Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMEmberrablási ügybe keveredtek Nyuszi barátai és üzletfelei
Kritika a Mindenki tudja című filmről
További Cinematrix cikkek
- Hibát követ el, aki ettől a különleges filmélménytől megfosztja magát
- Steven Spielberg szerint a Dűne 2 a valaha készült egyik legjobb sci-fi alkotás
- Fillérekből járták be Európát egy kis trükk segítségével
- Itt a legújabb Bad Boys-film előzetese: nem spóroltak az őrültséggel
- Megtornáztatja az agyunkat a Netflix új sci-fi sorozata
A lélektani drámák nagymestere, az apró rezdülések, a családi tűzfészkek, az elhallgatott feszültségek, a kapcsolatokat tönkretevő, alig észrevehető rezdülések egyik legavatottabb ismerője, az iráni Asghar Farhadi
végre megtalálta, hogy mi az, amihez nem ért.
És ahelyett, hogy szomorúan, lemondóan vagy csalódottan tudomásul vette volna a tényt, inkább ennek ellenére is leforgatta élete első emberrablásos thrillerét. Bár ne tette volna.
Mert az Irán helyett Spanyolországban, a legnagyobb spanyolajkú sztárokkal forgatott Mindenki tudja csak akkor lesz jó, amikor végre elkezd arról szólni, amihez viszont Farhadi nagyon ért: a lélektani drámákról, az apró rezdülésekről, a családi tűzfészkekről, satöbbi, satöbbi. Csak mindez az őrülten túlnyújtott, két és negyed órás filmben jó másfél óra után jön elő, és akkor már minden jóindulattal együtt is nehéz igazán őszintén örülni annak, hogy milyen jó is ez a negyven perc az után az elcseszett kilencvenöt után.
Farhadira eddig az alig néhány szereplős kamaradrámák voltak jellemzőek, és a film első negyed órája pont olyan, mint amikor a gonosz tanár megszívatja az algebrából kiváló gyereket, és direkt geometriából felelteti: a kitűnő kamarazenész nagyzenekarból vizsgázik. A Mindenki tudja elején ugyanis tizenöt perc alatt bejön körülbelül harminc szereplő: a főszereplő, a főszereplő összes testvére, a testvérek összes nagynénje és unokabátyja, ezek gyerekei, gyerekkori barátai és felnőttkori ellenségei, meg a vicc kedvéért még néhány olyan alak is, mint az esküvői stábból a kamerát mozgató drónt irányító srác. Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei is csak pislognának riadtan, hogy milyen szappanopera ez. Aki meg kicsit tudományosabban akarja megfogalmazni, azt mondja a riadt pislogás mellé, hogy miféle hiánya ez a különféle filmes eszközöknek, amelyeket a szereplők fontossága közötti súlyozásra, bemutatásuk módjára, személyiségük felépítésére találtak fel azok a rendezők és írók, akik nem csak kamaradrámákat rendeznek.
És van itt aztán még másféle hiány is, jelesül az izgalmaké és a bármiféle történéseké. A család egy esküvőhöz gyűlik össze, valamelyik üzletfél rokonának gyerekének anyjának barátja házasodik össze az inkább nem írom le, kivel, előtte pedig újra látják egymást a család Argentínába szakadt és Spanyolországban maradt tagjai, és persze az üzletfelek, barátok, satöbbi. Hogy aztán az esküvőn, spoiler, valaki elrabolja a főszereplő (Penélope Cruz) lányát. Mondanám, hogy csak itt indul be a történet, de még ez sem igaz, mert előbb még mindenki kétségbeesett semmittevésbe fordítja a tehetetlenségérzete feletti bánatát, ami lélektanilag indokolt ugyan, de ennyi szándékolatlan semmittevés után a szándékos semmittevésért is nehezebb már őszintén lelkesedni.
Kihagyott ziccer
IMDB: 7,0
Rotten Tomatoes: 64
Metacritic: 66
Index: 4/10
Csak ez után érkezik el a film oda, ahol valójában el is kezdődik: a bűnügy miatt mégis Spanyolországba utazik az apuka (Ricardo Darín) is, bekavarni némi féltékenységgel az egykori pár tagjai közti viszonyba (Cruz exét Javier Bardem alakítja). Így a folyamatos stressz hatására a családtagok és barátok elkezdenek olyan dolgokat egymás fejéhez vágni, amiket békeidőben évtizedek óta nem mertek kimondani, és elkezdenek olyan dolgokról is nyíltan beszélni, amiket ugyan mindenki tudott, de mint az elefántot a szobában, eddig senki nem hozta szóba őket. És itt már végre látszik, mi az, amiben Farhadi igazán erős: ezekben a hol alattomos, hol fájdalomból táplálkozó odaszúrásokban, és annak a megmutatásában, hogyan is kerülnek ezek egyáltalán a felszínre, mint egy-egy mérges gázzal teli buborék a savas tó fenekéről.
De eddigre már az ember fejében inkább csak az a feletti idegesség zakatol, hogy miért kellett ennyire ügyetlenül, terjengősen, széttartóan, folyamatos aránytévesztésekkel felvezetni mindezt, ha egyszer Farhadi korábbi filmjeiben gyakorlatilag az első perctől fogva érezhető volt a feszültség, amelynek megteremtése itt nagyjából olyan hatékonysággal sikerül a rendezőnek, mintha a fél kezével kéne egy vödörbe legyezgetnie a meleg levegőt. Ráadásul azt sem lehet mondani, hogy ez után a valahogy csak elvánszorgó másfél óra után annyira csodálatos lenne a film valóban jól megírt része, mert a színészek sem hozzák épp életük legjobbját, sőt.
Penélope Cruz borzasztóan túljátssza a szerepét, és mindent külső jegyekből próbál felépíteni, kiabálásokból, holdkóros botladozásból, zokogásból és túlzott mimikából, vagy még rosszabb esetben holtsápadt és karikás szemes sminkből. És sehogy sem látni be oda, ahol ez a bizonyos anyuka van; Cruz csak azt mutatja meg, ami általános lehet minden rettegő anyában. A legnagyobb argentin színészikon, Ricardo Darín meg talán jól játssza el, amit Farhadi ráírt, csak az nagyon furcsa: az ember konkrétan elgondolkodik, vajon ép elméjű embert néz-e éppen, mert az egykori alkoholista vallási fanatizmusát leginkább együgyűséggel kívánja megmutatni. Bardem pedig leginkább semmilyen, igaz, Farhadi meglepő módon nem is nagyon írta meg, milyen hatása kellene lennie rá annak, hogy felfordul az élete, Bardem meg láthatóan inkább nem állt elő saját ötlettel.
Farhadi életművét ismerve az ember szinte látja maga előtt, hogy ha máshogy állnak a csillagok vagy másik lábbal kel fel az író-rendező egy sorsfordító napon, akkor milyen film készülhetett volna ugyanebből az alapötletből, a bazi nagy spanyol lagzit kihagyva a képből. Elnyomott feszültségek, elhallgatott és leleplezett hazugságok, örökre nyomot hagyó sértettségek – ebben nagyon is van egy Farhadinak való filmtéma. Csak az a film még nem készült el.
Rovataink a Facebookon