Két darázs is elég lett volna a tragédiához

download
2019.03.10. 18:34 Módosítva: 2019.03.10. 21:49

Egy dolog felmászni egy hegycsúcsra serpákkal, oxigénpalackkal, haverokkal, megint másik egy sziklafalra, kötél nélkül, egyedül. Mindezt meg úgy megmutatni egy dokumentumfilmben, hogy az úgy is izgalmas maradjon, hogy pontosan tudjuk, mi a vége, na, az meg művészet. A Free Solo című film egy Alex Honnold nevű sziklamászó kétéves felkészülését és az azt követő, egyedülálló mászást mutatja meg, aminek során a férfi oda mászott fel kötél nélkül, ahová elméletileg is lehetetlen lett volna: a Yosemite parkban álló, 900 méter magas El Capitan nevű szikla tetejére. A két rendezővel, Elizabeth Chai Vasarhelyivel és Jimmy Chinnel Londonban interjúztunk a National Geographic jóvoltából.

Mikor született meg a Free Solo ötlete?

Elizabeth Chai Vasarhelyi (E. Ch. V.): A Meru című filmünk befejezése közben, úgy 2015 körül. Jimmy régóta ismerte Alexet, jó barátok voltak, és nagyon érdekelte a személyisége, az, hogy abból filmen mit tudna láttatni. Mert van ez a fazon, akinek kevésbé ijesztő kötél nélkül felmászni 900 méter magasra, mint egy másik emberrel elmenni kávézni. Amikor megkerestük az ötlettel, azt mondta, hogy őt csak egy film érdekelné, az, amit az El Cap kötél nélküli mászásáról forgatnánk. Filmesként ennél izgalmasabbat el sem tudok képzelni, de aki ért a kockázatfelméréshez és gyakorlott hegymászó is, az kapásból rávágja, hogy kösz, de ezt nem. Fél éven át gondolkodtunk rajta, megvizsgálva a gyakorlati, megvalósíthatóságra vonatkozó aspektusokat és az etikai részét is.

Végül kitaláltuk, hogy lehetne ezt minden szempontból a lehető legbiztonságosabban leforgatni, miközben igenis foglalkoznunk kellett azzal ez eshetőséggel is, hogy mi van ha a kameránk előtt zuhan a mélybe.

Hogy kell egy ilyen filmhez összerakni a stábot?

Jimmy Chin (J. Ch.): Először is csak profi mászók jöhettek szóba és közülük is azok, akik egyben kiváló operatőrök. Nem sokan felelnek meg mindkét feltételnek, és én mindenkit személyesen ismertem azok közül, akik igen. Valóban a lehető legjobb stábot sikerült összehoznunk. Azért ragaszkodtunk a mászókhoz, mert ők pontosan tudják, hogy minden mászás során vannak szakaszok, amiket csak akkor tudsz megcsinálni, ha 100 százalékot adsz. 99 kevés. Ez azért volt fontos, hogy ösztönösen tudják, mi az, amire az adott szakaszon fókuszálni kell. Ráadásul az előkészületek, az aprólékos tervezés, a tökéletességre való törekvés sem áll messze tőlük, és pontosan tudják, mi játszódik le az alany fejében a mászás előtt és közben. Aztán ott volt az időfaktor is, hiszen a film nem egy nap hanem két év története is. Olyan stáb kellett, aminek tagjai ezt a két évet szó nélkül beleteszik a melóba. Nagyon nagyon hálásak is vagyunk érte, eszméletlen munkát végeztek. Gondolj bele, hogy Alex két éven át csak erre az egy mászásra készült, tökéletesítette a technikáját, csiszolta a mozdulatokat, mi pedig végig ott voltunk vele, és pont úgy gyakoroltunk a nagy napra, ahogy ő. Jó lesz ez a szög? Nézzünk másikat? Itt menjen le a kötél? Mindenre oda kellett figyelni.

