Sok problémát megoldana egy kötelező történelemteszt a politikusoknak

Interjú Florian Henckel von Donnersmarckkal

GettyImages-1047256620
2019.02.21. 13:48
A mások élete című Oscar-díjas film játszódhatott volna akár az előző rendszer Magyarországán is az NDK helyett, és Florian Henckel von Donnersmarck új filmje is ismerős témákat dolgoz fel a szocialista blokkból. A rendező hallott a mai magyar helyzetről is, mégis optimista. Interjú.

A mások élete című, 1984-ben, Kelet-Berlinben játszódó filmje egy lehallgatott íróról nemcsak az alapszituációt jól ismerő magyaroknak lett a kedvence: 2007-ben megnyerte a legjobb külföldi film Oscar-díját, és 57. helyen szerepel az IMDB-n a nézői értékelésekből összeállított, minden idők legjobb filmjeit rangsoroló toplistán, amelyen szinte kizárólag amerikai filmeket találni. 

A német Florian Henckel von Donnersmarck A mások élete után tett egy kitérőt Hollywoodban: Angelina Jolie-val és Johnny Depp-pel forgatta le Az utazó című filmet, amelyet a kritika - minket is beleértve - gyűlölt, mint a pestist, de anyagilag nem lehet bukásnak nevezni: 100 millió dolláros költségvetéssel 280 millió dollárt termelt. De von Donnersmarck – akiről tudni lehet, családjának még Mátyás király adományozott nemesi címet egy törökök elleni hadjárat támogatásáért – ezután visszatért Európába, hogy újra Kelet-Berlinről forgasson. 

Oscar 2019

Sorozatunkban a legérdekesebb idei jelölteket bemutató kritikák, interjú, elemzések szerepelnek. Florian Henckel von Donnersmarck Never Look Away (Werk ohne Autor) című filmjét a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában jelölték. Caleb Deschanel a legjobb operatőr díjára kapott jelölést.

Új filmjének címe németül Werk ohne Autor (Szerző nélküli műalkotás), nemzetközi forgalmazásban Never Look Away (Soha ne nézz félre), magyar címe viszont nincs, mert úgy tűnik, egyetlen magyar forgalmazó sem vállalja a három órásnál is hosszabb, zseniális alkotás hazai bemutatását. Mi a Zürichi Filmfesztiválon láttuk még tavaly ősszel, itt tudtunk interjúzni a szó szerint hatalmas (két méter öt centis és igen nagy darab), elképesztően közvetlen és barátságos rendezővel is. Új filmjét már két Oscar-díjra jelölték: a legjobb külföldi filmén kívül a legjobb operatőr díjára is esélyes.

A film főszereplője Kurt, aki gyerekként a világháborúban a náci orvosok bűnei miatt elveszíti imádott nagynénjét, felnőttként pedig tudtán kívül épp egy egykori náci orvos lányába szeret bele. A szocializmus Kelet-Berlinjében válik sikeres festővé, de ez itt persze azt jelenti, hogy őt bízzák meg a munkásokat dicsőítő falfestmények elkészítésével. Miután szerelmével együtt Nyugatra szökik, szeretné megtalálni a saját hangját, már „igazi” festőként. A minden tekintetben nagyszabású film egyszerre beszél a náci és a kommunista korszak igazságtalanságairól és a rendszerek továbbéléséről, a művészet értelméről, a kivándorlásról és a múlttal való szembenézésről. Minderről beszélgettünk a rendezővel Zürichben. Az interjún több külföldi újságíróval együtt vettünk részt.

Nemrég egy szintén a huszadik századi bűnökkel foglalkozó magyar rendező, Nemes Jeles László azt nyilatkozta: nem biztos benne, hogy olyan sokat tanultunk az előző évszázadból, és hogy mostanra tényleg sikerült volna jól lebontanunk a totalitárius rendszereket. Ön is hasonló témákat boncolgat a filmjeiben: egyetért?

