Amikor egy háromfejű sárkány pusztítja a Földet, de anyád az igazi szörny

A Disney pénznyomdái láttán mindenki saját univerzumot akar építeni, és ahol elbukott a Universal a saját szörnyeire épített próbálkozással, ott ha nem is a Marvelhez és a Star Warshoz hasonló sikerrel, de egész szépen építkezik a Warner Bros./Legendary, Godzilla, King Kong és a többi óriási rém kalandjait összefűzve. A Godzilla II – A szörnyek királya viszont picit nagyobb falatnak bizonyult, mint amit egy atommeghajtású gyíkszaurusz elbír, leginkább a hajszálvékony sztori miatt.

A Godzilla-franchise 2014-ben indult újra Gareth Edwards rendezésében, az a film pedig a feszültséget nagyon-nagyon lassan adagolva jutott el a csúcspontig, vagyis Godzilla és a MUTO harcáig (bővebben a Godzillaverzum lényeiről itt), ezért is pörget fel mindenkit a film végére teljesen, és ezért is lett annyira legendás pillanat, amikor végre egy lépést hátralépnek az emberek, hogy összeeresszék a két szörnyet.

Edwards 2014-es filmjével kapcsolatban egy súlyosabb kritika jött elő: az emberi karakterek nem voltak megfelelően kidolgozva. Az Edwards helyét a rendezői székben átvevő Michael Dougherty pedig egyszerű huszárvágással gondolta megoldani ezt a problémát, és még kisebb szerepet adott az embereknek, átengedve a teret az egymást gyilkolászó szörnyeknek.

A film viszont pont itt hasal el, erősebb emberi szál nélkül ugyanis nem sok koherens történetet kapunk, cserébe a gigantikus csatákból meg alig látunk valamit, azok ugyanis – kényelmes módon – pont este, többnyire viharban zajlanak.

Bár nyilván soha nem szabad az előzeteseket készpénznek venni, a tavalyi San Diego Comic Conon bemutatott trailer alapján úgy tűnhetett, hogy Michael Dougherty filmje egyfajta költői tisztelgés lesz a természet csodái előtt (ezt sugallta Clair de Lune zenei aláfestése, majd a későbbi Somewhere over the Rainbow átdolgozása). A valóság viszont elég távol áll ettől. Persze semmi baj nincs azzal, hogy a gigászi teremtmények csatáját nem ennek, hanem egy adrenalinbombának mutatják be, csak így még minimális üzenetet sem sikerül átadni a film lényegévé emelt harcokkal.

A sztori ugyanis (közepes spoilerekkel) annyi, hogy az előző Godzilla-film eseményei alatt a fiát elvesztő tudós (Vera Farmiga) és szintén tudós férje (Kyle Chandler) eltávolodnak egymástól, utóbbi farkasokat figyelget meg az erdőben, előbbi pedig az ázsiai dzsungelben bábáskodik a Godzillához hasonlóan titán Mothra kikeltésén. Ebben segít neki egy titokzatos (kormány?)szerv, a Monarch, és persze a lánya (Millie Bobby Brown) is.

A bonyodalmak ott jönnek, amikor magasan képzett ökoterroristák elrabolják Farmigát, a lányát, illetve az általa fejlesztett eszközt, amivel primitív módon, de lehet kommunikálni a titánokkal. A triplacsavar pedig az, hogy Farmiga végig velük volt, a nagy tervük pedig, hogy felélesztik az összes titánt, a Föld ugyanis haldoklik, méghozzá az emberek miatt, a megoldás pedig az emberi populáció megtizedelése a titánok segítségével, akik majd visszaállítják a tökéletes egyensúlyt (igen, igen, a Monarchnál dolgozó fanatisták sokat nézhették a Bosszúállók: Végtelen háborút).  

Anyuka tehát ökológiai célú népirtásban utazik, ami morálisan eléggé megkérdőjelezhető vállalkozás. Ez lenne a nagy üzenet, amiből aztán semmit nem bontanak ki, már csak azért sem, mert szegény titánoknak erről senki nem szólt semmit, ők csak mennek, pusztítanak, mert hát ehhez értenek, nem is várhatunk mást tőlük. Pedig a klasszikus japán Toho-filmekben át tudták adni az üzenetet, ha nem is művészi szintű szimbolizmussal, de azért értelmezhető volt, hogy épp az atomfegyverkezés, a zöldpolitika, a japán nacionalizmus, vagy épp a fenyegető szovjet vagy kínai nukleáris előretörés a téma.

Ehhez képest a Godzilla 2 csak odaveti, hogy „ja amúgy ez a probléma, itt egy csomó hegyméretű lény, majd ezek elpusztítják az embereket, de sebaj, utána minden szebb lesz”, abban a hiszemben, hogy a háromfejű sárkány, Godzilla, a hatalmas lepke és a tűzdémon sólyomszaurusz csatáját jelentő szörnyopera úgyis érdekesebb lesz, mint egy áderi szintű környezetvédelmi program.

A film gondja pedig nagyjából ez. Amíg Edwards Godzillájában volt tét a néző számára, miszerint ki kellett várni a szörnyek csatáját, addig ez az alapvetéssé vált a Godzilla 2-ben, nincs tehát feszültség, várakozás, ezért is pukkan ki a végén az egész, mint egy lufi, hiszen ugyanazt látjuk újra és újra. A Monarch óriási repülő főhadiszállása csomó vadászgéppel kísérve megszórja pár rakétával ezt vagy azt a szörnyet, majd rájönnek, hogy a rakéták hatástalanok, úgyhogy adjuk át a terepet a két szörnynek harcolni, de sebaj, hátha öt perc múlva ugyanaz, vagy egy másik, nagyobb, még bugyutábban hangzó rakéta majd hatásos lesz.

Ami meg pláne bosszantó, hogy pontosan lehet tudni, hogy 2020-ban jön a Godzilla vs. Kong, a sztori viszont egy fél lépéssel jutott előrébb, hiszen Godzilla és Kong mellett ébren van még egy csomó lény, de hogy mit akar majd egymástól a gyík meg a majom, arról senkinek lövése sincs.

A Godzilla II – A szörnyek király május 30-án kerül a magyar mozikba, megtekintését 16 év alatt nem ajánlják.