Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMAz űbergiccs is lehet szórakoztató
További Cinematrix cikkek
- Fillérekből járták be Európát egy kis trükk segítségével
- Itt a legújabb Bad Boys-film előzetese: nem spóroltak az őrültséggel
- Megtornáztatja az agyunkat a Netflix új sci-fi sorozata
- Istentelenül félelmetes horrorfilmmel tért vissza Sydney Sweeney
- Emily Blunt új szerepét Greta Gerwig személyisége inspirálta
Soha nem voltam bikinivonal gyantázáson, egyrészt mert nem hordok bikinit, másrészt meg a voyerizmusom határát a tévés valóságshow-k jelentik, és nem kérezkedtem be a kozmetikus ismerősömhöz kukkolni. Azt mindettől függetlenül tudom, gyakorló idétlenként meg pláne, hogy ha kényes testrészre és/vagy szőrre ragasztunk tapaszt (viaszt?), annak eltávolítására a legjobb módszer a gyors, hirtelen mozdulat, és az utána következő üvöltés. Az Elton John életéről szóló Rocketman első jelenetsora pontosan ilyen: látunk egy narancssárga ördögkosztümbe öltözött, platformcipős, csillogó kezeslábasos, a hátán bazinagy szárnyakat viselő palit, ahogy határozott léptekkel közelít a kamera felé, majd ahelyett, hogy kirobbanna a színpadra, beront egy anonim alkoholisták meetingre, és azzal nyit, hogy Elton Hercules John a neve, alkoholista, drogfüggő, szexfüggő és kompulzív vásárló. És a néző menten tudja, hogy ez nagyon nem a Bohém rapszódia lesz.
Az önéletrajzi ihletésű filmekkel alapvetően két nagy baj van. Egy: a készítőik a legnagyobb körültekintés és legalaposabb kutatás ellenére sem lehetnek biztosak a dolgukban, ha az alany nem kíván vagy nem tud részt venni a munkálatokban. Ilyenkor lesz Freddie Mercury férfiak iránti vonzalmából egy odavetett pillantás és tétova simogatás, a menedzserből ördögi manipulátor, a jellegtelen ritmusszekcióból pedig zseniális zeneszerző-páros. Kettő: az alany úgy gondolja, hogy baszki, ez az én életem, nehogy más mondja már meg, hogyan éltem, majd én tudom, mi fontos és mi nem. És ilyenkor lesz a menedzserből ördögi manipulátor, az anyából önző hárpia, az apából érzelemmentes Pinokkió. Egyik megoldás sem üdvözítő, ezt könnyen beláthatjuk.
Egy dolgot viszont mindkét esetben fejben kellene tartani: ezek a filmek nem a Sundance fesztivál dokumentarista szekciójának készülnek, hanem a nagyközönségnek, céljuk nem a leleplezés vagy az alany lecsupaszítása, hanem a szórakoztatás, különösen akkor és úgy, ha a főszereplő(k) zenész(ek). Ilyen volt a Queenről szóló Bohém rapszódia, a Mötley Crüe hedonizmusát kendőzetlenül bemutató The Dirt (A mocsok), és ilyen az Elton Johnról szóló Rocketman is. Amitől viszont az utóbbi messze jobb lesz, mint az összes mozgóképes zenészéletrajz ki tudja mióta, az az, hogy
egyszerre két művészeti ágba is belekóstolva kapunk egy filmet és egy színpadra vitt musicalt.
Ennyit ér
IMDb: 7,7/10
Rotten Tomatoes: 91%
Metacritic: 70%
Index: 8/10
Én ha Kóbor János lennék, Dexter Fletcher színész-rendező nevét azonnal felírnám magamnak, és már most elkezdenék azon dolgozni, hogy ő rendezze meg az elkerülhetetlen Omega-filmet is. Fletcher színészként jobban ismert, mint rendezőként, mégis ő volt az, akire a Bohém rapszódia befejezését rábízták, amikor az eredeti rendező Bryan Singer ellen sorban felhozott zaklatási/pedofil vádak már annyira vállalhatatlanul kínosak lettek a stúdiónak, hogy ki kellett rúgniuk.
Fletcher neve nem szerepel sehol a stáblistán és egy adatbázisban sem (ahogy Andy Vajna sem a Terminator 2 kapcsán), mégis ő volt az, aki végül tető alá hozta minden idők legsikeresebb zenés életrajzi filmjét, bár ha minden igaz, csak szakmunkában, különösebb kreatív input nélkül. Na, a Rocketman már más tészta. Fletcher a forgatókönyvet elolvasva Elton John és férje, egyben a film egyik producere, David Furnish jóváhagyásával úgy rakta össze az egyébként kétórás, viszonylag olcsó filmet (40 millió dolláros büdzséje volt), hogy az grandiózusabb, meghökkentőbb, érdekesebb és őszintébb lett, mint a most kb. egymilliárd dolláros bevételnél tartó Queen-film.