Pontosan értem, hogy magyarként miért tesz fel pont most egy ilyen kérdést. De, tudja, az a tény, hogy félelem nélkül felteheti ezt a kérdést, és valószínűleg meg is jelentetheti a válaszomat anélkül, hogy bármitől tartania kellene, azt jelenti, hogy legalább egy kicsit biztosan előreléptünk. Ugyanakkor azt gondolom a jelenkori politikát látva – és ezt nem csak Magyarországra mondom, mert világjelenségről van szó –, hogy nagyon sok problémát megoldana, ha kötelezővé tennének egy történelemtesztet, amelyet minden politikusnak ki kellene töltenie a hivatalba lépése előtt. Komolyan mondom. Rengeteg politikai esemény kapcsán érzem azt, hogy „Na, ő sem nézett bele a történelemkönyvbe, és nem nézte meg a vonatkozó filmeket sem”, mert tényleg úgy gondolom, hogy nem a tudásuk teljes birtokában, szándékosan döntenek, hanem mert nem tudják, hova vezetnek a cselekedeteik.

De hiszünk még egyáltalán a demokráciában?

Nem árt folyamatosan emlékeztetni magunkat arra, mi is a demokrácia, és miért éri meg védelmezni. És ugyanilyen fontos mindig megmutatni, mi történik olyankor, amikor az embereknek nem eléggé fontosak az emberi jogok. És úgy gondolom, ennek érdekében sokszor jobb a múltról beszélni, mint a jelenről. A jelenben még rengeteg a szenvedély és a személyesség azzal kapcsolatban, ki hogy érez ezzel vagy azzal a közszereplővel kapcsolatban, és túl egyszerűen, szinte automatikusan kialakul az álláspontunk az alapján, hogy melyik tévécsatornát nézzük vagy melyik újságot olvassuk. De a múltbeli események kapcsán legalább néhány dologban egyet tudunk érteni, és így a jövőről is el lehet gondolkozni. Mindenesetre én elég optimista vagyok. Igen, nagyon óvatosnak kell lennünk és nagyon oda kell figyelnünk, de azért azt gondolom, bizonyos szomorú események a múltból nem fognak megismétlődni.

A film egyik jelenetében, amikor a főszereplő elkészíti az első igazán jól sikerült festményét, azzal leleplez egy múltbeli bűnt is. Ön filmrendezőként és forgatókönyvíróként szinte mindig a múlttal és a múltban elkövetett bűnökkel foglalkozik. Ez a jelenet önmagáról szól?

Végeredményben bármi, amit írunk, az csak rólunk szólhat, és ez önre is igaz: ha ír egy újságcikket, az végül egy bizonyos szinten biztosan önarckép lesz, mert lehetetlen ráismerni valamire a másikban, ha az nincs meg benned is. Ha rettenetes dolgok történnek velünk, akkor össze is törhetünk, de dönthetünk úgy is, hogy minden ilyesmit felhasználunk a saját céljainkra, hogy gazdagítsanak és segítsenek minket. A filmjeimmel erre szeretnék ösztönözni mindenkit. Szóval inkább azt mondom, reménykedem benne, hogy rólam is szól az a jelenet. Próbálom összeszedni a bátorságomat, hogy én is ilyen legyek, és fel tudjam használni a múltbeli tragédiámat a saját épülésemre.

Az, hogy ilyen témákról forgat, azt is jelenti, hogy hisz abban, a filmekkel vagy általában a művészettel lehet változtatni a világon?

Érdekes, hogy ezt kérdezi, mert nemrég egy eseményen pont ugyanezt kérdezték Gerhard Richtertől (ő az a német festő, akinek az élete a film történetét is ihlette – K. B.): hisz-e a művészet erejében? Azt mondta: a művészet erejéről beszélni talán túlzás, de abban hisz, hogy a művészet képes vigaszt adni. Ez érdekes gondolat, épp azért, amiről az előbb beszéltem: ha az emberek megnéznek egy műalkotást, és ráébrednek, hogy az alkotója vagy a szereplője rengeteget szenvedett, de úgy döntött, hogy valami pozitívra használja fel a szenvedését, az szerintem abba az irányba mozdítja el őket, hogy meg akarjanak akadályozni minden ilyen szenvedést. És ilyen értelemben már beszélhetünk a művészet erejéről. Torontóban láttam a street art-művész Banksy kiállítását, és az egyik mondata most eszembe jut: „A művészetnek meg kell nyugtatnia a felzaklatottakat, és fel kell zaklatnia a nyugodtakat.” Ha ez a két dolog megtörténik, akkor már beszélhetünk a művészet erejéről.

