A Zöld könyv az, ahogy a fehér ember elképzeli a rasszizmust

001
2019.02.26. 22:01 Módosítva: 2019.02.26. 23:14

Volt már botrány Oscar-díjas film körül, sőt, maga a gála, pontosabban a jelöltek névsora is okozott már nem kevés felháborodást a múltban. Túl fehér volt az Oscar, túl kevés nőt jelöltek, a kisebbségek alulreprezentációja legendás, és ha fekete/latina leszbikus vagy, akkor sem nyerhetsz semmit, ha a világ legjobb filmjét rendezed meg, mondták az elmúlt évek – elsősorban amerikai – bírálói.

2016-ban indult el az #OscarsSoWhite kampány, mivel 2015 után másodszor fordult elő, hogy a négy színészi kategóriában húsz fehér férfit és nőt jelöltek. Különösen pikánssá teszi az egészet, hogy akkoriban egy fekete nő, Cheryl Boone Isaacs volt az akadémia elnöke. Miután az első nagy felháborodás hulláma lecsengett, a Filmakadémia az új tagok felvételénél a nőket és a nem fehér kisebbségekhez tartozó jelentkezőket kimondatlanul is előnyben részesítette.

Aztán valahogy mégsem változott semmi. Az akadémia elnöke 2017 óta egy 76 éves fehér férfi, a kb. 8000 fős tagság 80 százaléka fehér, 72 százaléka férfi, ötven százaléka pedig 60 év felett van. Mivel a legjobb film kategóriájában mindenki szavaz,  kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a nyugdíjas fehér faszik döntik el, melyik film kapja a gála hagyományosan utoljára kiosztott, legfontosabb díját, a legjobb filmnek járót. És idén a grémium ezt egy olyan filmnek, a Zöld könyvnek adta oda, amit ha egy mondatban kellene jellemezni, azt mondanánk róla, hogy 

ahogy a fehérek látják a rasszizmust.

A cinikus én persze nem csodálkozik a sikeren (a legjobb film díja mellé Mahershala Ali a legjobb mellékszereplőnek járó szobrot is megkapta, és díjazták a forgatókönyvét is), hiszen a „hogy készíts Oscar-filmet” recept legtöbb eleme megvan ebben az alkotásban: igaz történet, egy kisebbség problémái megjelennek benne, van karakterfejlődés, a főhős legyőzi démonait és jobb ember lesz, és közben remek képeket kapunk nem túl tolakodó filmzenére. És rommá nyerte magát az Oscar felé vezető úton is, 102 nevezésből összesen 38 szobor és kisplasztika volt a jutalma, köztük a BAFTA (Ali), a kritikusok díja (Ali), a Golden Globe (Ali, forgatókönyv, legjobb vígjáték), a producerek céhének díja (legjobb fim), a színészek céhének díja (Ali) és a torontói filmfesztivál közönségdíja. 

Aztán menet közben elkezdtek kiesni a csontvázak a szekrényből.

A film, amiről kritikánkban azt írtuk, hogy

a műveletlen, de emberséges fickó és a karót nyelt, művelt figura hosszú időt töltenek együtt, kihúzzák egymást a bajból, és végül mély barátságot kötnek, miközben mind tanulunk valamit",

arról szól, hogy 1962-63-ban egy remek, fekete zongoraművész, bizonyos Don Shirley a fejébe vette, hogy ő a szegregáció és a KKK lecsengésének korában az USA déli államaiban fog turnézni, ahol a faji megkülönböztetés még mindig része volt a jogrendnek. Ehhez kellett neki egy sofőr, aki egy Tony Lip nevű alacsony beosztású maffiózó lett, egy mamlasz olasz, aki előbb üt, aztán kérdez, és nagyjából úgy áll a kérdéshez, ahogy a Maffiózókban állna egy olasz-amerikai négy évtizeddel később is.

Elindulnak, és lesz

alkoholizmusban feloldott szomorúság, kocsmai verekedés a rasszistákkal, összetűzés az előítéletes rendőrökkel, összetűzés az előítéletes gazdagokkal, összetűzés az előítéletes szegényekkel, és persze összetűzés a Nagy Amerikai Néplélekkel, hogy azért tanuljon is valamit a néző a dologból."