Az alkotók keretes szerkezetbe foglalták filmet, azaz John a gyűlésen mesél az életéről, és ahogy haladunk előre a lineáris történetben a gyerekkortól a szupersztárságig, úgy csupaszítja le magát a résztvevők előtt, mármint szó szerinti értelemben véve is.
Ez a történet az egyik lába a Rocketmannek, és ha tök őszinték akarunk lenni, ez a gyengébbik.
Persze ezzel nem lehet mit kezdeni, mert megkerülhetetlen életrajzi tény, hogy a kis Elton, akit akkor még nem is úgy hívtak, hanem Reggie-nek, olyan családban nőtt fel, amiben az apjától egy ölelést sem kapott, mert az anyja izé, felcsináltatta magát vele, és emiatt tulajdonképen gyűlölte a fiát. De ilyet már láttunk ezret, ahogy azt is, ahogy a kiskölyök a zenéhez fordul, hogy a korábban muzsikusi álmokat dédelgető apához így kerüljön közel, és persze azt is sejti mindenki, hogy ennek mi a vége. A szülők alakja elnagyolt, és lehet, hogy John ma így látja őket, de nüanszokkal lehetett volna az önző anyát árnyalni, és az apa is kaphatott volna a konstans gyomorbajos arckifejezés mellé még egyet.
A gyerekkortól eltávolodva a film egyre jobban kinyílik, de néhol olyan, mintha mechanikusan végig kellene mennie egy pályán, kötelező állomásokat érintve.
Zenésztárs, aki hamarabb rájön, hogy hősünk meleg? Kipipálva. Reménytelen szerelem az állandó alkotótárssal? Megvan. Nemi identitásával küszködő, rossz döntéseket hozó főszereplő? Van. Ördögien gonosz menedzser? Dettó. Pénz, siker, csillogás, drog, szex, rakenroll, depresszió, önsajnálat, szülők elismerésének folyamatos kutatása, dühroham, öngyilkossági kísérlet? Igen, igen és igen. Ha csak ezekből a zenés önéletrajzokból indulunk ki, azt hihetnénk, hogy minden rocksztár élete ugyanazt az alapívet írja le, a minimáls variációkat a nemi identitás és preferencia, a kedvenc drog és alkoholmárka jelenti, pedig van egy olyan sejtésem, hogy ez nem ennyire egyszerű.
John életének látványosabb momentumai elég alaposan dokumentáltak, de sem az írók, sem ő nem ragadt le ezeknél, és a filmet az mindenképpen kiemeli a többi közül, ahogy a történet alanya a számára kínosabb részleteket sem keni el. Nem teljesen őszinte a Rocketman és a kronológiával nagyon sokat játszanak, ez alatt azt értve, hogy ha egy nóta a sztoriban 18 évvel annak megszületése előtt fontos, akkor ott hangzik el, és kimaradtak a tettlegességek is, melyeket leginkább John Reid menedzser/szerető követett el John kárára, de ennek tuti vannak jogi okai is. Egy érdekesség: Reid volt a Queen menedzsere is, a Bohém rapszódiában Aidan Gillen, a Rocketmanben Richard Madden alakítja, és őrület, de mindketten benne voltak a Trónok harcában is, Lord Baelish, illetve Robb Stark szerepében. Madden mondjuk azóta még ismertebb lett a Bodyguard brit tévés sorozatnak köszönhetően.
Amit én mindennél jobban élveztem ebben a filmben, az a tökéletesre koreografált és megtervezett musicalbetétek voltak.
Az néha idegesített, amikor a szereplők dialóg közben dalra fakadtak, de mivel egy gyerekkori jeleneten kívül minden ilyen betét olyan volt, mintha a Rocketman - The Musical-t látnám a Broadway egyik színházában, túllendültem rajta. Egyértelmű, hogy a filmet követni fogja a színpadi verzió, és az is sikeres lesz, mert John slágerei a túlpörgetett giccses látvánnyal és a zseniális tánckarral rendkívül hatásosak. Vannak köztük bravúrosabbak (Saturday Night's Alright for Fighting), komolyabbak (I Want Love), és túl egyértelműek is (I Still Standing), de unalmas egy sincs.
A főszereplő Taron Egerton Elton Johnnal a Kingsman 2 forgatásán találkozott, a rendezővel meg az Eddie, a sas című sportfilmen, szóval mindketten tudták, mit vesznek, amikor rábízták a szerepet. És Edgerton úgy tud Elton John lenni ebben a filmben, hogy nem hasonlít rá, és a hangja sem olyan. Igaz, az énekhangban a jellegzetes manírokat átvette, és többé-kevésbé hozta is, bár Elton John kifejezetten kérte, hogy ne utánozza, hanem énekelje el a dalokat úgy, ahogy ő akarja és érzi. