Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- kölcsönlakás
- dobó kata
- magyar film
- magyar filmek 2019
- kritika
- szabó simon
- martinovics dorina
- balla eszter
Dobó Kata filmje olyan merénylet, amit elhinni is nehéz
További Cinematrix cikkek
- Megtörtént esetet dolgoz fel a Netflix új sorozata, pont ettől hátborzongató
- Eszméletlen, amit Robert Downey Jr. ebben az új sorozatban művel
- Nagy bejelentést tett Sylvester Stallone, új évaddal jön a Tulsa királya
- New Yorkban szerették a Most vagy soha! című filmet
- Keanu Reeves újabb népszerű filmsorozathoz csatlakozik
Én végül nevettem Dobó Kata vígjátékán, a Kölcsönlakáson. Már éppen kezdett nagyon furcsa lenni, hogy miért nem kacag senki ezen az úgynevezett kacagtató komédián még a díszbemutatón sem, ahová pedig mindig a legelfogultabb, legtámogatóbb közönséget hívják meg, amikor megjött az arcomat a kezembe temetős röhögőgörcs, ami ellen tehetetlen az ember, engedni kell, hadd menjen, csak ne túl hangosan, hogy a mellettem ülő se maradjon le a következő „fogd meg a pumimat, még meleg” jellegű kacagtató poénról, amiben, igen, az a vicc, hogy a pumi nevű kutyafajta neve kacagtatóan hasonlít arra a szóra, hogy puni, ami pedig egy igen elterjedt szleng szó arra, hogy punci. Legalábbis az óvodában.
Persze nemcsak a négyévesek közti tolvajnyelv ilyen szellemes használata táplálta a nevetésemet, hanem a tehetetlenség is: hogy az ember tényleg nem tud már mit kezdeni az igénytelenségnek, a gagyinak és a totális értelmetlenségnek azzal a szintjével, amit a Kölcsönlakás, Dobó Kata első rendezése büszke arcátlansággal képvisel. Mert ez a film, és ezt mindenképp el kell mondani a védelmében, nem olyan felháborítóan és dühítően borzalmas, mint a Pappa Pia, a modern kori magyar filmkészítés aranyülőkés árnyékszéke. Azért nem, mert egyszerűen nincs benne semmi, amit akár csak egy szemhunyásnyi időre komolyan lehetne venni. Ettől még evidensen ott van a helye minden idők legrosszabb magyar filmjei között, de legalább az ember nem érez vágyat közben az öncsonkításra, csak azzal az idővel előtörő, hitetlenkedő göcögéssel nézi ezt az önfeledt lubickolást a teljes debilitásban.
A Kölcsönlakás ennek ellenére könnyen a következő magyar filmsiker lehet,
mert Dobó Katát A miniszter félrelép óta tényleg minden magyar ismeri, a kacagtató vígjáték pedig az ország kedvenc műfaja, minőségtől függetlenül: a tavalyi évet is uralta az egészen rettenetes Valami Amerika 3.
De ettől még ennek a filmnek egyszerűen csak nincs semmi értelme, a szónak bármelyik jelentéstartományában sem. Nincs értelme az alaptörténetnek, nincs értelme annak, ahogyan a cselekvések követik egymást, sokszor nincs értelme az egyes jeleneteknek sem, és főképp nem derül ki, mi értelme volt leforgatni ezt a filmet, és akkor az olyan borús témákat már ne is húzzuk elő, miért láthatott az amúgy közel zseniális és fontos filmeket is visszautasító Magyar Nemzeti Filmalap ebben a gyakorlatilag meg sem írt forgatókönyvben (Búss Gábor Olivér munkája) akkora értéket, hogy minden szabályt és szokást áthágjon a kedvéért, és annak ellenére ítéljen meg 350 millió forint támogatást neki, hogy Dobó Kata még soha semmit nem rendezett korábban (az anomáliát egy úgynevezett technikai rendező kinevezésével próbálták feloldani). Hopp, véletlenül mégis előhúztam a témát.
A Ray Cooney és John Chapman kacagtató színházi komédiája alapján készült kacagtató filmkomédia sztorijának már az alapfelvetése is annyira erőltetett, hogy belezsibbad az agy, ami persze elég hasznos, mert így legalább elviselhetőbb a fájdalom. Adott egy házaspár, amelynek tagjai nagyon szeretik egymást, ezért nem szeretnék, ha bárki is megcsalna bárkit. Adott egy másik, amelynek tagjai nagyon nem szeretik egymást, ezért meg szeretnék csalni egymást, és adott még két ember, akik véletlenül arra jártak, és ha már így alakult, szeretnének dugni egy kiadósat. Mindezzel pedig az a legnagyobb probléma, hogy mindannyian ugyanabban a lakásban tervezik ezt megtenni vagy meg nem tenni, sőt, ebbe a lakásba később még egy olyan ember is beállít, akit nagyon fontos lenne lekenyerezni, de ő sajnos irtózik mindenfajta szexuális tevékenységtől, például attól a prostituálttól is, akit épp a fürdőszobában rejtegetnek neglizsében, meg attól a jógaoktatótól is, aki nem hord alsónadrágot az éppen letolt nadrágja alatt. És ők természetesen mind egyszerre futnak be ugyanoda, mindenki félreért minden szituációt, amit csak lát, vagy ha nem, akkor szándékosan tesznek úgy, mintha minden másképp lenne, hogy azt zavarják össze, aki eddig még nem volt összezavarva.
Mondtam, hogy agyzsibbasztó.