Szóval a film, ahogy fentebb írtuk is, tipikus Oscar-alapanyag, rábízták két remek színészre, akik brillíroznak is a szerepükben, és kissé váratlanul Peter Farrelly rendező is nagyon jó munkát végzett, pedig neki azért elég sokat köszönhet a spektrum túlsó végén elhelyezkedő taplóvígjáték-műfaj, tessék csak a Dumb és Dumberre vagy a Tökös tekésre gondolni. Farrellynek egyfajta feloldozás is lehetett ez a film, amivel bizonyítja, hogy nem csak a farkát tudja mutogatni a forgatáson.

Apropó, mutogatás 

Szóval a Zöld könyv elindult az Oscar felé, de valahol outsider volt a remek sajtójú zenés duó (Bohém rapszódia-Csillag születik), a soros brit csudafilm (A kedvenc) és a Roma mellett, aminek Oscar-kampányára a Netflix többet költött, mint a gyártó a Zöld könyvre összesen. Aztán amikor jöttek a díjak, hirtelen egyre több probléma lett a filmmel. 

2018. szeptember 8.

Viggo Mortensen egy vetítés utáni beszélgetésen azt mondta, hogy „ma már például senki nem használja a nigger szót”. Mortensen ezzel azt akarta érzékeltetni, mekkorát változott a világ az 1960-as évek eleje óta, csakhogy a fekete közösség tagjai mai napig használják (igaz, nem a klasszikus értelemben) a közbeszédben teljes tabunak számító kifejezést, így egyrészt Mortensen szavait aki akarta, úgy is érthette, hogy a feketék nem számítanak (akarták, úgy értették, welcome to the internet), másrészt meg hát mégiscsak egy fehér pasi mondta ki nyilvánosan az n-betűs szót, amitől megfagyott a levegő. Ali ott ült mellette, és sietett tisztázni a helyzetet, Mortensen pedig magyarázkodott, és másnap sűrű elnézéseket kért, de hiába, a szellem itt szabadult ki a palackból. 

2018. november 21.

Don Shirley családja a sajtóban nekitámadt a filmnek, amihez az első számú forgatókönyvíró, Nick Vallelonga az apjával folytatott beszélgetése leiratait használta fel. (Sem Don Shirley, sem Tony Lip nincs már az élők sorában.) Maurice Shirley, a zongoraművész egyetlen élő testvére azt állította, hogy ezek meglehetősen egyoldalú és hamis képet festenek a testvéréről és magáról az utazásról is. Maurice azt kifogásolta,  amit azóta nagyon sokan: a film egy fehér férfi története, és az ő szemén keresztül láttatja egy fekete férfi életét. Azokat a jeleneteket pedig egyenesen nevetségesnek titulálta, melyekben Tony ismerteti meg Dont a rántott csirkével és Little Richard zenéjével.

A forgatókönyvírók abból a banális kliséből indultak ki, hogy ha valaki zongoraművész, azaz tanult és szofisztikált ember, akkor TUTI nem eszik rántott csirkét, ami az amerikai sztereotípiatablón az egyszerű, szegényebb feketék mellett szerepel, Little Richardot meg hagyjuk is. Vallelonga és a forgatókönyv társírója, Peter Farrelly sietve léptek is, és 2019 januárjára az addig erőltetett „életrajzi film ”narratívát az „igaz történet inspirálta” címke váltotta fel. A klisék használata persze időtlen idők óta része a mozinak, csakhogy itt fehér forgatókönyvírók kliséi vonatkoztak fekete szereplőkre, és ettől mindjárt sokkal érzékenyebbé vált az egész. A Zöld könyv fogadtatása ezen a ponton vált az amerikai kultúrharcos diskurzus részévé. 

2018. december 14.

Ali bocsánatot kér Shirley családjától a szerepért. A zongoraművész családja további kifogásokat emelt a filmmel kapcsolatban, állításuk szerint Shirley és családja viszonya nagyon is jó volt, és a Zöld könyvben ábrázolt, kissé „Tamás bátya” kategóriás alakkal szemben a fekete közösségtől sem távolodott el, jó barátságban volt például Martin Luther Kinggel és Nina Simone énekesnővel, sőt, a bátyja esküvőjén ő volt az egyik tanú – két évvel a filmben látott események után. Az NPR rádión leadott beszélgetés napján Ali állítólag felhívta a családot, és bocsánatot kért. „Rettenetesen sajnálom, ha megbántottam önöket. Tudásom legjavát nyújtottam, a rendelkezésemre bocsátott alapanyagból mindent kihoztam, amit tudtam. Sajnos nem voltam azzal tisztában, hogy vannak olyan, még élő családtagok, akik árnyalhatták volna a karaktert.”