A film lazán egy valós élettörténeten alapszik, Gerhard Richter festőén. Gondolt valaha arra, hogy „szabályos”, ténykövető életrajzi filmet rendezzen?

Marianne néni

Hitler 1939-ben rendelkezett az eutanáziaprogramról, ami a filmben is fontos szerephez jut. A programban az orvosok ítélhették meg, kik azok a gyógyíthatatlan betegek – egyebek mellett mentális és szellemi sérüléssel élők –, akiknek nincs esélyük a gyógyulásra, így „kegyes halálban” részesülhetnek. A skizofréniásként diagnosztizált Marianne Schönfeldert, Richter nagynénjét erőszakkal sterilizálták, és a háború végnapjaiban betegtársaival együtt meggyilkolták. Richter egy 1932-es családi fotó alapján festette meg portréját, amit 2006-ban 3,1 millió euróért vásárolt meg egy tajvani gyűjtő.

Nem, mert nem igazán hiszek az életrajzi filmekben. Richter életéből is csak bizonyos momentumok érdekeltek. Ismert tény, hogy az egyik nagynénjét, akiről készített is egy gyönyörű festményt, meggyilkolták a nácik. A képen a nő gyerekként őt tartja a kezében. Ez a festmény mindig is fontos volt a német történelemben, mert arcot adott az úgynevezett eutanázia-program áldozatainak. Az a tény viszont nem volt ismert, hogy Richter apósa az SS orvosa volt, és az eutanáziaprogram egyik prominens tagja – ezt egy újságírótól tudtam meg a 2000-es évek elején. Más miatt találkoztunk, de ahogy beszélgetni kezdtünk, erről a felfedezéséről is beszámolt, és elmondta, hogy épp egy könyvet írt Richterről. El is küldte, és tényleg nagyon jó könyv, de kizárólag ezt az egy felfedezést használtam belőle. A könyv ezen kívül tele volt az életre annyira jellemző véletlenekkel és zavarosságokkal, amelyek miatt sosem állna össze egy nagyszerű történet.

Mindig szkeptikusan fogadom, ha azt mondják valamiről, hogy életrajzi film, mert ha igazán jó a film, akkor hazugság, hogy az életet követi, ha viszont nem hazugság, akkor nem lesz jó a film, mert akkor benne lesz az élet összes unalma.

Oka van annak, hogy nem kapcsolunk be egy webkamerát, hogy valakinek az életét kövessük a nap huszonnégy órájában: az élet unalmas.

A mi munkánk épp olyan, mint az újságíróké: ki kell válogatnunk az izgalmas részeket, kihagyni az unalmasokat, hogy valami érdekes jöjjön létre. Bár nekem megadatott az a luxus, ami önöknek nem: én ki is találhatok új dolgokat, hogy ezzel tegyem a sztorit még valóságosabbá.

A filmben a kelet-német művészek szerint a degenerált, modern művészetnek semmi más témája nincs, csak az „én, én, én”, kizárólag az önkifejezés kap benne szerepet, a társadalom meg nem megy tőle előre. Ilyen „én, én, én” művészet a filmezés is?

Az biztos, hogy csak a saját megérzéseimre támaszkodom, de ez nem azt jelenti, hogy le akarnám nyomni a saját stílusomat vagy a vízióimat mások torkán. Egy kicsit úgy érzem magam, mint egy denevér. A denevérek jeleket bocsátanak ki, és azt vizsgálják, mi az, ami visszajön – így alakítják ki a képüket a valóságról. Ha nem figyelnek arra, ha nem fogadják be, ami a külvilág felől érkezik, és csak arra figyelnek, amit ők maguk közvetítenek, akkor nekirepülnek a falnak, és meghalnak. Ugyanakkor csak a saját érzéseimben bízhatok: soha nem fogok benne hagyni valamit egy filmemben, ami zavar. Olyan filmet nem tudok készíteni, ami mindenkinek megfelel, de olyat igen, ami legalább egy embernek tetszik: nekem. És nem is tudok mást tenni: próbálhatnám én kitalálni, hogy neked majd mi fog tetszeni, de úgyis tévednék.