Egy jó komédia attól működik, ha a szereplők azért csinálnak rengeteg hülyeséget, mert lélektani okokból valóban ez tűnik számukra indokoltnak. És a kihűlőfélben lévő házasság problémája, vagy az, hogy erre jelenthet-e megoldást a megcsalás, meg a gyerekvállalás körüli bizonytalanság elvileg tudna is bőven táptalajt szolgáltatni ehhez. A virágzás mégis elmarad, részben, mert a film végül nem mond és nem gondol semmit ezekről a témákról – olyannyira nem, hogy amikor épp kiforrnának, véget ér a film, illetve egy gyors vágás után kiírják, hogy „Egy évvel később” –, másrészt azért, mert az itteni hülyeségeket nem lelki motivációkból követik el, hanem kizárólag azért, hogy elkövessék őket, így aztán legtöbbször egyáltalán nem is próbálja megindokolni ezeket senki.
Jó példa erre az, amikor egy felkapott sztárgyerekírónő érkezik a csődközelbe jutott könyvkiadót vezető főszereplő lakásába. A hétvége éjjeli érkezésére az a magyarázat, hogy épp megtudta, az eddigi gyerekkönyvkiadója átállt pornókiadásra, ezért azonnal szerződést bontott velük, és nyomban áthozta az új kéziratát (a pumisat!), hogy új szerződést kössön az új helyen. Annak pedig, hogy mindent át kell miatta rendezni, bármi áron, a következők az okai:
- az írónő nem hajlandó addig távozni, amíg szerződést nem kötnek vele;
- sőt, ha nem kötnek vele szerződést perceken belül, azonnal elmegy egy másik kiadóhoz;
- a feleség, hogy mentse a helyzetet, a lakás felújítását végző szakit mutatja be férjeként;
- ami miatt mindenki mást is más neveken és pozíciókban kell bemutatni;
- ráadásul le kell menni a földszinti irodába, felhozni egy előre kinyomtatott szerződés-formanyomtatványt, mert az fel sem merül, hogy a filmben már szereplő és működőképes nyomtatón nyomtassanak ki egyet;
- de oda már korábban levonult az egyik hupákolni vágyó pár;
- és hogy ilyen hosszú ideig is fel lehessen tartani a kutya- és pumibolond írónőt, azt kell hazudni neki, hogy amúgy a főszereplőknek is van kutyájuk, csak épp férges;
- ami be is jön, mert így az írónő elkezd a telefonján kutyás videókat mutogatni, és közben üvöltve csaholást és ugatást imitálni.
Ennyire durva
Index: 3/10
Ez a felsorolás úgy nyolc percet ír le a bő másfél órás filmből, de tökéletesen szemlélteti a forgatókönyv cselekményvezetését és logikáját, a karakterek hitelességét, a helyzetek izgalomfaktorát és a film humorát. És az még ki sem derül ennyiből, hogy milyen idegesítő a háttérben folyamatosan, de szó szerint folyamatosan szóló, a Tom és Jerryt eszünkbe juttatóan bugyuta zene, és az sem, hogy a puszta funkcionalizmuson túl a film megrendezve se nagyon van, nem fedezhető fel egységes színészvezetés, a magyar vígjátékok bármelyikéből ismerős sablonokon túli vizuális világ, hatásos ritmus vagy bármiféle egyediség – akár egy olyan rendezői látásmód, ami a dolgok teljes abszurditását a realizmustól vállaltan elrugaszkodó, sajátos univerzummá tudná formálni.
Egyetlenegy dolgot lehet őszintén méltányolni a filmben, mármint az idiotizmusban való, önfeledt elmélyedésen kívül: a színészek játékát. Az embernek az ugyan a benyomása, hogy mindenki azzal próbálta megoldani, hogy valamilyen szinten értékelhetővé tegye a saját karakterét, amilyen eszközt erre találnia sikerült, ennélfogva nemcsak azok között vannak jelentős különbségek, akik így tesznek, de akad olyan is, aki nem bíbelődött ezzel, és megmaradt a legegyszerűbb és legtúlzóbb affektálásnál.
Balla Eszter olyan, mint ennek a Kölcsönlakásnak a felújítás közben is érintetlenül hagyott főfala, amely megóvja az egészet az összeomlástól, vagy mintha ő lenne az ápoló az elmeosztályon: az ő játékát nézni egészen megnyugtató, mert valami csoda folytán képes a legértelmetlenebb jelenetbe is valami emberit csempészni egy-egy olyan arckifejezéssel, hangsúllyal, ami önmagában sokatmondóbb a teljes szövegnél. Martinovics Dorina is becsülettel úszik szemben a forgatókönyv keltette, fullasztó hullámokkal, ahogy megpróbálja a saját jeleneteit mindig egy konzekvens lelkiállapotból eredeztetni. Szabó Simon pedig egy csapdákkal teli ösvényen jut el addig, ameddig csak lehet a tényleg végtelenül értelmetlen jelenetek sorában: melegnek hitt, piperkőc, hiú férfit játszik úgy, hogy elkerüli a magyar filmes melegábrázolás ócska sablonjait.
Ők azok, akik egyáltalán értékelhetővé teszik ezt az elsöprő katasztrófát, ezt a vígjátékkészítés, a szórakoztatás és főképp a nézők elleni merényletet, ezt a lakást, amit kölcsönadtunk valakinek, de lehántott tapétával, letört vécétartállyal, vörösborfoltos falakkal és lehányt kanapéval kaptunk vissza. Mi meg állunk a közepén, és kínunkban nevetünk.
Rovataink a Facebookon