E. Ch. V.: Iszonyú stresszes két év volt, képzelheted, de pont ezért kellettek a profik közül is a legjobbak: egyszerűen nem engedhettük meg magunknak, hogy az idegesség kihasson a melóra, hiszen akkor nagyobb a hibafaktor is.

Felmértétek előre, hogy mennyi az esélye a tragikus kimenetelnek?

J. Ch.: Alex arra jutott, hogy addig nem indul neki az El Capnek, míg szerinte a leesés esélye több, mint 1%. A felmérések szerint ugyanennyi esélyünk van éjszaka a sötét országúton balesetet szenvedni. Alex, amellett, hogy emberfeletti testi adottságokkal rendelkezik, egy zseni, mármint a szó MENSA-értelmében, az IQ-ja kivételesen magas. Mivel gyakorlott mászó vagyok, a kockázatok felmérése hozzátartozik a mindennapjaimhoz, már-már automatikus, de Alex képes kiszűrni az olyan faktorokat, amiket te vagy én soha nem tudnánk. Ő csak az objektív elemeket látja, az érzelmi, szubjektív részét nem.

E. Ch. V.: A filmben az is benne van, hogy mi van akkor, ha bizonytalan: visszafordul. Bíztunk abban, hogy mindig így fog tenni.

Mennyivel előtte tudtátok, hogy mikor mászik?

J. Ch.: A mászás hetében sejthető volt. Egyrészt tökéletes formában volt, másrészt pedig a sziklafal állapota is kiváló volt. Mert nagyon nem mindegy ez sem, nem lehet túl nedves, nem mindegy, mikor éri a napfény és milyen erősséggel, az ilyesmibe az ember józan paraszti ésszel bele sem gondolna. A mászás konkrét előkészületei egy hosszú listát tettek ki - azon a héten mindet megcsinálta. Így is kivárt a legutolsó pillanatig, és csak a mászás előtti nap délután 5 körül szólt oda nekem, hogy másnap mászik. Namármost az El Capet bekötelezni az két nap, függően a stábodtól is, persze, de mivel mi két éven át erre gyakoroltunk, húzósan, két óra alvással ugyan, de megcsináltunk mindent reggelre. A film miatt nem volt elég egy kötelet kihúzni, hiszen több operatőr dolgozott rajta, ráadásul a kötelek felét nem fentről eresztettük le, hanem lentről mászva rögzítettük, mert félútig lentről fényképeztünk, és csak utána fentről.

Két éven át erre gyakorolt a stáb is. Mindenki pontosan tudta, mi a dolga, és mivel egyszer ugye visszafordult, megvolt a főpróba is. A legnehezebb az érzelmek kiszűrése volt.

Mennyiben lett volna más ez a film, ha Alex lezuhan? Volt egy B-terv, hogy akkor milyen narratíva mentén rakjátok össze?

E. Ch. V.: Maga a film pontosan ilyen lett volna. Nem úgy vágtuk volna össze, hogy tessék, ez ennyire veszélyes. A Free Solo a kimeneteltől függően Alex előtti főhajtás lett volna, de persze azt egyikünk sem gondolta komolyan, hogy lezuhanhat. A legrosszabb eshetőség az volt, hogy másodjára is visszafordul, de őszintén szólva ahhoz szerintem földrengés kellett volna, vagy egy infarktus. Bár, Alexet ismerve egy szívroham nem lett volna elég, hogy megállítsa. A forgatás alatt nekem az volt az egyik legnagyobb félelmem, hogy megcsípi egy darázs. Az El Cap Freerider nevű útvonalán, amit Alex választott magának, vannak madarak, és van egy darázsfészek is. A madarak mindig ugyanott fészkelnek, és hát a darazsak sem mennek sehová. Miközben gyakorolt, Alex hozzászokott a madarakhoz, sőt, a mászás részesei lettek, az egyik biztos pont, vagy kapaszkodó. De mi van, ha mindkét szemét egyszerre szúrják meg a darazsak? Ez nagy marhaságnak tűnt egészen addig, míg pár hónappal ezelőtt a reggeli futása közben Alex szemét két darázs csípte meg.

És?

