Én is ezért nyúltam drogokhoz fiatalkoromban

Interjú Felix van Groeningennel, a Csodálatos fiú rendezőjével

GettyImages-1057421718
2019.02.03. 12:55
A legnehezebb, amit egy szülő valaha átélhet, hogy nincs befolyása arra, megöli-e magát a gyereke, vagy leáll a drogokkal. Erről, és Hollywood legfelkapottabb fiatal színészéről is beszélgettünk Felix van Groeningennel, a Csodálatos fiú rendezőjével, akinek korábbi filmjét, a kisgyereküket elvesztő szülőkről szóló Alabama és Monroe-t Oscar-díjra jelölték.

Már a magyar mozikban is látható a Csodálatos fiú című film, a belga Felix van Groeningen első hollywoodi rendezése két szupersztárral, a Foxcatcherért Oscarra jelölt Steve Carell-lel (az Office című sorozat főszereplőjével) és a Szólíts a neveden Oscar-jelölt sztárjával, Timothée Chalamet-vel. A film egy apa és a fia kapcsolatáról szól: az apa megpróbál mindent megtenni, ami csak lehetséges, hogy meggyógyítsa drogfüggő fiát, de az mindig visszaesik, vagy talán nem is igazán akar leállni a szerrel. A film igaz történeten alapszik, a két főszereplő, David és Nic Sheff két könyve alapján készült: mindketten megírták ugyanazt a történetet az egyik és a másik oldalról.

Felix van Groeningen már a 2009-es Szarul állnak a dolgokkal szerzett magának némi ismertséget, de a világhírt a 2012-ben Oscar-jelölésig jutó Alabama és Monroe hozta meg neki: abban egy fiatal házaspár viszonyának megváltozását járta körül a kisgyerekük elvesztése után. Az önéletrajzú ihletésű bulifilm, a 2016-os Szex, mámor, rock'n'roll után aztán engedett a hollywoodi csábításnak, és leforgatta a Csodálatos fiút, amit sokáig az Oscar-jelölések egyik nagy esélyesének tartottak, de végül mégsem jutott tovább a gálára.

A rendezővel a Zürichi Filmfesztiválon ültünk le több külföldi újságíróval együtt beszélgetni többek között arról, miért választ ilyen sötét témákat, aggódik-e most, hogy frissen apuka lett, és milyen személyes tapasztalatai vannak a drogokkal kapcsolatban.

Fiatal kora ellenére ez már a második filmje, amely arról szól, hogy szülők elveszítik vagy majdnem elveszítik a gyereküket. Honnan jön ez a téma?

Én is elveszítettem az apámat 27 éves koromban, ami azért elég fiatal életkor ehhez, még ha nem is panaszkodhatok, hiszen az anyukám és a testvéreim ott vannak nekem. De nem csináltam volna meg az Alabama és Monroe-t, ha nem veszítem el őt. Ez a tapasztalás tett képessé arra, hogy két-három évre belehelyezkedjek a gyász és a veszteség érzésébe, hiszen ennyi ideig tart elkészíteni egy filmet. Korábban erre nem lettem volna képes, még ha egy apa elvesztése pont az ellentéte is egy gyerek elvesztésének.

Csodálatos családom volt, de bizonyos értelemben furcsa is, nagyon különböző életutakkal. Apukám és anyukám elég hamar elváltak, de még egy ideig így is együtt éltek és barátok maradtak, miközben már mindkettejüknek volt új párja. Úgyhogy úgy éreztem, nagyon kevés időnk adatott meg arra, hogy valóban közel legyünk egymáshoz. Jó emlékeim vannak ezekből a korszakokból is, és nem is zavart, ahogy a dolgok alakultak, mert így nagyon különféle oldalaiba láthattam bele az életnek, de mégis megvan bennem egy alapvető vágyakozás egy ideális család iránt.

Talán ezért van az, hogy sokszor egy ilyen ideális helyzettel kezdődnek a filmjeim, aztán meg rákényszerítem a család tagjait a pokoljárásra. Valami ilyesmi történt velünk is.

De aztán, mire átjutottunk a túloldalra, jobban értettük az életet, és megtanultuk megbecsülni a jó dolgokat. És a filmjeimből is tanulok, azok is segítenek ugyanebben.

Mennyire tartja fontosnak a konfliktusokat szülő és gyerek között? Ezekből is megerősödve jönnek ki az emberek?

Az is nagyon megfogott ebben a történetben, hogy David és Nic között olyan mély a szeretet, hogy szinte inkább baráti, mint apa-fiú viszonyban vannak egymással, és ez nekem is ismerős volt a saját szüleimmel kapcsolatban. Ugyanakkor ahogy az ember felnő, igenis kell, hogy legyenek titkai, nem mondhat el mindent a szüleinek. Ilyenkor muszáj kísérletezni, és ez jár olyan dolgokkal, amelyek biztosan generációs konfliktushoz vezetnek szülő és gyerek között. Szóval igen, az ilyen konfliktusokon mindenkinek muszáj átmennie, még akkor is, ha megvan az alapvető szeretet.

