Almodóvar szenved, és Antonio Banderas élvezi

Kritika Pedro Almodóvar Fájdalom és dicsőség című filmjéről

MV5BOGRhZmU1YjMtZjhmMS00MjU3LWI1NjktYTQwYmQ2ZDg4NGI4XkEyXkFqcGde
2019.05.30. 04:58

Végre itt van Pedro Almodóvar nagy visszatérése! A mester végre újra saját magához méltó művet forgatott!

Hogy a cannes-i filmfesztiválon bemutatkozó Fájdalom és dicsőségről sok helyen ilyesmiket írtak, az sokkal többet mond el arról, mennyire gyengék voltak Almodóvar utóbbi filmjei, mint az új munkája minőségéről. Mert azt kizárólag az olyasmikhez képest lehet kiemelkedő, nagy műnek nevezni, mint a Szeretők, utazók vagy a Megtört ölelések, de egy Beszélj hozzá-hoz vagy egy Mindent anyámról-hoz viszonyítva ez a film még mindig a középszerűséghez áll közelebb – szóval nagy illúziói senkinek ne legyenek, aki beül a Cannes-ban a legjobb férfialakítás díjával kitüntetett filmre. Már csak azért se, mert akkor sokkal jobban jár.

Mert egyszerű drámaként nézve ízléses, kellemes, szép film ez – hát igen, nem ezek a legerősebb dicsérő szavak, de jobbakra nem igazán visz rá a lélek. Olyanokra, hogy megrázó vagy megindító vagy katartikus, pedig alighanem ilyesmiket akart elérni vele Almodóvar. De ezúttal nem tudta úgy elhitetni velünk, hogy a film fordulatain szinte az életünk múlik nekünk is, ahogy ez a legjobb munkáinál sikerült. Így maradt egy egészen érdekes történet egészen érdekes lelki motivációkkal – és ez nem kevés, még ha lehetne több is.

A Fájdalom és dicsőség gyakorlatilag önéletrajz. Egy olyan filmrendezőről szól, akinek az élete feltűnően sokban hasonlít Pedro Almodóvaréhoz, és egy olyan témáról, ami az ő életét is meghatározza: hogy mennyi fájdalommal, szenvedéssel, csalódással és depresszióval jár, ha a művész nem tud megfelelő új művet létrehozni, és hogy ez a sok fájdalom, szenvedés és csalódás viszont akár a megfelelő új mű létrehozását is lehetővé teheti. Illetve végül inkább pont ennek a közhelyes művész-sztereotípiának mond ellent, azt a valószínűleg egyébként életszerűbb tanulságot sugallva, hogy az alkotáshoz először igenis ki kell vergődni a mélyből, mert

a depresszió témát ugyan adhat, de a képességet a megragadására elveszi.

A sztori szerint a Salvador Mallo nevű filmrendezőt (Antonio Banderas) az a hír rángatja ki a hosszú ideje már kizárólagos környezetét jelentő négy fal közül, hogy harminc év után felújítják a legsikeresebb filmjét, a premieren pedig együtt kéne beszédet mondania a főszereplővel, akivel a forgatáson úgy összeveszett, hogy azóta se szóltak egymáshoz. Az alkotás, a filmforgatás pedig a depresszió mellett azért se megy, mert a rendezőnek évek óta mindene fáj; meg persze azért se, mert még mindig nem sikerült túllépnie a múlt traumáin. Úgyhogy adódik a kérdés, vajon a drogok, a felmelegített régi kapcsolatok vagy mégiscsak maga a művészet lesz-e az, ami majd kirángatja Salvadort a saját, almodóvarosan élénk színekkel megfestett luxusbörtönéből.

