Ilyen az, amikor a Dumb és Dumber rendezője visszafogja magát

Hollywood egyik legmeglepőbb átalakulása volt Peter Farrellyé. Ő és testvére, Bobby olyan pihent agyú, harsány vígjátékokkal lettek világhírűek, mint a Dumb és Dumber, a Tökös tekés, az Én és én meg az Irén vagy A nagyon nagy ő, amelyeknek hatalmas rajongótáboruk van szerte a világon, de a szakma azért nem tartja túl sokra őket. Aztán tavaly Peter – ezúttal fivére nélkül – előállt a Zöld könyvvel, ami már a világpremieren elnyerte a rangos és komoly torontói filmfesztivál egyik nagydíját, azóta pedig öt Oscarra jelölték.

A filmet, amit ezen a héten mutattak be Magyarországon, mi is nagyon bírtuk (kritikánk itt olvasható). A műfaj ezúttal dráma, noha kétségkívül rengeteg benne a humor. A sztorija megtörtént eseten alapul: egy fekete sztárzongorista járja végig az Egyesült Államok déli államait egy koncertsorozattal, és bár a zenéjét mindenütt ünneplik, azért őt magát nem engedik a fehérekkel együtt enni vagy akár ugyanazt a vécét használni, amit ők, sem pedig bármilyen módon vegyülni a fehérekkel. A zongoristát Mahershala Ali játssza, bunkó, de legalább jóindulatú sofőrjét és egyúttal testőrét pedig Viggo Mortensen. A filmet részben a sofőr fia írta a saját apjával készített beszélgetések alapján.

Peter Farrellyvel a Zürichi Filmfesztiválon készítettünk interjút több más külföldi újságíróval együtt, de nem csak a Zöld könyvről kérdeztük, hanem szóba került az egykor gumiképű, ma már inkább szomorú Jim Carrey, és az, hogy lenézték-e addig, amíg nem rendezett komoly filmeket, illetve bekerült-e most valami elit klubba, sőt még az is felmerült, hányszor imádkozott Mahershala Ali a forgatáson.

A Zürichi Filmfesztiválon Viggo Mortensennel is készítettünk interjút, ez ide kattintva olvasható:

A Zöld könyv egyik jelenetében a főszereplő zongorista, Don Shirley azon kesereg, hogy nem lehetett belőle igazi komolyzenét játszó művész, mire a másik főszereplő megpróbálja meggyőzni, hogy hagyja a fenébe, hiszen a populáris műfajban legalább ő lehet a legjobb, a nagy művészek között meg ki tudja, észrevennék-e egyáltalán. Nem önről szól ez a jelenet? Az eddigi őrülten népszerű, a legszélesebb tömegeknek szóló vígjátékai után most lépett be a „komoly rendezők” közé.

Hát, tudatosan nem gondoltam erre, de elég jó a meglátás. De valójában Shirley az egyik levelében írta azt, hogy nagyon szeretett volna komolyzenét játszani, de a lemezcég nem engedte, azt mondták, neki „fekete zenét” kell játszania, és pár olyan videofelvételünk is van, amin arról beszél, sosem csinálhatta azt, amit igazán szeretett volna.

Régóta szeretett volna drámát rendezni?

Ha bármikor rákérdeztek, hogy fogok-e valaha drámát rendezni, mindig azt mondtam, persze, előbb-utóbb biztos megtörténik majd velem ez is, aztán vártam, hogy az ölembe hulljon.

Filmet forgatni egy kicsit olyan, mint szerelembe esni: hiába kérdezik meg, hogy mikor leszek szerelmes, nem tudom azt mondani, hogy majd jövő nyáron.

És eddig csak komédiákkal estem szerelembe. De lehet, hogy azt kellett volna csinálnom, amit Rob Reiner a pályája elején: rendezett egy zenés filmet, A turnét, aztán megcsinálta a Tortúrát, a Harry és Sallyt és az Egy becsületbeli ügyet is, úgyhogy róla hamar elkönyvelték, hogy mindent meg tud csinálni, így aztán tényleg kedvére válogathatott, legközelebb mit választ.

Akkor az első pillanattól fogva a humor vonzotta?