Nic nagyon támogató családban él jó körülmények között. Mitől válik ilyen helyzetben is olyan súlyosan drogfüggővé valaki, hogy azzal csaknem megöli magát?

Ez nagy rejtély, amire nincs válasz, még ha mindenki szeretné is tudni. De talán attól érdekes ez a film, hogy kimondja: az életben néha egyszerűen csak nincs válasz mindenre. Nic esetében annyival kezdődött az egész, hogy egy kicsit jobban érezte magát a drogtól, és könnyebben boldogult a társasági szituációkban, amiket tinédzserként amúgy kínosnak talált. Én magam is épp ezért nyúltam drogokhoz fiatalkoromban, csak bennem nem volt meg az a gén, amitől mindig többet és többet akartam volna belőle. De eljuthattam volna ugyanide, ha más a szervezetem, vagy ha történik velem valami. Épp azért is akartam megcsinálni ezt a filmet, hogy megmutassam, ez bárkivel megtörténhet, és nem kell erkölcsi csődtömegekként tekinteni azokra, akik átélik, és gondolkodás nélkül elítélni őket.

Ezen kívül miért fogta meg annyira ez a történet, hogy filmet akart belőle készíteni?

Már korábban is érdekeltek az olyan témák, mint a komoly problémákon keresztül menő családok, a családon belüli dinamika megváltozása, és olyan filmeket is rendeztem már, amelyek a drog-, alkohol- vagy más függőségekről szólnak. De most mégis azt éreztem, hogy ezek a könyvek, amelyekből a film készült, újdonságot jelentenek a korábbiakhoz képest. Én is csak általuk ébredtem rá, hogy még az is egyfajta betegséget él át, aki csak részt vesz egy ilyen drogfüggő-történetben, akinek a családjában, a közvetlen környezetében esik meg ilyesmi. Eddig is megértő voltam az ilyen emberekkel is, de a könyvek nyitották fel igazán a szememet. Azt gondoltam, ha a film meg tudja tenni azt a nézőivel, amit velem tett, az csodálatos és nagyon hasznos lenne.

Sok megrázó pillanat van a filmben, még olyan is, amikor egy szülőnek szembe kell néznie azzal, hogy semmit nem tehet, amivel megakadályozhatná a saját gyereke esetleges halálát. Volt olyan jelenet, amelytől tartott, hogy forgatás közben túl erős érzelmi hatása lesz önre?

Ez a jelenet nyilván ilyen volt, persze, ugyanakkor tudtuk, hogy el kell jutnunk idáig, szóval egyúttal vonzott is. Amikor Steve Carell elolvasta a forgatókönyvnek ezt a részét, amelyben az apának meg kell lépnie a legnehezebb lépést, ami csak elképzelhető, és ki kell lépnie a fia életéből, be kell látnia, hogy egyszerűen nincs befolyása arra, mi történik, azt mondta, el sem tudja képzelni, hogy lehet lélekben idáig eljutni. Aggódott miatta, teljesen jogosan, és azt sem tudtuk, a nézők el tudják-e majd fogadni, de ez filmrendezőként nagyon izgatott is.

Lelkileg hogyan készül fel arra, hogy ennyire súlyos traumákkal foglalkozzon éveken keresztül? Az Alabama és Monroe olyan fájdalmas témákat járt körül, amikbe belegondolni is nehéz.

Csak most, pár hónapja született meg a fiam – az biztos segített, hogy amíg ezeket a filmeket forgattam, még nem volt gyerekem. Úgyhogy mostantól gyerekfilmeket forgatok, amikben mindenki boldogan él, amíg meg nem hal.

A film egyik jelenetében az apa együtt füvezik a fiával. Ön apukaként mit gondol erről: ez egy jó dolog, ami erősíti a kettejük közti kötődést, vagy hiba?

Én nem szívok füvet, úgyhogy biztos nem fogok együtt betépni a fiammal – de ki tudja, talán valami mást csinálunk majd együtt. De komolyra fordítva a szót, nem akarok ítélkezni. Nem igazán hiszek a kapudrog-elméletben, úgyhogy

nem is szeretném, ha a nézők azt éreznék a filmből, „ja, hát nem csoda, hogy kristálymeth-függő lett, hiszen korábban füvezett!”

Miközben persze az is igaz, hogy ha visszaköveted egy drogfüggő előtörténetét, sokszor – de nem mindig – ott lesz az elején valahol a füvezés is. Én nem akarom egyik oldalt sem képviselni, azt sem szeretném, ha a film képviselné, de az tény, hogy az apuka küzd ezzel a gondolattal, és azzal, hogy ő maga sem tudja, miért is csinálta, és nem kellett volna-e már akkor gyanakodnia. Sőt, David a könyve tanúsága szerint még annál is rosszabbul érezte magát emiatt a közös füvezés miatt, mint amit a film megmutat.

Most, hogy gyereke született, aggódik azon, milyen lesz a viszonya a fiával ebben az életkorban?