Ennyire működik

MV5BZmQwYjE2NTctMmY3Ny00MzNmLTkwMzctOTAzYjNkZmZiZjdiXkEyXkFqcGde
Fotó: IMDb

IMDB: 7,8

Rotten Tomatoes: 88%

Metacritic: 80

Index: 7/10

A Fájdalom és dicsőség olyan, mint egy okosan megírt regény: párhuzamosan tárul fel a főszereplő lelkének minden rejtettebb sarka régi szerelmekkel, elnyomott fájdalmakkal és a múltjával a gyerekkortól kezdve, jól adagolva a részleteket, hogy aztán egy végső – eléggé elkoptatott – csavarral kerüljön minden új megvilágításba. Szóval elég konzervatív filmről van szó: konzervatív a dramaturgia, az elbeszélésmód, minden; a sztori az, ami el tudja adni az egészet, és az, hogy minden negyedórában van valami újdonság, mint egy melodrámába oltott ezeregy éjszaka meséiben, ami újra magával tud húzni, amikor már épp azt hinnénk, kiismertük a viszonyokat és a sorsokat. És egyszerűen érdekesek a történetek, amiben az „egyszerűen”-en van a hangsúly: nincsenek olyan hatalmas meglepetések, elhallgatások, felfoghatatlan titkok, mint mondjuk a Rossz nevelésben, szimplán csak vonzza a figyelmet a családjával jobb híján pincelakásba költöző kisfiú története, aki írástudóként felnőtteket tanít a betűvetésre; a régi szerelem felidézése a sikerrel, a drogokkal és a csalódással; a színész és a rendező viharos viszonya; a rendező és az anyja (Penélope Cruz) kapcsolata, és így tovább.

És nagyon szép a film melegábrázolása: olyan, amilyennek a nagykönyv szerint lennie kell, azaz épp ugyanolyan, mint bármilyen ember ábrázolása. Nincs róla külön szó, nem mutatják rendkívülinek, se megdöbbentőnek, se humorforrást nem jelent, még csak kihangsúlyozva sincs, a főszereplő férfiak egyszerűen csak férfiakba szerelmesek ugyanolyan szerelemmel, ugyanolyan érzelmekkel, mint bárki más; a színészt játszó szereplőről például el se hangzik, hogy meleg, csak az egyik jelenetben a kép hátterében látszik egy LMBT-szórólap. Szerencsére nyoma sincs a Szeretők, utazók ordenáré melegsztereotípia-parádéjának – ez a film azzal szemben mélyen emberi tud lenni. 

Már csak Antonio Banderas díjnyertes és tényleg jó játéka miatt is. Banderas minden túlzó gesztus nélkül, egy-egy mozdulattal tudja kifejezni azt, hogy a rendezőnek minden testrésze fáj, és egészen visszafogott arcjátékkal – meg azért rásegítésként egy kócos frizurával – ábrázolja a depresszióba hajló rosszkedvet, mindvégig konzekvensen. Penélope Cruzban a hidegség izgalmas: nem sztereotip, kirobbanóan szeretetteli latin anyukát játszik, hanem csak a folyamatos gondterheltség mögött engedi látszódni a fia iránti szeretetet.

És persze mindemellett azoknak, akiket ez lázba hoz, ott van a rengeteg önéletrajzi utalás, amitől viszont a film művészi értelemben nem lesz se jobb, se rosszabb. Jobb legfeljebb attól a személyességtől lehet, amit az önéletrajziság nyilván hozzátesz mindenhez, és persze van is vallomásosság a filmben, de nem jobban, mint amennyire bármilyen jó film személyesnek tűnik, és olyasvalaminek, ami fontos a rendezőnek – ehhez nem kell memoárt írni. Ha valahogyan, akkor inkább negatívan befolyásolja ez a vonal a filmet: ha úgy nézzük, hogy Almodóvar Almodóvarról beszél, akkor nehéz elvonatkoztatni attól a hatalmas tisztelettől, a tehetségnek attól a megkérdőjelezhetetlen elismerésétől, attól a hatalmas, minden iróniától mentes szeretettől, amivel saját maga iránt viseltet, és amivel a nagybetűs

Szenvedő, De Azért Nagyon Nagy Művészről

beszél. 

Egy kicsit furcsa, hogy Pedro Almodóvar szülőhelyén, a filmben is felidézett Calzada de Calatravában már a rendező 60 éves korában felhúztak egy Almodóvar-szobrot. Ha nagyon ragaszkodunk ahhoz, hogy önéletrajzként nézzük az amúgy megkapó és a maga módján izgalmas filmet, akkor ehhez a szoborhoz hozzátehetünk még egyet. Ezt már maga Pedro Almodóvar formálta meg saját magáról.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!