Sosem én voltam az a gyerek a suliban, akinek mindig volt egy jó poénja. Poénkodtunk persze a tesómmal meg a haverjainkkal, de sosem éreztük, hogy mi lennénk a vicces srácok. De az tény, hogy valahogy ösztönösen vonzanak a humoros helyzetek, és minden, amit valaha írtam, komikus. Írtam pár regényt is, és ha van valami, ami vonzó bennük, az a humoruk. Most is egy csomószor úgy kellett visszafognom magam a Zöld könyv forgatásán, mert pontosan láttam, hogy lehetne egy adott szituációt elvinni a lehető legviccesebb irányba, de ez ezúttal ártott volna a filmnek. Szerencsére Nick és Brian, a másik két forgatókönyvíró is leállított, ha valamit túlzásba akartam vinni, sőt, még Viggo is rám szólt. De ami azt illeti, párszor nekem is vissza kellett fognom őt!

Háromszor is együtt dolgozott Jim Carrey-vel (a két Dumb és Dumberben és az Én és én meg az Irénben), akiről nem sokkal ezelőttig úgy tűnt, szintén kiölhetetlen belőle a humor. De mostanában mintha lett volna egy komoly törés benne ilyen téren.

Jim nagyon kedves fickó, és egy zseni. És mint oly sok zseni, ő is küzd azzal, hogy néha túl sok minden zajlik a fejében. De nem hiszem, hogy valami örökre megváltozott volna, szerintem vissza fog ő még térni. Mindig azt csinálja, amihez tényleg kedve van, és mostanában egy meditatívabb állapotban van. A barátnője öngyilkos lett, ami miatt bekerült egy spirálba, és most már máshogy néz a világra. És ott vannak a festményei is, és ezek csodálatosak. Fenomenálisak.

Érzett bármiféle diszkriminációt a „komoly rendezők” felől a komédiái miatt?

Diszkriminációnak azért nem nevezném: soha életemben nem éreztem hátrányos megkülönböztetést. De például a Keresd a nőt!-ről azt érzem, az tényleg egy jó forgatókönyv, ami itt-ott azért kaphatott volna díjakat. Vagy ott volt Bill Murray a Tökös tekésben: abban az évben biztosan ő volt a legjobb férfi mellékszereplő! Hihetetlenül játszott, ráadásul pont olyan volt, amilyennek egy mellékszereplőnek lennie kell: megemeli az egész filmet. Nem azt mondom, hogy annyira fontosak lettek volna a díjak, de úgy érzem, ilyen téren eléggé keresztülnéztek rajtunk. De, hogy egész őszinte legyek, amikor ezeket a filmeket forgattuk, mindez soha egy percig sem fordult meg a fejemben. Engem nem érdekelnek a díjak; persze, kellemes érzés díjat kapni, de ennyi. Akiknek díjat kéne kapniuk, azok a színészeim: Mahershala vagy Viggo tényleg megérdemelnék. Egy színész karrierjén tényleg lendíthet is egy díj, az enyémen nem nagyon.

Azt mondja, korábban nem érzett hátrányos megkülönböztetést. És most változott valami, csak épp ellenkező előjellel? Érzékeli, hogy átült volna egy másik páholyba, a komoly drámarendezők elit klubjába?

Az biztos, hogy hatalmas most rajtunk a figyelem, mióta nyertünk Torontóban. De azt nem éreztem, hogy valaha is ne vettek volna elég komolyan. Jó volt abban a klubban is, nem vágytam rá, hogy átkerüljek ide. A forgatásokon mindig megcsípem magam, olyan nehéz elhinni, hogy tényleg filmeket készíthetek. Én nem az a rendező vagyok, aki már gyerekként is kamerával szaladgált; én sose gondoltam volna, hogy rendező lesz belőlem, egészen 25-26 éves koromig. De aztán szerencsére úgy alakult, hogy miután megírtuk a Dumb és Dumbert, nem találtunk hozzá megfelelő rendezőt; korábban már írtunk egy filmet, de ott végül leszedettük a nevünket a stáblistáról, mert a rendező az egészet tönkretette. Nem akartuk, hogy ez még egyszer előforduljon. Aztán az ügynököm azt mondta: „Hát rendezzétek meg ti!” Pedig sose csináltunk előtte semmi ilyesmit, nem rendeztünk videoklipet, reklámot, kisfilmet, semmit. Viszont mi ismertük a legjobban a forgatókönyvet. És ezt őszintén el is mondtuk mindenkinek a stábban: „Lehet, hogy többen is vannak köztetek, akik jobban meg tudnák rendezni nálunk ezt a filmet, viszont nálunk jobban senki nem tudja, miről szól. Úgyhogy szükségünk lenne a segítségetekre, hogy megcsináljuk.”

