Néha megdugok egy-két nőt, de ez nem számít megcsalásnak!

Próbálok nem seggfejnek lenni, de nem megy,

mondja a Szeretlek mint állat című film főszereplője, és tényleg pont erről szól a film. Hogy egy huszonegyedik századi Don Juan, egy igazi idióta macsó nem nagyon érti, mi a baja vele lényegében minden nőnek, akivel csak kapcsolatba kerül, pedig tényleg szeretné megérteni, és tényleg szeretne változtatni rajta, mert valójában nem seggfej, csak sajnos nagyon annak tűnik. 

Novák Erik rendező filmjének Erik nevű filmrendező főhőse pont olyan, mint amilyen az X- és Y-generáció férfijainak számottevő része, aktuális optimizmustól vagy pesszimizmustól és saját korábbi tapasztalatoktól függően fele, háromnegyede, netán csak némelyike. Az a fajta, aki teljesen őszintén szeretné elhinni, hogy ha néha megdug egy-egy nőt az aktuális párkapcsolata mellett, az nem számít megcsalásnak, hiszen nincs benne érzelem, és hát különben is, csak testi szükségletekről beszélünk, amúgy meg tényleg érthetetlenek a nők, hogy nem értik, nincs ebben semmi különös, nem is nagy dolog az egész.

A Szeretlek mint állat minden tekintetben olyan vállalkozás, amiből szinte csak rosszul lehet kijönni. Olyan, mint megmászni egy több száz méteres sziklát kötél nélkül: teljes hülyeség, mert ha nem az egyetlen lehetséges módon csinálod, leesel és meghalsz, és a sírod fölött mindenki azt mondja majd, hát igen, nagyon szomorú, de mégis, mi másra számított. Ez a film teljes egészében improvizációra épül, megírt forgatókönyv nélkül, a kamera előtt rögtönzött dumákból összevágva. Teljes egészében szubjektív a kép, egy szemüvegbe rejtett kamerával rögzítették, azaz Erik, a főszereplő sosincs a vásznon, mi csak azt látjuk, amit ő lát, és akkor ehhez adjuk hozzá az első pontot, az improvizációt, és könnyen el tudjuk képzelni, mennyire lesz így hektikus a film, ha egyszer néha szó szerint egy pohár fenekére nézünk, néha meg egy nőére, máskor csak úgy le a cipő orrára, vagy ölelkezés közben belehajolunk Péterfy Bori hajába, és még azt se dúdoljuk bele, amit bele kell. És ami kijön az összeadás végén, azt szorozzuk még meg azzal, hogy ugye az egész egy seggfejről szól.

És mégis. Novák Erik megtalálja az egyetlen utat a sziklára, mi meg csak nézünk, hogy ezt meg hogy csinálta, hiszen mostanra tényleg minden emberi számítás szerint már a fekete ruháink között kéne válogatnunk a halotti torra.

A nyilvánvalóan borzasztóan idegesítő szubjektív kamerahasználat ebben az egyetlen, kivételes esetben nemhogy elviselhető, de direkt jó is: indokolttá válik egy ennyire a néző arcába toltan vallomásos, személyes, önironikus, önkritikus, önelemző és önhasfelmetsző filmben, amely semmi másról nem szól, mint hogy a főszereplő folyamatosan fejjel rohan neki annak a falnak, amit maga elé emelt azokból nőkből, akiknek egy életre elegük van belőle. Ez ugyanis a sztori: Erik hol nőkkel jön össze, hol pedig – és ez a gyakoribb – próbálja megmagyarázni nekik egyrészt, hogy miért nem volt igazából gáz, ahogyan viselkedett velük, másrészt hogy tényleg meg akar változni, csak nem tud. 

Ez leírva borzasztóan hangzik, de paradox módon épp ettől jó az egész: attól a hihetetlenül szimpatikus őszinteségtől, amivel Novák Erik boncolgatja magát, vagyis elnézést, a filmben szereplő Lírai Ént,

Ráadásul a film azt is tökéletesen érzékeltetni tudja, mi az, ami miatt ez a külvárosi Casanova mégiscsak szerethető: a Szeretlek mint állat nem esik abba a hibába, mint sok hasonló film, amelyben eleve érthetetlen, miért is akarna bárki lefeküdni vagy pláne romantikus kapcsolatot fenntartani a főszereplővel. De az Erik nevű fickó esendő, a hülyeségei mellett alapvetően kedves és jó szándékú, és szimpatikus az önkritikája is.