Gerhard Richter és a film

A filmben ugyan nem hangzik el a ma 86 éves német festő, Gerhard Richter neve, de tudható, hogy az ő élettörténete ihlette a Werk Ohne Authort, és a főszereplő festményei is emlékeztetnek az övéire. Donnersmarck azt nyilatkozta, noha Richter legendásan zárkózott ember, a film forgatása előtt többször találkozott a festővel, beszélgettek az életéről, és a rendező megmutatta neki a forgatókönyv egyes részeit is.

Jóval az interjúnk elkészítése után, az Oscar-jelöltek kihirdetése előtti napon jelent meg egy nagyszabású portré Florian Henckel von Donnersmarckról a New Yorkerben, amelyben Gerhard Richter is megszólalt, korántsem barátságos hangnemben: elsőre azt nyilatkozta az újságírónak, hogy bár a filmet nem látta, mostanra „olyan szintre emelkedett a nemtetszése” mind a film, mind a készítője iránt, hogy nem is szeretne a témáról beszélni. Richter végül mégis elmondta, hogy már „az első vagy a második” találkozásukkor kijelentette, nem járul hozzá egy Gerhard Richterről szóló film elkészítéséhez, és azt is felvetette, lehetne a film főszereplőjének más a foglalkozása a festészet helyett. Még írásban is leszögezte, hogy nem engedélyezi a nevének vagy a festményeinek felhasználását a filmben. „Meg is nyugtatott, hogy így lesz. De valójában mindent megtett, hogy összekösse a nevemet a filmmel, és a sajtó is mindent megtett ezért, amit csak tudott.” Richter szerint a film – amelyet nem nézett meg – „visszaél az élettörténetével és gusztustalanul eltorzítja azt”.

Donnersmarck erre azt mondta: sajnálja, hogy Richter nem nézte meg a filmet, de ezt „egy kicsit megérti”, mert ő is úgy gondolja, ha az életének fájdalmas eseményeit vinnék vászonra, az „vagy azért lenne fájdalmas, mert túlságosan valóságosra sikerül, vagy azért, mert nem sikerül elég valóságosra”. Végül hozzátette: „Talán a film mindenkinek készült, csak neki nem.”

Nekem egy kicsit hiányérzetem volt a film kapcsán, mert bár persze megjelennek benne a női szereplők, róluk nem tudunk meg igazán sokat, a film adós marad az ő érzelmi hátterükkel, az ő motivációikkal.

Hát igen, jó is lett volna egy sorozatverzió a filmből. Mindig maximálisan törekszem arra, hogy amíg a vásznon vannak, a mellékszereplők annyira valóságosak és háromdimenziósak legyenek, amennyire ez csak lehetséges, de közben igyekszem szorosan kézben tartani a történet fókuszát is. És számomra ez a sztori most nem a feleségekről szólt, hanem a férfi főszereplőről, és arról, ő hogyan találja meg a saját útját festőként. Ha Pablo Picassóról készítettem volna filmet, mindenképp megemlítettem volna az élettársát, Françoise Gilot-t, és azt, hogy ő is tehetséges festő volt, de biztosan nem mutattam volna olyan részletesen a művészi fejlődését, mint Picassóét. Vagy vegyük Erin Brockovich történetét: biztos vagyok benne, hogy a filmben Julia Roberts karakterének férje is fontos szerepet tölt be a történetben, de azért nem érzem úgy, hogy neki kellett volna a középpontban lennie.

Szeretem, ha világos, hogy mi van fókuszban, és őszintén mondom, hogy ezt nem női-férfi kérdésnek látom. Manapság erre nagyon nagy figyelem irányul, és ez teljesen jogos, hiszen felszínre került rengeteg igazságtalanság, ami a nőket érte. De arra oda kell figyelnünk, hogy ez ne vezessen valamiféle kvóta-alapú gondolkodásmódhoz. Azt sem érzem férfiellenes dolognak, hogy a Wonder Woman jobban a nőkre fókuszált.

A film részben arról is szól, hogy az, ahogyan a bennünket körülvevő társadalom működik, hatással van a művészetre is, elég csak a szocializmusra és a szocreálra gondolni. Így van ez a filmezéssel is?

