Fura szörnyszülött lett a klasszikus rajzfilmből

006
2019.05.23. 05:03

Az élőszereplős Aladdin olyan, mintha valaki fogta volna az 1992-es rajzfilmet, nagyítóval megkereste volna a lyukakat a cselekményében, és addig puffasztotta volna, amíg 30 perccel hosszabb, és sokkal érdektelenebb lesz. Mintha egy plagizáló diák dolgozatát olvasnánk, aki nem akar lebukni, ezért minden lenyúlt mondatot megpróbál addig csavarni, hogy szerinte ne legyen egyértelmű a nyúlás, de azért az eredeti mondanivalója is megmaradjon, ahol pedig volt hely egy új történetszálnak, akkor oda az bele legyen szuszakolva. Meg a karakterszám is meglegyen, hiszen a 2010-es évek végén nem komoly blockbuster az, ami 120 perc alatt lemegy. Ebből a szempontból az Aladdin sikeres dolgozat, szóközök nélkül pont annyi leütés, amennyi az elvárt, csak éppen az teszi elég hülyévé a helyzetet, hogy a diák saját magától lopott.

A Disney tömegigényt ipari szinten kielégítő gépezetének működését semmi nem mutatja meg olyan jól, mint a saját korábbi sikereinek feldolgozásai. A kilencvenes években még csak hébe-hóba bemutatott remake-ek (101 kiskutya) után a gép a 2010-es évekre turbó fokozatba kapcsolt, a 2017-es A szépség és a szörnyeteg után sorban jöttek a rajzfilmek újraváltozatai: a Csipkerózsika, a Dumbo, nemsokára Az oroszlánkirály, a Mulan, idén pedig az Aladdin. És hiába készültek ezek mesék, regények, történelmi események, vagy mendemondák alapján, a közös bennük mind ugyanaz, hogy nem a történeteket dolgozzák fel, hanem a rajzfilmeket. Néha úgy, mintha a rajzfilmek nyújtanának konkrét előképeket a filmekhez, és beállításról beállításra, ütemről ütemre másolnák őket - legalábbis Az oroszlánkirály az első előzetesek alapján pontosan az 1994-es film újrarajzolásának tűnik, CGI-vel.

Nosztalgialámpa, milyen szép a lángja

Index: 5/10

Az Aladdin nem ilyen, nem másolja hűen az alapot, bár az eredetit újranézve lehet, hogy jobban tenné: az 1992-es rajzolt változat egy nyaktörő sebességű, lendületes, poénokkal kitömött akciófilm, ami azzal nyitott új utat a Disney-rajzfilmeknek, hogy felhagyott a gyakori pátosszal, és hajlandó volt komolytalan lenni. Legalábbis én nem emlékszem más rajzfilmre, amiben Robin Williams szinte egymás után utánozná Rodney Dangerfieldet, Robert De Nirót és Jack Nicholsont, de még hasonlóra sem. Utána már szinte kötelező volt ugyanannyira a felnőttekre szabni ezeket a filmeket, mint az eredetileg megszólított gyerekekre. A 2019-es változatról nehéz megmondani, hogy pontosan kiket akar megszólítani: akciófilmként nem igazán tud labdába rúgni John Wick kezeslábas harcművészete, vagy bármelyik Bosszúállók grandiózus csatái mellett, musicalként kifejezetten ósdi, vígjátéknak nem túl acélos, Will Smith-en kívül pedig egy világsztár sincsen benne. Az új Aladdin semmi másba nem kapaszkodhat, csak a nézők huszonhét évvel ezelőtti emlékeibe.

Ezeket pedig rendesen össze tudja zavarni, mert Guy Ritchie filmje egyszerre lesz nagyon ismerős és nagyon furcsa is, amiért új sztorikat visz a jól ismert történetbe. Aladdin (a rajzolt változathoz képest személyiség nélküli Mena Massoud) itt is egy tolvaj Agrabah utcáin, aki egy nap, a tudtán kívül belefut a szultán lányába, Jázminba a piacon. A szultán itt is a gonosz tanácsadó, Dzsafar befolyása került, aki mindenféle önös érdekből szeretné megszerezni a trónt, valamint azt a varázslámpát, amit egy oroszlánalakú bejáratú barlangban találhat meg “egy csiszolatlan gyémánt”. A lámpát persze Aladdinnak sikerül kihalásznia a barlangból, de onnan megszöknie már nem sikerül. Csak a lámpából kikandikáló dzsinn segítségével, aki egy zenés-táncos betéttel elmagyarázza, hogy ő egy mindenható figura, akitől lehet hármat kívánni. Aladdin a kijutás után pedig azt kívánja, hogy legyen herceg, hogy Jázmin kegyeiért harcba szállhasson.