2019. január 6.

A film három Golden Globe-ot nyert, Farrelly köszönőbeszéde alatt a színpadon öt fekete és 16 fehér ember állt, Farrelly pedig a rasszizmus megoldásáról és a reményről  beszélt. A megoldás: beszéljünk egymással és ne ítéljünk bőrszín alapján. Nem lett jó vége ennek sem.

2019. január 7.

Peter Farrelly elnézést kér, mert a nemi szervét mutogatta egy forgatáson. A film a Keresd a nőt! volt, a színésznő, akit a farkával üdvözölt, Cameron Diaz. Diaz az esetről csak annyit mondott egy 1998-as interjúban, hogy erről ismerszik meg a kreatív zsenialitás. Ugyanezen a napon előkerül egy Twitter-üzenet 2015-ből, amiben a forgatókönyvíró Nick Vallelonga azt állítja, Trumphoz hasonlóan ő is látta a 9/11-es terrortámadást ünneplő muszlimokról készült videót. A Zöld könyvben Shirley-t alakító Mahershala Ali muszlim, így a bejegyzés duplán kínos volt – törölték is azon nyomban.

2019. február 24.

A Zöld könyv kapta a legjobb filmnek járó Oscar-díjat. Amikor a stáb felment a színpadra átvenni a díjat, összesen 26-an álltak a mikrofonállvány mögött. 21 fehér és 5 fekete. Az akadémia nyilvánvalóan pont a rasszizmus elleni fellépés jegyében akarta díjazni a Zöld könyvet, és a filmnek ezt az üzenetét emelte ki Viggo Mortensen is az Indexnek adott interjújában:

„Könnyebb lenyelni az orvosságot, ha keverünk hozzá egy kis cukrot" – Viggo Mortensen.

A hatás azonban inkább ellentétes lett: a gála után megjelent cikkek jelentős része azt emelte ki, mennyire nem érti az akadémia a mai világot, a The Guardian például egyenesen úgy fogalmazott, hogy a film rasszizmusról alkotott felfogása jobban illik az 1960-as évekbeli környezethez, mint a jelenkorhoz, és amikor megnevezték az év legjobb filmjeként, azzal „az addig progresszív show összes helyes cselekedetét visszacsinálták”.

A péniszmutogatós bulvárvonalat és Mortensen szerencsétlenül megfogalmazott beszólását leszámítva a család  filmmel kapcsolatosan megfogalmazott kritikái akár még meg is állhatják a helyüket – már ha igazak ugye, mert csak ott tartunk, ha minden hisztit lehámozunk róla, hogy a film fehér főszereplője másképp emlékezett bizonyos dolgokra, mint a fekete főhős családja. Az viszont tény, és a filmet látva tagadhatatlan, hogy a rasszizmus kérdését meglehetősen leegyszerűsíti, sőt valahol szórakoztató köpenybe is csomagolja, ami viszont csak akkor működik, ha az a köpeny nem köpeny, hanem csuklya, és Quentin Tarantino húzza a fejünkre a Django elszabadul című remekműben. És kérdés, hogy 2019-ben jó ötlet-e egy fekete férfi képzelt vagy valós identitásválságát (elég fekete vagyok én?; akarok az lenni egyáltalán?) egy fehér pasas szemén és kőegyszerű meglátásain keresztül prezentálni.

Az idei Oscar-mezőnyben volt egy másik film is, ami a rasszizmus kérdését feszegette, a Csuklyások – BlacKkKlansman, csak éppen Spike Lee filmje nem vont le kissé naiv és szívmelengető következtetést, és nem sugallta azt, hogy ha Tony Lip meg tudott változni, akkor minden rasszista bunkó meg tud, hanem azt mutatta meg, hogy az a faszi, aki a KKKK (Knights of the Ku Klux Klan) alapítója volt 1974-ben, 2017-ben is egy neonáci felvonuláson menetelt. 