Könnyebb vagy nehezebb a testvérével együtt dolgozni egy filmforgatáson?

Filmet készíteni nehéz, folyamatosan meg kell küzdened egy csomó emberrel. De tényleg folyamatosan. Csak azért, hogy ne változtassák meg a Zöld könyv címét, hat hétig kellett küzdeni.

A címadó könyv az ötvenes-hatvanas években a színes bőrű autósok kézikönyve volt az Egyesült Államokban, amely államról államról végigvette, melyik motelben, étteremben, kocsmában, benzinkúton hajlandók kiszolgálni a feketéket. Mire akarták megváltoztatni?

Rules of the Road (Az út szabályai). De hát ez úgy hangzik, mint egy valóságshow, nem is tudom, nincs-e egy, aminek konkrétan ez a címe. És akkor a Rules of Engagementről, a Rules of Attractionről és a Rules of Dating my Daughterről még nem is beszéltünk – borzasztó cím lett volna! De visszatérve a kérdésre: azért jó, ha ketten vagyunk, mert úgy jobban tudunk küzdeni. A folyamatos harcba előbb-utóbb belefárad az ember, és azt mondja, oké, mit bánom én, legyen Rules of the Road. De ha ilyenkor ott az öcsém, ő helyettem is tiltakozik tovább. Támogatjuk egymást, és az mindig jó, ha van erősítésed, pláne, ha az a saját testvéred, akiben megbízol, és tudod, hogy tényleg a legjobbat akarja neked.

És milyen volt most egyedül forgatni?

Király! Persze hiányzott Bobby. Azért nem dolgozott most velem, mert drogtúladagolás miatt pár éve meghalt a fia, neki pedig időre van szüksége, hogy ezt feldolgozza. Nem terveztem, hogy egyedül rendezzek, de neki még össze kell szednie magát. De így is ő volt a legnagyobb szurkolóm a forgatáson, minden nap felhívott, és nagyon boldog a film miatt. De biztos vagyok benne, hogy van egy része, amelyik örült volna, ha itt lehet. Fejben nem tudott volna ott lenni, helyre kellett magában tennie a dolgokat.

Viggo Mortensen azt nyilatkozta, korábban is a filmjei nagy rajongója volt. Ez szóba került a forgatáson is?

Erről nem beszéltünk. Viggónak először egy levelet írtam az ügynökén keresztül, és arra kértem, olvassa el a forgatókönyvet, de tudja azt is, hogy ez más lesz, mint amiket eddig csináltam. Igaz, azzal már többen szembesítettek, hogy már megint egy utazásról szól a film (a road tripek szinte már a Farrelly-testvérek védjegyeinek számítanak: ez az alapja többek közt a két Dumb és Dumbernek, az Én és én meg az Irénnek és a Tökös tekésnek – K. B.). Nem tudom, miért alakult ez így, de biztos, hogy nem tudatosan: nem úgy dolgozom, hogy „tegyünk azért egy nagy utazást is a filmbe, mert nincs is annál jobb”, sőt, ha ennek tudatában lettem volna, ki is hagytam volna, mert nem akarom mindig ugyanazt csinálni. De mit csináljak, erről szólt a történet.

Egyébként szeretem a hasonló utazásokat, én is keresztülvezettem Amerikán már huszonkétszer, ebből tizenhatszor egyedül.

Mindig nekivágok, ha összezavarodom, és nem tudom, mi legyen a következő lépés az életemben: csak beülök és kocsiba, és öt napon keresztül vezetek. A feleségem, ha azt látja, hogy kótyagos vagyok, mindig megkérdezi, miért nem vágok neki megint? Mindig bérelt autóval megyek, hogy a végén ne kelljen hazavezetni is. Egyszer próbáltam lakókocsival, akkor jött az egész család is, de nem jutottunk sokáig: végül leparkoltunk vele valahol, aztán hazarepültünk.

Az idei Oscar-díjátadóra készülve felmerült, hogy létrehoznak egy új díjkategóriát direkt a blockbusterek számára, de végül nem lett belőle semmi. Mit szólt hozzá?