E. Ch. V.: Tovább futott.

A forgatás befolyásolta a barátságotokat?

J. Ch.: Mivel minden stábtag profi mászó is egyben, így pontosan tudtuk, milyen érzés az, amikor filmezik az embert milyen nyomás alatt van egy sportoló, amikor a kamerák kereszttüzében van. Az első stábértekezleten döntöttük el, hogy Alex érdekei minden esetben felülírják a miénket. Nem akartuk, hogy nyomás alatt legyen, hogy kialakuljon benne a megfelelési kényszer, hogy azt érezze, hogy ha már ott van tíz operatőr meg két helikopter akkor most neki kötelező lenne másznia. Szó sem lehet róla. Nagyon nagy mozgásteret hagytunk neki, és igyekeztünk semlegesek lenni, bár mindegyikünk a barátjának mondhatja magát. Kifejezetten tilos volt megkérdezni, mikor akar mászni, de még csak célozgatni sem lehetett rá. Rá volt bízva. Amikor nem forogtak a kamerák, és barátként kajáltunk vagy lógtunk valahol, akkor sem lehetett szóba hozni. Ha valakinek az volt a véleménye, hogy ez őrültség, meg ne próbáld, akkor azt szépen megtartotta magának. Alex szerintem ezt nagyra értékelte. Én mint profi mászó is így éreznék, mivel sokkal kisebb a nyomás rajtam.

E. Ch. V.: A végén viszont valami elképesztő áttörést éltünk át, hiszen Alex az a fazon, aki mindent egymaga csinál. Nincs stábja, sajtósa, menedzsere, ügynöke. Egy lakóautóban él, oda megy és ott mászik, ahol akar. Se az anyjának, se a barátainak nem szólt előre soha. Mióta van barátnője, neki sem szól. És nem szólt az El Capről sem, csak a stábnak, hogy fel tudjanak készülni. Szóval van ez az introvertált fickó, akit mindenki, aki szereti, elfogad olyannak, amilyen, és nem vár cserébe semmit, és amikor mászás közben belevigyorog a kamerába, és köszön Jimmynek, az óriási dolog, hiszen valóban örül, hogy láthatja. Aztán amikor felér, és megöleli Jimmyt, az tök váratlan volt, ilyen érzelemkitörést nem láttunk tőle két éven át.

 

A rendezők

Elizabeth Chai Vasarhelyi és férje, Jimmy Chin 2013 óta házasok, azóta dogoznak együtt. Elizabeth félig magyar, édesapja Vásárhelyi A. Miklós, a Rutgers Egyetem számviteli és információs technológiai professzora, édesanyja a kínai származású Marina C. Vasarhelyi pénzügyi szakember. 2003 óta aktív dokumentumfilmes, alkotásait több díjjal is kitüntették. Jimmy Chin 2002 óta a National Geographic fotósa, egyébként profi hegy- és sziklamászó, felfedező. Vezetett expedíciókat Kínától Tanzánián át Indiáig, és arról (is) híres, hogy egyszer síelve jött le a Mount Everestről. 2013 óta két filmet forgattak közösen, az első, a Meru a Himalája indiai oldalán álló,  6600 méter magas Meru-csúcs meghódításáról szól. A film a 2015-ös Sundance fesztiválon díjat nyert. A Free Solo a második közös alkotásuk, ami elnyerte a brit BAFTA-díjat és az Oscart is.

Amikor az első próbálkozásról visszafordult, mit éreztek? Megkönnyebbülést?

J. Ch.: Filmes szinten abszolút. Aztán meg kételyt. Hogy valóban azért nem vágott neki, mert nem érezte úgy hogy minden klappol, vagy azért, mert mi ott voltunk, és a stáb jelenléte zavarta? És ha az utóbbi, mit kell változtatnunk, hogy ne így legyen? Barátként átéltem a csalódását, és szerettem volna átölelni, de nem lehetett.

Vajon Sanni, a barátnője mennyiben volt zavaró tényező a mászást illetően?

