Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMVisszahoznád a halálból a szeretteidet, ha megtehetnéd?
Kritika a Kedvencek temetője című filmről
További Cinematrix cikkek
- Nem csak a vetkőzésről szól Zendaya új erotikus filmje
- Harminc év után újra összeálltak a Ponyvaregény sztárjai
- Udvaros Dorottyával jön a Valami Amerika és a Kincsem rendezőjének új filmje
- Fontos bejelentést tett a Netflix: véget ér a Vaják-sorozat
- Martin Scorsese Leonardo DiCapriót és Jennifer Lawrence-t tenné az új filmje főszereplőivé
A Kedvencek temetője nem azért iszonyúan félelmetes horror, mert visszajönnek benne a halottak, vagy mert kisgyerekek szikével vagdossák össze benne a mit sem sejtő felnőtteket. Stephen King egyik főművében az a dermesztő, hogy olyasmikről szól, amiken mindenki elgondolkodott már, és csupa olyan döntés torkollik földöntúlian véres eseményekbe, amelyeket mi is ugyanígy hoznánk meg. Vagy legalábbis nagyon erősen csábítana a lehetőség, hogy így tegyünk.
Ahogy az 1983-as regény főszereplőjét is vonzza a lehetőség, az a savanyú földterület az ősi indián birtokon, a kisállattemetőn túl, ahová nem lenne szabad belépni sem. Mert az a savanyú föld visszahozza azt a halottat, akit oda temetnek.
Megadja az esélyt, hogy elkerüljük azt, amitől minden ember a legjobban fél:
a halállal való szembenézést, a halál elfogadását, annak a feldolgozását, hogy akit vagy amit szerettünk, az nincs többé.
Erről szól – a valójában nem is főként horrorban, hanem pszichothrillerben igazán jó – Stephen King regénye. Hogy istentelen nehéz elfogadni a halált, pláne, ha nem „logikus”, ha olyan hal meg, akinek még nagyon hosszú ideig kellett volna élnie, vagy ha olyan, akiért mi tartoztunk felelősséggel. De mégis muszáj elfogadni, különben mi is belehalunk, legalábbis metaforikusan. Illetve a Kedvencek temetőjében egyáltalán nem metaforikusan. De persze ennek a döntésnek, a halál visszacsinálásának ára van. Nagyon nagy ára.
Hogy a regényíró King remek lélekrajzzal megírt regénye nem lett még nagyobb dobás, arról részben a filmforgatókönyv-író King tehet: 1989-ben ő maga írta filmre a regényt, és készült belőle egy olyan gagyi film, ami alighanem többet ártott a renoméjának, mint amennyire bárki más meg tudta volna gyalázni a könyvét. Igaz, nem elsősorban King forgatókönyve tehetett róla, inkább a rossz színészi alakítások, a már harminc éve is gagyinak számító technikai megoldások és általában a se előtte, se azóta semmi maradandót nem alkotó Mary Lambert zenei videóklip-rendező.
Most, három évtizeddel később a fiatal rendezők, Kevin Kölsch és Dennis Widmyer nem az akkori hibát akarták jóvátenni, inkább egy fanfictiont, az eredeti sztori alapjaira támaszkodó, de attól bizonyos fordulataiban alapvetően eltérő verziót írattak az írókkal. Csak azt nehéz megérteni, hogy miért: a leglényegesebb pontok megváltoztatásával azt is elérték, hogy az egész történet mélyebb értelmét, metaforikus tartalmát is összekuszálták.
Pedig a film amúgy mindenben távol áll az 1989-estől, még akkor is, ha azért nem olyan kiemelkedő darab, hogy tíz, vagy akár egy év múlva is emlegesse bárki. Pedig van benne egy-két jelenet, amiben ott a potenciál. Például amikor először merül fel egyáltalán a kisállattemető gondolata, és a nézők még nem is tudják, mi az: akkor rémisztően fura, primitív állatmaszkokat viselő kisgyerekek vonulnak fel az erdőben, dobot püfölve, mint valami betegesen extrém szekta tagjai, és ez a jelenet úgy is van fényképezve, úgy vannak elkapva a hátrapillantások, a kompozíciók a köddel, az eget karcoló fákkal, hogy attól megfagy az emberben a vér. És az alaptéma az ősi indián temetővel, a titokzatos Wendigóval, ami megszállja a halott lelkeket, a különös rituáléval újratemetett halottakkal abszolút megengedte volna, hogy ebbe a már külsőségei miatt is libabőrös irányba vigyék el a filmet, de a rendezők a maradék száz percben azért ennél jóval földhözragadtabban vagy sablonosabban közelítik meg az egészet.
A sztori egy tipikusan Stephen King-i családról szól, eleinte két mosolygós és boldog szülőről és két mosolygós és boldog gyerekről, meg persze a macskáról, akik egy tipikusan Stephen King-i (és persze Maine állambeli) faluszéli családi házba költöznek, hogy elmeneküljenek a nagyvárosi pörgés elől. A házhoz nagy birtok is jár, benne a kisállattemetővel, meg a mellé felhúzott, vészjósló barikáddal együtt, amiről csak később derül ki, mitől is tartaná vissza a gyanútlan, mosolygós, meg pláne a már nem mosolygós családokat. Ez a birtok egyik vége, a másik meg egy forgalmas országút, ahol sosem lassítanak az arra haladó, hatalmas kamionok, a frászt hozva a kertben macskákat és kisgyerekeket legeltető szülőkre.