Nos, ha sír, megpróbálok vele mélyen elbeszélgetni, és megérteni a problémája gyökerét. Ami a legfurcsább tapasztalatom ebben a pár hónapban, amióta ismerem a fiamat, a szülőség fizikalitása: ha sír, az testileg is hat rád, a testedben is megérzed, és segíteni akarsz rajta. És ez az érzés nagyobb önmagadnál is. David is írt erről az érzésről a könyvében. Szülőnek lenni azt is jelenti, hogy megtanulod kezelni ezt az érzést, főleg, amikor már nagyobb a gyerek, és megkapja az első biciklijét, amivel biztosan el fog esni párszor, neked pedig ezt hagynod kell. Ezt évekig tart megtanulni, sőt van, akinek évtizedekig, de szülőként muszáj, hogy végigmenj ezen az úton. Erről is szól ez a film.

Az előtt is ismerte már Timothée Chalamet-t, hogy a Szólíts a neveden és az Oscar-jelölés miatt ő lett az egyik, ha nem a legfontosabb fiatal férfiszínész?

A film szereplőválogatásán ismerkedtünk össze: az alatt a néhány hét alatt többször is találkoztunk. Láttam én is a Szólíts a neveden-t, de még épp csak akkor volt a bemutatója. Hallottam én is, hogy mindenki nagyon jónak tartja benne, teljesen érthető módon. De igazi sztárrá csak jó nyolc hónappal később vált. (A Szólíts a neveden másik főszereplője, Armie Hammer a vele készített interjúnkban elmondta: eleinte legmerészebb álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy a filmből akkora szenzáció lesz, mint amekkora lett, őket is meglepték az Oscar-jelölések – K. B.)

Hogy győzte meg Steve Carellt, hogy eljátssza az apukát a filmben? Korábban nem volt kimondottan sok drámai szerepe.

Ő egy kiváló drámai színész, bár nagyszerű komédiák vannak a háta mögött. A szereplőválogatás olyan, mint a randevúzás: az ember azt nézi, beleszeret-e a másikba. Mindenesetre mi is eredeti szereplőgárdát akartunk, ahogy, gondolom, senki nem arra vágyik, hogy a filmjében csak „a szokásos gyanúsítottak” játsszanak. Az viszont elvárás volt, hogy nagy név legyen a főszereplő, szóval sokáig válogattunk. Elolvastam több interjút Steve-vel, és abszolút alkalmasnak tűnt: egy egyenes embernek, aki számára nagyon fontos a család.

És amikor elképzeltem magamban, hogy ő játssza a főszerepet, akkor valami átkattant bennem, azonnal szerelembe estem, és elsírtam magam.

Felhívtuk, és azonnal igent mondott, még csak nem is találkoztam vele előtte. Elolvasta a forgatókönyvet, megnézte a korábbi filmjeimet, beszéltünk fél órát telefonon, és már rá is bólintott.

Hogy készült fel a szerepére Timothée Chalamet? Találkozott drogfüggőkkel?

Találkozott, ahogy találkozott a valódi Nic Sheff-fel is, és leadott jó pár kilót. És persze a neten is lehet találni rengeteg videót, és készültek más filmek is a témában. De nekem nem az volt a legfontosabb, hogy a külsőségekben hiteles legyen, hanem hogy az emberi oldallal foglalkozzon, és mindig, még a legnehezebb pillanatokban is emlékezzen arra a Nicre, aki a film elején annyira szerethető volt.

Az Alabama és Monroe Oscar-jelölése óta sok ajánlatot kap Hollywoodból?

Igen, sőt ez a film is így jött létre. De mindenkivel ez történik, akinek jól szerepel a filmje a fesztiválokon, vagy eljut az Oscar-díjak közelébe. Ez néha zavarba ejtő, annyi minden történik ilyenkor veled egyszerre, és persze nagyszerű is, hiszen ez azt jelenti, az embereknek tetszik, amit csinálsz. Mindenesetre örülök, hogy kivártam a megfelelő alkalmat, és nem ugrottam bele rögtön az első hollywoodi ajánlatok egyikébe, csak abba, amelyikről úgy éreztem, tényleg foglalkozni akarok vele. És annak is örülök, hogy rászántam elég időt, én magam írtam meg a forgatókönyvét (másokkal együtt), mert így tényleg a magaménak érezhetem, miközben persze egy nagy csapat részeként dolgoztam.

Akkor továbbra is független szeretne maradni a hollywoodi stúdiórendszertől?

Hollywood nagyon csábító, és biztosan sokaknak meg is felel az a rendszer, de nekem szükségem van a függetlenségre. Nem tudnék a klasszikus stúdiórendszerben működni.

Ha azzal keresnék meg, hogy elképesztően sok pénzért megrendezheti a következő Bosszúállókat, akkor is nemet mondana?

Sosem keresnének meg engem ilyesmivel. Ez nem az én világom. Én az emberek pokoljárásáról szeretek filmeket forgatni. Úgy tűnik, engem ez tesz boldoggá.

Ne maradjon le semmiről!

(Borítókép:  Felix Van Groeningen. Fotó: Emma McIntyre / Getty Images Hungary)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!