E. Ch. V.: Ez egy nagyon összetett kérdés. A mai napig együtt vannak, szóval a kapcsolat valós, működik. A forgatás alatt is ismerték meg egymást, a kamerák előtt lettek szerelmesek, és mire észbe kaptunk, hopp, az egyszemélyes dokumentumfilmnek két főszereplője lett. Mivel Jimmy is mászó, és én meg nem, pontosan tudtam, mire vállalkozik Sanni, és legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy rettegés lesz az életed, jól gondold át, hogy Alex kocsijában pont ilyen kupleráj lesz 3 hónap múlva is.

Viszont Sanni az első ember, aki azt mondta neki, hogy azért szeretlek, mert olyan vagy, amilyen. És ez teljesen új volt Alexnek. Aki viszonzásul közölte vele, hogy kilenc éve tervezi ezt a mászást, és erről senki kedvéért nem mond le. Legszívesebben felpofoztam volna. Miért nem mondod neki, hogy szereted, te tulok? De be kellett fognom a számat, hiszen dokumentumfilmet forgattunk, nem szappanoperát.

J. Ch.: Nekem ezzel kapcsolatban két dolog jutott eszembe. Egy: ha egy filmben te a barátnő szerepében tűnsz fel, akkor a nagyközönség számára az is maradsz. Ezzel Sanninak is tisztában kell lennie. A másik meg az, amit Tommy (Caldwell, szintén kiváló mászó) mondott: az ilyen mászáshoz áthatolhatatlan mentális páncél kell. Na, egy barátnő az nem tesz jót az áthatolhatatlan mentális páncélnak, ugye.

Gondoltátok, hogy BAFTA- és Oscar-díj lehet belőle?

E. Ch. V.: Számunkra ez a film egy rendkívüli mászás története, és ennyi. Minden más, a sajtóesemények, a felhajtás, majd a díjak, a BAFTA és az Oscar, csak hab a tortán. Iszonyú hálásak vagyunk, de én személy szerint nem számítottam egyikre sem. A forgatás maga intenzív élmény volt, mert Alex nagyon magasra tette a lécet, és nekünk is tökéleteshez közeli teljesítményt kellett nyújtanunk.

J. Ch.: A filmen csak kivételes tehetségek dolgoztak. A zeneszerzőnk a kétszeres  Oscar-jelölt Marco Beltrami. Zseniális a zene amit szerzett. A hangkeverést az Oscar-díjas Tom Fleischman végezte. Minden területen a szakmáját kimagaslóan jól űző profikkal dolgoztunk, akiket lenyűgözött Alex teljesítménye. Nem számítottam a díjakra, csak reméltem, hogy mások is azt látják a filmben, amit mi, hogy micsoda kivételes élmény volt ez.

Bemikrofonozva mászott?

E. Ch. V.: Igen. Egy speckó mikroporttal, aminek az adója a krétaporos tasijában volt, a mikrofont meg a testére ragasztottuk.

J. Ch.: Az első nap bemikrofonoztuk, és kis túlzással csak az utolsón vettük le róla. Profi mászó, nem volt újdonság neki, de értem, miért kérded...

Hogy mennyiben zavarta a mászásban.

J. Ch.: Pontosan ezért kellett annyit gyakorolni. A kábel, a mikrofon, a súlya, minden megszokható idővel. Két éven át így mászott, és a végén már annyira hozzászokott, hogy az lett volna a zavaró, ha levesszük róla. Ez, a megszokás, a rutin, nagyon fontos volt.

Semmit nem változtathatott a mászás napján. Ugyanaz az alsónemű, rövidgatya, póló, amit addig is hordott. Gondolom, azért kimosta.

A közelieket hogy vettétek fel?

