Ilyen gonosz alelnöke még soha nem volt Amerikának

coverlg home
2019.02.21. 17:34 Módosítva: 2019.02.21. 20:16

A szerep inspirációjáért köszönetet mondok a Sátánnak.

Ezzel vette át Christian Bale a legjobb férfi alakításért járó Golden Globe-ot január elején. Hogy egészen pontosan a Sátánra vagy Cheney-re gondolt-e, azt akkor még nem tudtam, de most, hogy láttam Az alelnököt, 99%-ban biztos vagyok abban, hogy Bale és a filmet rendezőként és íróként is jegyző Adam McKay szerint a kettő egy és ugyanaz.

Pedig ha felidézzük magunk előtt az elhízott, kopaszodó, ősz hajú, kissé debil félmosollyal az arcán közlekedő Cheney-t, első látásra teljesen ártalmatlan faszinak gondolnánk. A külsőségeket tekintve semmi sincs benne, ami arra utalna, hogy az újkori amerikai politika egyik legnagyobb gazemberéről van szó, márpedig a film ezt állítja róla. McKay nagyon óvatosan rakta össze az életrajzinak tűnő, néha szatírába, néha tragikomédiába, néha példabeszédbe, néha meg mellbevágó drámába átforduló fekete komédiát, rögtön egy felirattal figyelmezteti a nézőt, hogy amit lát, az egyfajta kb. életrajz, mert csak nagyjából hiteles, pedig kurvára igyekeztek, hogy az legyen.

Ezzel valahol fel is menti magát és a fimet az alól, hogy a dokumentumfilmszerűen ábrázolt eseményeket bárki is komolyan vegye, pedig nem ártana, mert arról a fajta hataloméhségről szól, amit egy ideig az ambíció hajt, utána pedig semmi, csak önmaga. Az a zsigeri vágy, hogy valaki mindent és mindenkit az uralma alá hajtson, sokkal veszélyesebb, mintha mindezt a pénzért tenné, hiszen annak van egy elméleti határa, amikor azt mondod, hogy oké, elég, megvagyok. Akik a valós hatalmat akarják, azt, aminek láthatatlan ujja afgán falvak felé terel vadászbombázókat, azoknak csak akkor lesz elég, ha abban a székben ülnek, ahonnan karnyújtásnyira van az armageddon.

2053-alelnok.36503

Ennyit ér

IMDb: 7,2
Metacritic: 61%
Rotten Tomatoes: 66%
Index: 8/10

Tegyük a szívünkre a kezüket, és ismerjük be szépen: Dick Cheney nevét akkor hallottuk először, amikor George W. Bush alelnökjelöltjeként megjelent a színen. Halvány emlékünk lehetett arról, hogy ő volt az amerikai védelmi miniszter id. Bush alatt, de passz, ennyi. Azt legfeljebb az amerikai politikával hivatásszerűen foglalkozók tudták fejből, hogy Cheney az akkoriban a Gazdaságfejlesztési Hivatal igazgatójaként szolgáló Donald Rumsfeld csicskája volt Nixon elnöksége alatt, majd Ford kabinetfőnöke, és igazság szerint 1969 és 2009 között – egy nyolcéves időszaktól eltekintve, amikor is egy olajcég élén kereste gennyesre magát – végig az amerikai nagypolitika legfelső régióiban mozgott.

Lefordítom magyarra: olyan ez, mintha már most tudnánk, hogy rogán antal 2040 előtt nemigen tűnik el a politikai életből, és nyugdíjba miniszerelnök-helyettesként megy majd.

McKay pontosan ezt fogta meg a legjobban: azt, hogy nem a harsány, magukat előszeretettel a reflektorfénybe toló alakoktól kell tartani, hanem a sunyiktól, a csendesen figyelőktől, akik akkor csapnak le, amikor a legkevésbé számítasz rá. A fiatalabb éveit bemutató képsorok alapján Cheney sem úgy indult, hogy ő lesz a Dark Lord, ivott, bulizott, kibukott az iskolából, elment melózni és szart a világra, amitől igazán nem várt semmit. A felesége volt az (legalábbis a film szerint), aki kihúzta az önsajnálat sör- és húgyszagú mocskából, és Washingtonig rugdosta, ahol Dick (a Richard rövid alakja, jelentése egyben az angol szlengben: fasz) Rumsfeldhez kötötte a karrierjét, és 2009-ig együtt befolyásolták a világ sorsának alakulását.

Vagy nem.

