Hülye gyerekek azt játsszák, hogy leöldösik egymást

Kevés ember van, aki hitelesebben rendezhette volna meg a black metál történelméről, az egymást meggyilkoló zenészekről, a templomgyújtogatásokról, a kemény zenék legsötétebb és legbetegebb korszakáról szóló filmet, mint Jonas Åkerlund svéd filmrendező: ő egyike azon keveseknek, akik maguk is dolgoztak Per Yngve Ohlinnal, azaz Deaddel, a műfajteremtő Mayhemet beindító énekessel annak hírhedt és brutális öngyilkossága előtt. Åkerlund volt a rendezője a Candlemass 1988-as Bewitched című videoklipjének is, amelyben Dead is szerepelt. De mindez csak életrajzi adat: hogy Åkerlund ténylegesen alkalmas lett volna megrendezni a Lords of Chaos – A sötétség gyermekei című filmet, az másból, például magából a filmből egyáltalán nem derül ki. Sőt.

A Lords of Chaos a Mayhem nevű black metál együttes indulásának alvadt vérnél is sötétebb igaz történetét dolgozza fel. A súlyosan depressziós, magát nem is emberi lénynek érző, folyamatosan a halált kereső Dead történetét, aki a koncerteken is vagdosta magát, aki napokra elásta a földbe a fellépőruháját, hogy minél inkább temetőszagú legyen, és aki végül felvágta a csuklóján és a nyakán az ereit, majd homlokon lőtte magát. A gitáros-frontember Euronymusét, aki többek között úgy akart a sötétség és a gonoszság addig nem látott mélységeibe alászállni, hogy a holttestre rátalálva elrohant egy fényképezőgépért, kicsit átrendezte a helyszínt, majd csinált pár fényképet, amelyek közül egyet lemezborítóként is felhasznált. És végül Varg Vikernesét, a műfaj legsötétebb szégyenfoltjáét, a középkori keresztény fatemplomok felgyújtójáét, aki végül huszonhárom késszúrással megölte Euronymust.

Åkerlund rendezőként és az azonos című könyvet adaptáló forgatókönyvíróként azt kísérli meg, hogy mindezt logikus idő- és ok-okozati sorrendbe tegye, amivel nincs is semmi gond, azzal viszont igen, hogy leszűkíti az egész történetet a saját, elég primitív olvasatára, ami éppenséggel lehet igaz is (finoman szólva is nehéz maximálisan szavahihető tanúra támaszkodni, főleg olyanra, aki még él), de attól még a filmnek ez elég rosszat tesz. Mármint az, hogy Åkerlund olvasata szerint mindössze annyiról volt szó, hogy

Ami azért egy kétórás nagyjátékfilm alapjaként elég sovány; így annyi a sztori, hogy a népszerűséget hajhászó, pszichopátiára hajlamos főszereplő zenészek mindenre képesek, hogy rálicitáljanak a másikra, és akár ölnek is azért, hogy menőbbnek tűnjenek a többiek előtt a közösségükben. Az egyiket zavarja, hogy a másik learatja a babérokat, ezért egyre nagyobb elmebetegségeket csinál – lásd templomégetések –, ami miatt a másik még komolyabb dolgokat művel, és ez végül halálos harcig fajul. De azért tényleg nem normális egyik sem, lásd a szegény öngyilkos srác halálának körülményeit.

Ez egyrészt egyszerűen nem izgalmas, nem érdekes, mert túlzottan fekete-fehér, másrészt az egész film hangvétele is nagyon furcsa. Mert Åkerlund leginkább kinevettet mindenkit, így a horrorelemeket (mint mondjuk egy koponyán kívül lévő agy premier plánban) is tartalmazó filmje alapvetően komédiaként működik, amiben a humorforrás ezeknek a hülye black metálosoknak az újabb és újabb hülyeségei, legyen az akár kisgyerekek ijesztgetése, akár egy iszonyú béna és amatőr módon előkészített gyilkosság, akár maga a halál. Igaz, ahogy haladunk a végkifejlet felé, legalább a filmbeli Euronymus elkezd „megkomolyodni”, amit, elég nagypapásan, az a sztereotípia jelez, hogy le is vágja a hosszú haját – de ettől még nem változik meg a film hangvétele.

Åkerlundnak láthatólag meg sem fordul a fejében, hogy a kamaszos vagy inkább kisiskolás emberkedés mögött is meglásson valamit. Esetleg a komoly szándékot arra, hogy tényleg megújítsanak mindent, amit a sötét zenékről addig tudni lehet. (Mint ahogy az egyébként sikerült is, a magyar Csihar Attilával, aki végül felénekelte a műfaj legnagyobb mérföldkövének számító De Mysteriis Dom Sathanas című Mayhem-lemezt; ez is benne van a filmben, Csihar Attilát pedig a saját fia, Csihar Arion játssza.) Hogy a sötétség keresése, a szándék arra, hogy bármi áron szembemenjenek minden trenddel, talán nem pusztán csak üres duma volt, hanem lehetett benne valami komoly szándék is a művészet szélső határainak kitapogatására. Pedig filmes szemszögből ebben is rengeteg lehetőség van – illetve inkább ebben van rengeteg lehetőség, nem abban, amit Åkerlund választott témául –: megnézni, meddig lehet elmenni az alkotás érdekében, milyen határok átlépése milyen következményekkel jár a zenében, és milyenekkel a magánéletben, a hétköznapi élet normái felől nézve, és így tovább. De nem: mindebből semmi nem került vászonra.

A Lords of Chaosban egyetlen alkotói szándék feltételezhető a dokumentarista, de borzasztóan leegyszerűsítő és egyoldalú „tényfeltáráson” kívül, de erről meg nehéz elhinni, hogy tényleg a rendező akarata lenne, hiszen ő is ebből a közegből érkezik (a film eseményeinek idején két évig dobolt a Bathory nevű, szintén emblematikus black metál együttesben): a mítoszrombolás. Hogy bemutassa, a black metál is csak olyan tömegtermék, mint bármilyen popzene, amit egocentrikus pöcsfejek kakaskodása formált olyanra, amilyen lett, és még véletlenül sem a mindenképpen vitatható és elítélhető, de azért mégiscsak egyedi alkotói szándékok.

De mi a fenéért néznének meg a black metál rajongói egy filmet, ami arról szól, hogy a black metál hiteltelen? És miért érdekelné ugyanez azokat, aki eleve sem hallgatnak ilyesmit?