Ráadásul a (vázlat)író-rendező Nováknak sikerült egy ennyire férfiszemszögű filmet is úgy elkészíteni, hogy tökéletesen lehessen azonosulni a nagyon erősen, sőt túlsúlyban megjelenő női szempontokkal; a főszereplő Erik a folyamatos önirónia révén tulajdonképpen nem is képviseli, hanem inkább leleplezi ezt a fajta macsó gondolkodásmódot, és szinte csak a nők őszinte fájdalmának, haragjának vagy visszautasításának tükrében ábrázolja azt.

Ez a magyarázat arra, miért nem idegesítő a szubjektív kamera és a seggfej főszereplő, de arra már nehezebb választ találni, hogy működhet az improvizáció is ennyire jól. Ennek inkább „technikai” okai vannak, már ha azt is a technikai okok közé lehet sorolni, hogy a főszerepet is alakító Novák nagyszerű színészekkel dolgozik együtt. A filmen – és jó ideje már színpadon is – csak fájdalmasan ritkán látható Fátyol Herminában úgy fortyognak az indulatok, mintha nem egy antiszerelmesfilmet, hanem egy természetfilmet néznénk egy aktív vulkánról, csak az a különbség, hogy rajta végig érezni, hogy tele van titkokkal, amiket semmilyen szeizmográf nem fürkészne ki. Farkas Franciska a tökéletes ellentéte, végig úgy pörög, mint aki hárommal több csík kokaint szívott fel a kelleténél, ami eléggé kapóra jön, mert szerepe szerint nagyjából pont ez is történt vele. Péterfy Bori tökéletesen önazonosnak tűnik, ami attól még egyáltalán nem értetődik magától, hogy külsőleg saját magát, a színházban is játszó popsztárt játssza, mert ez azokra a részekre is igaz, sőt azokra igaz igazán, amikor a lelkében zajló folyamatok érdekesek, nem a színpadra kitettek. De igazából, és ez elég meglepő egy nyolcfős szereplőgárdában, senki nincs, aki ne tűnne természetesnek a vásznon; aki nem tűnik annak, annak meg pont ez illik az élethelyzetéhez (mert egy nehéz múltú prostituáltat játszik).

A többi már tényleg inkább technikai profizmus kérdése – ami meg egy nulla állami támogatással, kábé haveri alapon készült film esetében meglepő –: száz órányi improvizációból került a filmbe másfél óra, így az impró egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindenki bedobta az első ötletét, aztán lesz, ami lesz. Így a megszokott játéktól eltérő hangvétel megmaradt, az esetlegesség viszont nem. És Papp Vivi vágói munkája is rengeteget hozzátesz az egészhez, egyrészt, mert mindig érzi azt a pontot, amikor már épp sok lenne a szájkaratéból, másrészt, mert az abszolút hirtelen és váratlan vágások adnak egy sajátos fluiditást: mindig eltart pár másodpercig, amíg felfogjuk, hogy most már pár hónappal, és általában egy csúnya szakítással később vagyunk. És ez nagyon jól megtámogatja az improvizációt, amennyiben szintén életszerűvé teszi a filmet; csak nézzük, ahogy telik az a kurva élet.

És Novák még azt az akadályt is tökéletesen bevette, hogy hogyan lehet egy ilyen filmet lezárni. Ha a javulásra képtelen macsó végül megtalálná a szerelmet, és ettől minden jóra fordulna, az iszonyú messze állna a korábbi hitelességtől, ha viszont nem lenne semmi lezárás, az elég súlytalanná tenné az addigi másfél órát még akkor is, ha amúgy szórakoztató volt. De a film egy olyan lezárást kapott, ami egyrészt baromi hatásos a szó legegyszerűbb, játékfilmes és dramaturgiai értelmében, másrészt képes bevinni azt a tisztán pedagógiai célzatú pofont végre, ami miatt a néző tenyere már olyan régóta viszketett. És amit Novák Erik olyan lelkesen fogad a Szeretlek mint állattal, hogy azt öröm nézni, végig ezen a kilencvenhat őrült percen keresztül.

A Szeretlek mint állat nem kerül normál mozis forgalmazásba, mert nem kapta meg az art filmbesorolást, a 18-as korhatárt viszont igen. Vetítéseiről a film Facebook-oldalán lehet tájékozódni.

(Borítókép: Péterfy Bori. Fotó: Szeretlek mint az állat)