Cheney szerepéről pro és kontra rengeteg mindent lehet olvasni, van konteó arra, hogy ő szervezte meg a 9/11-es terrortámadásokat, de arra is, hogy a zsidó világösszeesküvés (és Soros) irányította lépéseit, és a filmben ábrázolt, nagyon aprólékosan felépített „Cheney miatt van ISIS” elképzelés is hihetetlenül népszerű. Másutt meg azt írják, hogy egy lófaszjóska volt, aki csak elhitette az emberekkel, hogy minden szálat a kezében tart.

A film igyekszik úgy ábrázolni Cheney-t, mint afféle anti-Forrest Gumpot, aki mindig ott van, ahol az igazán fontos dolgok történnek, de a Tom Hanks alakította kovácsjánostól eltérően nem a vakszerencsének köszönhetően. McKay ezt a tudatosan felépített, a tervek szerint az elnöki posztig tartó karriert úgy mutatja meg, hogy a felszínen iszonyú viccesnek és szórakoztatónak tűnik minden, különösen az elképesztően cinikus vadbarom Rumsfeld beszólásai. Ehhez A nagy dobásban felvonultatott kelléktárának legtöbb elemét előveszi, azaz van egy narrátorunk, aki kibeszél a filmből (egy ponton Cheney is) és kiröhög minket, mert gőzünk sincs arról, kicsoda ő, máskor grafikával magyaráz vagy rág szájba dolgokat – pont, mint A nagy dobásbanhabfürdőzés közben közgázt magyarázó Margot Robbie, mínusz, izé, Margot Robbie, kád, hab és közgáz, de tetszik érteni mire gondolok.

Oscar 2019

Sorozatunkban a legérdekesebb idei jelölteket bemutató kritikák, interjú, elemzések szerepelnek. Adam McKay Alelnök című filmjét a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában jelölték. Christian Bale a legjobb színész, Sam Rockwell a legjobb férfi mellékszereplő, Amy Adams a legjobb női mellékszereplő kategória jelöltje. A film a technikai kategóriákban is kapott jelöléseket (legjobb smink és legjobb vágás).

A szokatlan eszköztár, a bátrabb humor és a tök váratlan megoldások alatt viszont végig ott lapul az a gonosz eltökéltség, amivel az opportunista Cheney mindenből előnyt tudott magának kovácsolni, legyen az egy terrortámadás a World Trade Center ellen, vagy az a tény, hogy az ifjabbik George Bush annyira akart az apjának bizonyítani, hogy rábízta az országot egy pszichopata gazemberre. Ez a kettősség viszi előre a filmet leginkább, és ha ezt nem McKay rendezi, hanem mondjuk a tisztes iparosmunka élő szobra, Ron Howard, akkor a 132 perces játékidő felénél a mozi fele már simán aludt volna.

Egy vágót így is ráeresztettem volna a filmre, és vagy 20 percet simán kihajítottam volna belőle – különösen az elejéből, ahol az idétlenül dülöngélő Christian Bale igyekezett elhitetni velem, hogy ő éppen 22 éves, de sajnos negyvennek nézett ki, és kínosan mesterkéltnek.

Bale nélkül persze ez a fim nem működött volna, már csak azért sem, mert jelenleg nincs még egy olyan színész Hollywoodban, aki egy szerepért képes és hajlandó is 25 kilókat olyan természetességgel felkapni magára, mintha egy zoknit húzna fel (aztán meg ledobni negyvenet, és megint felszedni harmincat, és lefogyni, stb., stb.) Bale eltűnik a Cheney-jemezben, teljesen alárendel mindent a karakternek, és tényleg elképesztően jó a szerepben, ahogy mindenki más is, a feleségét hozó Amy Adamstől a Rumsfeldet felejthetetlen gyökérnek ábrázoló Steve Carrellen át Sam Rockwellig, aki úgy tud tök fasza George W. Bush lenni, hogy jottányit sem hasonlít rá. Egyededül a fekete szereplők esetében lóg ki a lóláb, a Condoleezza Rice-t alakító LisaGay Hamilton gyomorbajos arca életem végéig kísérteni fog, Colin Powell (Tyler Perry) maszkja meg úgy nézett ki, mint a Sztárban Sztár járási elődöntőjén a leggázabb smink különdíj nyertese. 

A fim képi világa, zenéje, forgatókönyve, rendezése remek, a tavalyi, elég rémes filmtermés egyik legjobb darabja. És egyben az egyik legfélelmetesebb is: tessék csak belegondolni, mi mindenhez volt köze ennek az embernek Washingtonban, és mire volt befolyása Irak lerohanásától a guantanamói kínzásokig. És meddig juthatott volna el, ha nem kap két (három?) infarktust.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!