Spike Lee ki is borult, amikor a Zöld könyv megkapta a díjat, és ki akart menni a teremből, de nem engedték, amivel persze a gála szervezői csak azt érték el, hogy ebből is ügy lett és lesz is még. Lee agyvize egyébként azért ment fel elsősorban, mert amikor legutóbb játékfilmért jelölték, azaz 1990-ben (a Do The Right Thing a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscart nem kapta meg) a nyertes film a Miss Daisy sofőrje volt, a film, amit fehér férfiak írtak, fehér férfiak forgattak, és egy idős, fehér nő szemén keresztül mesél a rasszizmusról. 

Különvélemény

Hogy a fehérek által rendezett hollywoodi filmek általában a fehérek szemszögéből beszélnek a rasszizmusról, az tény; a legjobb példa erre A segítség című, négy Oscarra jelölt, egyet el is nyerő film, ami konkrétan arról szól, hogy szegény fekete szolgák elnyomásban morzsolják a könnyeiket, míg végre jön egy szép fehér nő, aki felszabadítja őket, amiért a feketék nagyon-nagyon hálásak neki, és boldogan élnek, amíg meg nem. De pont a Zöld könyvet ezzel vádolni öngól.

A Zöld könyv sztorija nem mond el semmi újat semmiről, százszor elismételt, persze nagyon szimpatikus tanításokat sorol fel arról, miért rossz a rasszizmus, és miért jó, ha szeretjük egymást, gyerekek. De ha valamiben mégis eltér az átlagtól, az épp a nézőpont: ha van film, amire nem lehet magától értetődően rásütni a fehér nézőpont bélyegét, az pont ez. A sztori azzal játszik, hogy két szokatlan nézőpontot ütköztet: a fehér férfiét, aki úgy gondolja, bizonyos tekintetben ő még a feketénél is „négerebb”, mert fekete előadók zenéit hallgatja, és mert kábé ugyanannak a társadalmi osztálynak a tagja, mint a feketék az adott korban, remekül ki is jön velük a motelek mögötti iszogatásoknál. A fekete férfire pedig a bőrszínén kívül semmi nem igaz a sztereotípiák közül, részben épp az a problémája, hogy még az „átlagosnál” is indokolatlanabbnak érzi a bőrszín miatti beskatulyázását, mivel még a semleges dolgok sem igazak rá az előítéletek közül. (Ezt jelképezi, talán ideológiailag szerencsétlenül és leegyszerűsítően az is, amikor a fehér férfi megmutatja neki a rántott csirkézést.)

Így a film végig pont azzal játszik, hogy mennyire képlékenyek ezek az egyszerűen bevett nézőpontok: bizonyos tekintetben az is hülyeség, ahogy a fehér látja a feketeség és fehérség kérdését, és az is hülyeség, ahogy a különc fekete látja ugyanezt. Ráadásul még a klasszikus „fehér megmentő” toposza sincs jelen: a fekete szereplő pont ugyanannyit kap a fehértől a filmben, mint amennyit a fehér kap a feketétől. Igen, dramaturgiailag a film inkább a fehér főszereplő felől meséli el a sztorit, és matematikailag, percekben és képkockákban számolva valóban nagyobb hangsúly van az ő sztoriján, mint a másikén, de végignézve a filmet nem nagyon lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az ő szála jelentősebb vagy fontosabb lenne. Fekete és fehér nézőpontokról alkotott előítéletek nélkül akár még példát is mutathatna a Zöld könyv kiegyensúlyozottságból.

És persze az is tény, hogy szuper lenne, ha a fehérek által dominált Hollywoodban minél több lehetőséget kapnának a feketék, hogy a rasszizmusról beszéljenek. De azért bírálni a fehéreket, mert ők is jó szándékú tanmesét készítenek a rasszizmusról, és ezzel tulajdonképpen azt állítani, hogy a feketékről csak feketéknek szabad beszélniük, azaz a fehér Hollywoodban csak annyi film szóljon a feketék problémáiról, ahány százalékban a feketék képviseltetik magukat a szakmában, olyan lendületes átesés a ló túloldalára, hogy rossz hallani a koppanást.

(Kovács Bálint)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!