ha hatalmas árnyékok jelennek meg, ha a falevelek felfele szállnak, vagy ha a madarak elkezdenek őrülten csipogni, akkor ott vannak. A lényeg: tilos rájuk nézni, mert olyan spontán kétségbeesés lesz úrrá rajtunk, hogy akár egy lángoló autóba is beülünk bámulni. Legalábbis a legtöbb emberrel ez történik, mert vannak páran, akik nem végeznek magukkal a látvány hatására, hanem pszichotikus rajongóként a többieket kényszerítik rá, hogy megnézzék azt, amit az embernek sosem szabadna látnia.

Malorie az első körben megússza a világvégét, és mint ahogy az ilyen filmekben szokás, egy védett házban összezsúfolódik egy csomó remek színésszel (John Malkovich, Trevante Rhodes a Holdfényből, Jacki Weaver az Animal Kingdomból), hogy kibekkeljék a legrosszabbat. De tudjuk, hogy a legrosszabb sosem a helyzet, hanem a többi ember, és ezt megerősíti a másik történetszál, amiben a főszereplőt látjuk, ahogy két páréves gyerekkel csónakázik egy veszélyes folyón a feltételezett menedék felé. Nem vagyok benne biztos, hogy a párhuzamos cselekmény segít feszültséget teremteni, de nehéz nem tisztelni egy olyan történetvezetést, ami ostromhelyzet alatt nem egy, hanem rögtön kettő terhes nőt is fel tud mutatni.

De a két terhes nőtől és az egészen nyilvánvaló későbbi cselekménytől eltekintve a Madarak a dobozban nem tartogat annyi meglepetést, hogy bármikor azonnal visszatekerjük, sőt, a második felére már annyira nyúlik a története, hogy nehéz tétlenül kibírni. Akárcsak az Ocean’s Eightben, Sandra Bullock egyszerűen nem tud játszani az arcával, amit ott még lehetett vagányságnak értelmezni, de itt kifejezetten hiányzik a finom mimika. Malkovich magához képest is ripacskodó az alkoholista és feltehetőleg Trump-szavazó háztulajdonos szerepében, Rhodes pedig a fontos szerepe ellenére csak háttértörténetet kap, személyiséget kevésbé.

Ami viszont mindenképp emlékezetesre sikerült, azok a szörnyek (idegenek? démonok? jelenések? víziók?) felbukkanásai, ahol mindig azt érezzük, hogy centikre vagyunk attól, hogy lássuk őket, de Bierben szerencsére van annyi rendezői kontroll, hogy ezt sosem engedi meg nekünk. Ugyanannyira megkapóak a teljes kilátástalanság és az apró reménysugár szélén mozgó folyami jelenetek, ahol a farkasordító hidegben kell a főhősünknek napokon át, bekötött szemmel evezni. De valahogy a Madarak a dobozban a hangulatnál tovább nem nagyon tud lépni. Ezt a frusztráló, klausztrofób hangulatot remekül sikerült felvázolnia Biernek, csak kár, hogy ebbe a hangulatba aztán máshonnan összeollózott panelokat és karaktereket rakott.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!