A náciknak nagyon határozott elképzeléseik voltak arról, milyennek is kell lennie a jó műalkotásnak; ebből nyilván semmi jó nem jött ki. Ha belegebedek, se tudok felidézni semmilyen érdekes műalkotást, ami a náci eszmék nyomán született. Abban a pillanatban, hogy a kormány elkezd elméleteket gyártani arról, milyennek kellene lennie a művészetnek – és itt most a magyar kollégára nézek –, a művészet máris bajban van. A művészetnek nem az a feladata, hogy a kormány elképzelései szerinti társadalmi funkciót töltsön be. Érdekes, hogy amikor a kommunisták átvették a hatalmat, hiába mondták, hogy ők aztán teljesen máshogy fogják csinálni, mint a nácik, a végeredmény mégis nagyon hasonló lett.

Sokszor nehéz is megállapítani, hogy mi náci műalkotás és mi kommunista, mert attól a puszta ténytől, hogy a kormány elképzelései szerint jöttek létre, és pontosan körülhatárolt céloknak akartak megfelelni, máris hasonlóvá váltak.

Amikor a főszereplő átszökik Nyugatra, és hirtelen nincs senki, aki meg akarná neki mondani, mit kell csinálnia, azzal belezuhan egy kicsit rémisztő szabadságba, amelyben újra meg kell találnia magát. Mert a nyugati művészek nemcsak a rossz tradíciókat dobták félre annak érdekében, hogy nehogy valami is továbbéljen a rettenetes rezsimből, hanem a szakmai fogásokat is. Így a modern művészetbe került némi őrület is, és nyilván születtek egészen nonszensz alkotások is. A filmmel azt is szerettem volna elérni, hogy mindenki vegye a bátorságot megtalálni a jó alkotásokat a nonszensz között. Mindenesetre, a kérdésre válaszolva, igen, hiszek abban, hogy formál bennünket az, ami politikai értelemben körülvesz bennünket, még jobban is, mint szeretnénk. És ez mindig is megrémisztett.

Mit vár a saját filmjétől? Mi lehet a legjobb hatás, amit el tud érni velük?

Talán az, ha az emberek megértik, bárhol, bármilyen körülmények között létrehozhatnak műalkotásokat. Joseph Beuystól, a nagy német avantgárd művésztől származik a szállóige: „Mindenki művész.” Persze nem úgy értette, hogy bárki létrehozhat remekműveket, bárki írhat nagyszerű újságcikkeket, mert ez nem így van, ahhoz kell egy bizonyos fajta tehetség. De bármibe, amit csinálsz, bele tudod tenni annyira a lelkedet, hogy az már olyan legyen, mint egy művészeti aktus. Valami hasonlót akartam megmutatni a film egyik jelenetével, amelyben a főszereplő a lépcsőfokokat sikálja: jó időbe telt eljutnia idáig, de végül szinte már sikerült elérnie, hogy az örömét lelje benne, hogy mindenestül beleadja önmagát. Lehetsz akár pincér is, de ha azt mondod, az az én misszióm, hogy ezt teljes szívből csináljam, akkor eljuthatsz idáig.

Többen kritizálták ebben a filmben és A mások életében is, hogy a főgonoszok nem nyerik el a büntetésüket. De én úgy gondolom, a főgonoszok a valóságban már eleve megkapták a büntetésüket: nem azzal, hogy elítélik és börtönbe küldik őket, mert ez csak ritkán történik meg. De nézhetjük úgy is, hogy az életben mindannyian az igazságot, a művészetet és a szeretetet keressük, és már maga az a folyamat, amíg mindezt kutatjuk, része a jutalomnak. Azok viszont, akiket a gonoszoknak tartunk e történetekben, pénzt, hatalmat, dominanciát keresnek – és az ő életük bizonyos tekintetben üres. Mi megkapjuk a jó dolgokat, ők pedig nem. Az ügyek ilyen értelemben maguktól elrendeződnek. Remélem, hogy a filmjeim segítenek nekem és másoknak is, hogy még inkább így tekintsünk az életre, és azt gondoljuk, még ha végül mind meg is halunk, még akkor is megéri ez az utazás, mert közben igenis megkapjuk a jutalmainkat.

(Borítókép: Tom Schilling, Saskia Rosendahl, Sebastian Koch főszereplők és Florian Henckel von Dommesmarck rendező (hátul) a Zürichi Filmfesztiválon 2018. szeptember 30-án. Fotó: Andreas Rentz / Getty Images Hungary)  

Ne maradjon le semmiről!



  • Bérelnék
  • Bankszámla