J. Ch.: Sokszor, főleg a csúcs közelében, az én kamerám előtt mászott. Az a legdurvább, hogy amit lélegzetelállítónak látunk, az neki olyan természetes, mint egy sima séta. Pár olyan szakasz volt, ami valóban komoly megterhelést jelentett neki. De ezt úgy kell elképzelni, hogy ahol ő simán feljut, egy másik mászó, mondjuk én, aki húsz éve mászok, rohadtul megszenved - kötéllel. Két éven át gyakoroltunk, megvoltak a plánok, tudtuk, mit, honnan veszünk majd fel. Alex annyira hozzászokott a kamerákhoz, hogy tulajdonképpen tudomást sem vett róluk, de van egy olyan érzésem, hogy ha nem lettünk volna pont ott, ahol mindig, az megzavarta volna. Volt velünk egy helikopter, ami úgy 900 méteren lebegett, abban az operatőr 1000 mm-es objektívvel vette Alexet, és gyönyörű képeket készített. Nincs ebben nagy megfejtés, rengeteget gyakoroltunk, ennyi.

Mindenre fel lehet készülni de arra ugye nem, hogy egyszer csak megjelenik egy jelmezes fickó a falon?

E. Ch. V.: Az egyszarvú a kedvencem! Teljesen spontán volt, hiszen az El Cap ott áll a Yosemite nemzeti parkban, amit nem lehet lezárni, és nem is akartunk. Alex a felkészülés alatt is találkozott más mászókkal a falon, és őszintén szólva észre sem vette, hogy valaki ott aludt egyszarvúnak beöltözve. Később tudtuk meg, hogy egy Colorado állambeli mászó, akinek az a heppje, hogy így mászik.

Egy soha, még fára sem mászó embernek hogy írnád le a kötél nélküli mászást?

J. Ch.: A legtisztább mászási forma. Nincs kötél, nincs társ, nincs felszerelés, ami a mozgásodban gátol. Színtiszta szabad mozgás, zavaró tényezők nélkül. A legmerészebb mászástípusnak tartják, hiszen a legmagasabb szintű koncentrációt igényli. Maga a borotvaélen táncolás. A mászó közösségét megosztja, sokan nem tartják jó dolognak. Kívülről nehéz értelmezni, hiszen amit az avatatlan szem iszonyú nehéznek lát, az lehet, hogy nekem pofonegyszerű. Az biztos, hogy Alex fényévekkel jár mindenki előtt. Nincs a világon még egy ember, és erre konkrétan mérget vennék, akinek komolyan megfordulna a fejében az, hogy kötél nélkül, szólóban mássza meg az El Capet. Személyesen ismerem a világ legjobb mászóit, és senkinek még csak eszébe sem jutna.

Miért pont Alex?

E. Ch. V.: Erre szerintem ő azt felelné, hogy ő egy tök átlagos pasi, aki nagyon-nagyon akart valamit, és ennek hajlandó volt mindent alárendelni. Húsz évébe telt, ha úgy nézzük.

J. Ch.: És mert benne van meg azoknak a tulajdonságoknak és képességeknek szerencsés együttállása, melyektől erre képes. A rendkívüli intelligencia, az emberfeletti fegyelem, a tökéletes fizikai állapot vagy éppen az amigdalájának működése (az érzelmi reakciók feldolgozásáért felelős, mandula alakú agyterület). 

Most akkor mi is van az agyával? A filmből nem derült ki egyértelműen.

E. Ch. V.: Utólag úgy vélem, az amigdala-vizsgálatot hiba volt a filmben hagyni. Alex tíz éve egyre veszélyesebb sziklákat mászik meg, iszonyú sokat készül és tréningezik, de ez az egy jelenet, amiben elmegy egy MRI vizsgálatra, ezt az egészet zárójelbe teszi, és az jön le belőle, hogy azért tud felmászni az El Capre, mert nem érez félelmet. Ó, dehogynem érez! Csak nem ócska képek láttán, amit a tévében mutogatnak. Tíz év alatt hozzászokott egy bizonyos félelemszinthez, egyszerűen magasabban van az ingerküszöbe.

Az Oscar-díjas Free Solo - Mászókötél nélkül című dokumentumfilm Magyarországon nem kerül moziforgalmazásba, csak a National Geographic műsorán látható majd, március 17-én este 10 órától.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!