A forradalomnak vége, de az öldöklésnek nem

Kritika a Guerilla című filmről

guerilla-1
2019.03.13. 04:47

Milyen lehet a szabadságharc a poros út széléről nézve?

Milyen a háború, ha nem dörzsölt hadvezérek vívják szobányi méretű térképek fölött görnyedve és színes szegekkel jelölt seregmodelleken játszva elő a stratégiát, hanem a gyerekkorból alig kilépett, kosztól szürke átlagembereknek kell döntéseket hozniuk, tudva, hogy akármelyik lépésük az utolsó lehet? Milyen az, ha nem is tudod, hogy tényleg a hazádért, a függetlenségért és akármilyen nemes célért küzdesz-e még, vagy amiért percről percre az életedet kockáztatod, annak már rég nincs is semmi értelme, semmi haszna? Milyen az, ha egy könyörtelen kivégzés nem vonul be a történelemkönyvekbe, nem neveznek ki miatta később gyásznapot, hanem az egyik sereg kiskatonái egyszerűen csak fejbe lövik az ellenség elfogott közlegényét egy mező közepén, aztán csendben továbbállnak?

Ezt mutatja meg az eddig különös hangulatú, melankolikus, többértelmű kisfilmjeivel feltűnést keltő Kárpáti György Mór első nagyjátékfilmje, a Guerilla. Az év 1849, a szabadságharcról csak a mai néző tudja biztosan, hogy már véget ért, a világosi fegyverletétel híre még vagy el sem jutott az erdőkben bujkáló maradék magyar katonákhoz, vagy ha eljutott, akkor próbálják meggyőzni magukat, hogy a kudarc híre csak rosszindulatú pletyka lehet. Egy huszonéves, a sorozás elől annak idején elbújt fiú keresi harcoló öccsét, de amikor megtalálja, a testvér sérülése miatt nem tudnak azonnal hazamenni, így neki is a már semmiért harcoló apró csapattal kell tartania.

Kárpáti György Mór így, alulnézetből mutatja meg a szabadságharcot; nem a nagyszabású csatákra koncentrál, hanem azzal próbál új dimenziót adni a történelmi tényeknek, hogy a lábjegyzetből csinál filmet. A Guerilla szereplőgárdája maga az apró betűs rész a történelemkönyvekben, de ez nem elvesz, inkább hozzáad a tragédiájukhoz. Ebben a filmben ugyanúgy élet-halálról szóló döntéseket és halálos félelmet látni, mint bármelyik történelmi műben, csak itt nem vonja dicsfénybe az egészet a lovascsaták nagyszabású heroikussága. Itt csak egy rengeteg erdő van, amelyben egyszerre bujkál kozák, osztrák és magyar, és amelyik meglátja, az igyekszik meg is ölni a másikat.

Kivéve, ha nem. Mert Kárpáti György Mór filmje legelsősorban nem is a fentiekről szól, azok inkább csak az egésznek az alaphangulatát adják meg. Hanem egy közhelyesnek hangzó mondatról, amelynek ugyanakkor sikerül annyi egyedi tartalmat adnia, hogy ne tűnjön közhelynek:

a háború borzalmas, és a velejáró kegyetlenség minden, de tényleg minden ésszerűséget a fejére állít.

Arról, hogy a háborúban az olyan pozitív fogalmak is kiüresednek, mint az emberség és a könyörület, illetve ami még rosszabb: nem kiüresednek, hanem az eredeti szándék ellenére végül automatikusan gyilkos eszközökké válnak azok is.

A történet szintjén tulajdonképpen ezt az egy állítást fejti ki a film a maga alig másfél órájában. Kárpáti jó nyolcvan percen keresztül építgeti a jellemeket, a motivációkat, a szereplők közötti kapcsolatokat, a szabadságharchoz, vagy általánosságban inkább az élet kockáztatásához való hozzáállások milyenségét, hogy aztán pár perc alatt lejátszódjon mindaz, amit ezek előkészítettek. Az író-rendező így azt éri el, hogy tökéletesen érthető, szinte sorszerű mindaz, ami történik – és ez a sorsszerűség az, ami súlyt ad az egésznek. Hogy ha épp tisztességtelen időket élünk, akkor úgyis minden hiábavaló. Ahol öldöklés van, ott öldöklés van, nemcsak a puskacsőben, nemcsak az éjszakában, nemcsak a katonásan pattogtatott „vigyázz”-ban.

Mindez hatásos, és Kárpáti profin használja a kisfilmjeire is jellemző, a legelterjedtebb filmes dramaturgiától eltérő eszközöket: legtöbbször nem szavakkal mondja ki a lényeget, az csak pillantásokból vagy hangsúlyokból derül ki, és olyan messze áll az egész a szájbarágástól, hogy ha még egy kicsit távolodna, akkor már dél-koreai művészfilmmé válna. Csak annyi a kérdés - és erre nem lehet teljes bizonyossággal válaszolni -, hogy mindez ad-e elég muníciót egy egész estés nagyjátékfilmhez. Amitől a mondanivaló erőteljes lesz, ennél kevesebb idő alatt is tökéletesen kibontakozik, azt viszont nem lehet mondani, hogy az egész film feszes lenne, hogy ne lennének döcögősebb részek (ha üresjáratok nem is, mert van olyan erős a hangulat, hogy ezeket is elvigye).

Talán inkább azt lehet mondani, hogy a szokottnál többet bíz a nézőre a film. A színészek szándékoltan minimalista játéka nem feltétlenül megmutatja az érzelmeiket, gondolataikat, viszonyaikat, inkább csak ad egy kiindulási pontot, amelyen elindulva az ember maga alkothat meg egy-egy háttértörténetet: Váradi Gergely szemében a vívódásból, a büszkeség és a gyávaság kibékíthetetlen viszályából; Mészáros Blanka felcserlányának ártatlanságából és vélhető teljes tapasztalatlanságából; Orbán Levente kapitányának titkolni kívánt önzéséből; Vilmányi Benett ki tudja, miből táplálkozó, gyilkos sértettségéből; Géczi Zoltán érett, de végül csak hiábavaló rátermettségéből.

Ha ezt, meg a film kicsit meditatív – bár néha felgyorsuló – tempóját elfogadjuk, a Guerilla végül alattomosan hasba tud szúrni, úgy, hogy az érzés velünk maradjon, és a seb csak lassan hegedjen be. Ez pedig, hangozzon akármilyen véresen, pont az, amit egy jó filmtől vár az ember.

(Borítókép: Váradi Gergely a Guerilla című filmben. Fotó: Proton Cinema)

Ne maradjon le semmiről!