Kölsch és Widmyer filmjének az a legnagyobb erénye, hogy nem elégszik meg a sztorival, mert az alkotók pontosan érzik, hogy többről szól ez a King-sztori egy olyan horrornál, amelyben Chucky-szerű kisgyerekek ugrálnak elő az ágy alól a sötétben. Nem véletlenül az a film örök érvényű tételmondata, hogy
néha jobb, ha a halott halott marad.
Ennyire sikerült
IMDB: 6,9
Rotten Tomatoes: 82%
Metacritic: 69
Index: 6,5/10
Mindenkinek van valamilyen kapcsolata a halállal, és az erről szóló beszélgetések kellően nagy hangsúlyt is kapnak a filmben: az idős, mindentudó szomszéd felesége ebben a verzióban már régóta halott, az anyát egy súlyos gyerekkori emlék traumatizálta örökre, a kislány pont abban az életkorban van, amikor először kérdez a halálról, az orvos apa pedig hiába költözik egy nyugodtnak és békésnek tűnő kisvárosba, rögtön egy brutális és fatális balesettel indul a praxisa. És így teljesen világossá válik, hogy a fő kérdés ebben a filmben az, hogyan birkózunk meg a halál elkerülhetetlenségének, igazságtalanságának és kiszámíthatatlanságának gondolatával, és milyen megküzdési stratégiáink vannak, vagy ha nincsenek, az hogyan teszi tönkre az életünket. És van is olyan jó a forgatókönyv, hogy ezek az elméleti-lélektani részek egyáltalán ne váljanak le a cselekményről és indokoltak legyenek.
És a rendezők jó szakemberek is, már ami a horrorelemeket illeti: nem a Kedvencek temetője lesz a legfélelmetesebb film, amit valaha láttunk, valószínűleg még az idei félelem-toplistára se fog felférni, de abszolút működik minden: ahol meg kell ijedni, megijedünk, ahol borzongani kell, borzongunk, legfeljebb csak néha vannak olyan túlzottan sablonos részek, mint az ősi indián temetőben a villámlás meg a mennydörgés, ami annyira elhasznált motívum, hogy változtatás nélkül átkerülhetett volna akár egy horrorparódiába is. Viszont az nagyon szimpatikus gesztus, hogy a rendezők itt-ott szándékosan megidézik a korábbi film emblematikus jeleneteit, tisztelettel és ötletesen.
Csak a lényeggel, a sztori megváltoztatásával nehéz mit kezdeni, és akkor innentől SPOILER (már ha annak lehet nevezni bármit, miután az előzetesben mindez feketén-fehéren benne van). Ebben a verzióban ugyanis nem a kisfiú hal meg, hanem a nála idősebb lány, így nem is csak egy szótlan kis gyilkológép tér vissza, hanem egy, a saját helyzetével tisztában lévő és azt állandóan szóvá is tevő lány. És az csak a kisebbik gond, hogy elég röhejes, amikor a halálból visszatért lány olyanokat mond, hogy „a feleséged a Pokolban rohad, ott voltam és láttam”. A nagyobb baj, hogy innentől teljesen átalakulnak a motivációk, és
innentől már egyáltalán nem arról szól a film, amiről eddig (és amiről a regény), hanem… Hanem fogalmam sincs miről. Semmiről.
Arról, hogy a halott lánynak nem tetszik, hogy halott, és nem tetszik neki, hogy hogyan fogadják az élők, ez meg az élőknek nem tetszik, és így tovább – ahelyett, hogy a holtak elengedéséről beszélne. És azzal a lelki dilemmával már finoman szólva is nehéz mit kezdeni, hogy milyen érzés lehet egy halott lánynak, hogy az anyjának nem tetszik, hogy ő halott. Márpedig ezek a részek ennél nem igazán tudnak mélyebbre menni – és mivel azért mégiscsak erre fut ki az egész film, kérdés, hogy aki nem olvasta a regényt, az egyáltalán elkezd-e majd olyanokon gondolkodni, mint amiről az alaptörténet szerette volna, hogy gondolkodjunk, és nem csak egy minden mögöttes tartalom nélküli élőhalottas sztori marad meg az egészből. Mert ebből a „mit szólnak az élők reakcióihoz a halottak”-témából már hiányzik mindaz, ami valóban érdekes lehetne, és ami túlmutathatna az üresen kaszabolós történeten.
Talán nem is az a jó szó erre, hogy összekuszálták a történet mélyebb értelmét, hanem az, hogy eltemették. De olyan földbe, ahonnan annak rendje és módja szerint nem jön vissza soha többé. Pedig ebben az egy esetben mégis jobb lett volna, ha a halott nem marad halott.
Rovataink a Facebookon