Idióta ötletnek tartottam. Gondolom, az volt mögötte, hogy az év legnagyobb filmjei általában nem kapnak túl sok jelölést. Pedig szerintem a díjakra azért van szükség, hogy általuk felpörögjön egyes filmek nézettsége, de pont a blockbustereknek nincs szükségük ilyesmire. Az Oscar a kisebb produkciókon tud igazán segíteni: én se hallottam volna soha a Captain Fantasticról a jelölés nélkül, de így rájöttem, hogy valójában nem is szuperhősfilm, és megnéztem én is. (E miatt a film miatt jelölték legutóbb Oscarra Viggo Mortensent. A film egy társadalomból kivonult, az erdőben élő családról szól – K. B.)

Mikor döntötte el, hogy filmet készít Don Shirley és Tony Lip történetéből?

Összefutottam Brian Currie-vel, aki jóban van Nick Vallelongával – én sosem találkoztam vele. Brian, aki egyébként színész, megkérdezte tőlem, min dolgozom éppen, mert ő épp egy forgatókönyvnek állna neki. Elmesélte a történetet, én meg azt mondtam, de hát ez nagyszerű, ez hatalmas sztori! „Tényleg?” Tényleg! Nem hagyott nyugodni a dolog, folyton azon gondolkodtam, ezt akár én is megcsinálhatnám. Végül két hónap múlva hívtam fel, hogy mi van azzal a forgatókönyvvel. „Milyen forgatókönyvvel?” Hát amiről meséltél! „De mire gondolsz?” Ne csináld már, a fekete zongorista meg a sofőrje! „Ja, az? Hát ahhoz még nem fogtunk hozzá.” Figyelj, nekem most van hat üres hetem, nem írjuk meg együtt? „Oké. De akkor hétfőn kezdünk.”

És hétfőn tényleg elkezdtünk együtt dolgozni, megnéztük Nick felvételeit, és csak akkor találkoztam a zöld könyvvel is. Brian mondott róla pár szót korábban, de nem is emlékezett rá, hogy hívták. Ahogy Amerikában a legtöbben már nem tudják, mi volt ez a könyv, még a feketék sem, legfeljebb az idősebbek, akik az ötvenes-hatvanas években autóval kirándultak a szüleikkel.

Ha jól tudom, Mahershala Ali muszlimként a forgatásokon is napi ötször imádkozott. Ez megnehezítette a dolgokat?

Én is azt hittem, meg fogja nehezíteni, de valójában egyáltalán nem. Amikor először elmondta, hogy napi ötször imádkozni szeretne, azt hittem, ez azt fogja jelenteni, hogy minden nap lesz öt olyan alkalom, amikor majd öt-tíz percre megáll a forgatás. De soha nem történt ilyen: egyszerűen csak félrevonult, de úgy, hogy senki észre se vette, mondjuk amíg átszerelték a díszleteket. Ebből soha senki nem csinált ügyet. Lenyűgöző ember. Mahershala olyan, mint a Dalai Láma: ha belép egy szobába, úgy érzed, mintha az egész felragyogna, és van egy olyan kisugárzása, amitől mindig a közelében akarsz lenni.

Volt olyan sztori, amit kihagytak a filmből?

Mivel több mint egy évről van szó, nem tudtunk mindent elmondani. Tonyék találkoztak a rasszizmus más megnyilvánulásaival is. Volt köztük egy nagy vita is: Shirley kirúgta Tonyt, mert már annyira idegesítette, de aztán újra felvette. Nem férhetett bele minden.

Sokat segített a film elkészítésében, hogy Tony fia is a forgatókönyvírók között volt?

Rengeteget! Nick Vallelonga volt az, aki már 25 éve rájött, hogy ebből a sztoriból milyen jó film lehetne. Úgyhogy felvette videóra, ahogy az apja másfél órán keresztül meséli, mi hogyan történt velük az alatt az egy év alatt. Ezt az első egy évet filmesítettük meg, de a valóságban karácsony után elindultak még kilenc hónapos útra. A film ezt a történetet mutatja meg, mi csak annyit változtattunk rajta, hogy időben összébb húztuk, közelebb tettünk egymáshoz olyan eseményeket, amelyek valójában nagyobb kihagyásokkal történtek. De a sztorik igazak: megtörtént a telefonhívás Robert F. Kennedynek, megtörtént az az eset a rendőrséggel a YMCA fürdőszobájában, a rendőrt is tényleg leütötték az autó mellett, tényleg megírták a leveleket – minden így volt.