Hülye gyerekek azt játsszák, hogy leöldösik egymást

Kritika a Lords of Chaos – A sötétség gyermekei című filmről

2019.05.07. 05:00

Kevés ember van, aki hitelesebben rendezhette volna meg a black metál történelméről, az egymást meggyilkoló zenészekről, a templomgyújtogatásokról, a kemény zenék legsötétebb és legbetegebb korszakáról szóló filmet, mint Jonas Åkerlund svéd filmrendező: ő egyike azon keveseknek, akik maguk is dolgoztak Per Yngve Ohlinnal, azaz Deaddel, a műfajteremtő Mayhemet beindító énekessel annak hírhedt és brutális öngyilkossága előtt. Åkerlund volt a rendezője a Candlemass 1988-as Bewitched című videoklipjének is, amelyben Dead is szerepelt. De mindez csak életrajzi adat: hogy Åkerlund ténylegesen alkalmas lett volna megrendezni a Lords of Chaos – A sötétség gyermekei című filmet, az másból, például magából a filmből egyáltalán nem derül ki. Sőt.

A Lords of Chaos a Mayhem nevű black metál együttes indulásának alvadt vérnél is sötétebb igaz történetét dolgozza fel. A súlyosan depressziós, magát nem is emberi lénynek érző, folyamatosan a halált kereső Dead történetét, aki a koncerteken is vagdosta magát, aki napokra elásta a földbe a fellépőruháját, hogy minél inkább temetőszagú legyen, és aki végül felvágta a csuklóján és a nyakán az ereit, majd homlokon lőtte magát. A gitáros-frontember Euronymusét, aki többek között úgy akart a sötétség és a gonoszság addig nem látott mélységeibe alászállni, hogy a holttestre rátalálva elrohant egy fényképezőgépért, kicsit átrendezte a helyszínt, majd csinált pár fényképet, amelyek közül egyet lemezborítóként is felhasznált. És végül Varg Vikernesét, a műfaj legsötétebb szégyenfoltjáét, a középkori keresztény fatemplomok felgyújtójáét, aki végül huszonhárom késszúrással megölte Euronymust.

Åkerlund rendezőként és az azonos című könyvet adaptáló forgatókönyvíróként azt kísérli meg, hogy mindezt logikus idő- és ok-okozati sorrendbe tegye, amivel nincs is semmi gond, azzal viszont igen, hogy leszűkíti az egész történetet a saját, elég primitív olvasatára, ami éppenséggel lehet igaz is (finoman szólva is nehéz maximálisan szavahihető tanúra támaszkodni, főleg olyanra, aki még él), de attól még a filmnek ez elég rosszat tesz. Mármint az, hogy Åkerlund olvasata szerint mindössze annyiról volt szó, hogy

elcseszett hülye gyerekek addig játszották az óvodás játékaikat, amíg mind bele nem haltak.

Ami azért egy kétórás nagyjátékfilm alapjaként elég sovány; így annyi a sztori, hogy a népszerűséget hajhászó, pszichopátiára hajlamos főszereplő zenészek mindenre képesek, hogy rálicitáljanak a másikra, és akár ölnek is azért, hogy menőbbnek tűnjenek a többiek előtt a közösségükben. Az egyiket zavarja, hogy a másik learatja a babérokat, ezért egyre nagyobb elmebetegségeket csinál – lásd templomégetések –, ami miatt a másik még komolyabb dolgokat művel, és ez végül halálos harcig fajul. De azért tényleg nem normális egyik sem, lásd a szegény öngyilkos srác halálának körülményeit.

Ennyire sötét

2158-a-sotetseg-gyermekei-lords-of-chaos.37487

Rotten Tomatoes: 72%

Metacritic: 48

IMDB: 6,5

Index: 4/10

Ez egyrészt egyszerűen nem izgalmas, nem érdekes, mert túlzottan fekete-fehér, másrészt az egész film hangvétele is nagyon furcsa. Mert Åkerlund leginkább kinevettet mindenkit, így a horrorelemeket (mint mondjuk egy koponyán kívül lévő agy premier plánban) is tartalmazó filmje alapvetően komédiaként működik, amiben a humorforrás ezeknek a hülye black metálosoknak az újabb és újabb hülyeségei, legyen az akár kisgyerekek ijesztgetése, akár egy iszonyú béna és amatőr módon előkészített gyilkosság, akár maga a halál. Igaz, ahogy haladunk a végkifejlet felé, legalább a filmbeli Euronymus elkezd „megkomolyodni”, amit, elég nagypapásan, az a sztereotípia jelez, hogy le is vágja a hosszú haját – de ettől még nem változik meg a film hangvétele.

Åkerlundnak láthatólag meg sem fordul a fejében, hogy a kamaszos vagy inkább kisiskolás emberkedés mögött is meglásson valamit. Esetleg a komoly szándékot arra, hogy tényleg megújítsanak mindent, amit a sötét zenékről addig tudni lehet. (Mint ahogy az egyébként sikerült is, a magyar Csihar Attilával, aki végül felénekelte a műfaj legnagyobb mérföldkövének számító De Mysteriis Dom Sathanas című Mayhem-lemezt; ez is benne van a filmben, Csihar Attilát pedig a saját fia, Csihar Arion játssza.) Hogy a sötétség keresése, a szándék arra, hogy bármi áron szembemenjenek minden trenddel, talán nem pusztán csak üres duma volt, hanem lehetett benne valami komoly szándék is a művészet szélső határainak kitapogatására. Pedig filmes szemszögből ebben is rengeteg lehetőség van – illetve inkább ebben van rengeteg lehetőség, nem abban, amit Åkerlund választott témául –: megnézni, meddig lehet elmenni az alkotás érdekében, milyen határok átlépése milyen következményekkel jár a zenében, és milyenekkel a magánéletben, a hétköznapi élet normái felől nézve, és így tovább. De nem: mindebből semmi nem került vászonra.

A Lords of Chaosban egyetlen alkotói szándék feltételezhető a dokumentarista, de borzasztóan leegyszerűsítő és egyoldalú „tényfeltáráson” kívül, de erről meg nehéz elhinni, hogy tényleg a rendező akarata lenne, hiszen ő is ebből a közegből érkezik (a film eseményeinek idején két évig dobolt a Bathory nevű, szintén emblematikus black metál együttesben): a mítoszrombolás. Hogy bemutassa, a black metál is csak olyan tömegtermék, mint bármilyen popzene, amit egocentrikus pöcsfejek kakaskodása formált olyanra, amilyen lett, és még véletlenül sem a mindenképpen vitatható és elítélhető, de azért mégiscsak egyedi alkotói szándékok.

De mi a fenéért néznének meg a black metál rajongói egy filmet, ami arról szól, hogy a black metál hiteltelen? És miért érdekelné ugyanez azokat, aki eleve sem hallgatnak ilyesmit?

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!