A nagy vonalak ugyanazok, de hogy akkor mi a különbség? Az új változatban Jázmin (Naomi Scott) sokkal fontosabb szerepet játszik, egyrészt kitört a szó minden értelmében kétdimenziós korábbi szerep korlátaiból, és lett belső világa meg ambíciója. Nevezetesen ő akar lenni a szultán utódja a trónon, és fárasztja, hogy az apja mindenféle tradícióra hivatkozva férjhez akarja adni. Egy komplett új dalt is kap, ami pontosan arról szól, mennyire elege van abból, hogy folyamatosan férfiak döntik el a sorsát. Jázmin kibővített szerepe mellé jutott egy szolgálólány is, aki egy idő után a dzsinn vágyának tárgya lesz, és igen, ezt leírva még furcsább ebbe az egészbe belegondolni.

A hercegnővel szemben ott van Dzsafar (Marwan Kenzari), aki a rajzfilmes ördögi változathoz képest most úgy néz ki, mint egy agaras-longboardos harmincas a Madách térről. Ő már kicsit zűrzavarosabb motivációt kapott, és különféle diplomáciai okokból is manipulálni akarja a szultánt. A film legbénítóbban unalmas jelenetei azok, amikor mint egy Szulejmán-epizódban, a szereplők körbeállnak egy asztalt, és teljesen érdektelen külpolitikai eseményekről beszélgetnek. Ez teljesen arra emlékeztetett, amikor a Mary Poppins egyértelműen gyerekeknek készült folytatása azzal nyitott, hogy mindenféle jelzálogkölcsönről és banki behajtásról kezdtek hadoválni a mellékszereplői.



És akkor ott van a dzsinn (Will Smith), akinek a figurája a rajzfilmben pontosan leképezte az eredeti hangját adó Robin Williamset: pörgő szájú, popkulturális utalásokat variáló, idegesítő, de egy pillanat alatt szentimentálissá váló stílusát most Smithre igazították. Aki egyrészt sosem fogja tudni azt a mániákus energiát lemásolni, másrészt meg igazából nem is ez az ő világa, inkább az a kedves, de határozott haver, aki röhög a vicceiden, de a hatodik sörnél már hív neked egy taxit. A majdnem totális CGI, és a kék szín miatt viszont van Smith látványában valami természetellenes, ahelyett, hogy fantasztikus lenne. Lehet, hogy azért, mert tényleg annyira kék, mint egy Windows-hibaképernyő, vagy mert látványosan csak Smith arcát használták fel, a többi pedig élethűnek szánt, de szinte rémisztő számítógépes szörnyszülött. És megint itt a helye a szokásos nyavalygásnak: ami animációban működött, nevezetesen az, hogy a dzsinn pillanatról pillanatra változtatja az alakját, arcát, hangját, élőszereplőkkel kifejezetten ügyetlennek hat. Ahogy az is, hogy kapott egy vágytárgyat a filmben Jázmin szobalányának személyében (Nasim Pedrad), mintha nem lett volna elég motivációja arra, amit csinál, és muszáj lett volna megfejelni még ezzel, hogy mindenki megértse: ő szabad szeretne lenni.

Guy Ritchie rendező (Blöff, Arthur király) sem erőlteti meg magát különösebben, hogy inkább a képei beszéljenek a mondatok helyett, a legnagyobb teljesítménye az, hogy a film egyik első musical-betétjében néha a szereplők úgy lettek gyorsítva/lassítva, mint ahogy a videoklipekben évtizedek óta szokás. Az akciók kifejezetten stílustalanok, tetszőlegesen lehetne őket cserélgetni a Perzsia hercege vagy az Assassin’s Creed hasonló, házak között rohangálós jeleneteivel. A dalokat szinte mind hallhattuk korábban, de azt azért el kell mondani, hogy 27 évvel később, magyar szinkronnal is libabőröztető tud lenni Az új élmény (eredeti címen: Whole New World), és valahogy Ritchie is eltalálta, hogy a film leghíresebb dalához milyen CGI-hátterek illenek.

És valahogy az egész új Aladdin pont ezt a benyomást kelti, mintha csak CGI-háttereket válogattak volna ahhoz, hogy beindítsák a bennünk rejtőző nosztalgiareceptorokat, és csak annyira variálták meg az eredeti sztorit, hogy ne kezdjünk el ásítozni az ismerős fordulatoktól. Nem vagyok benne biztos, hogy mindkét célt elérték.

(Borítókép: Aladdin (2019). Fotó: outnow.ch)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!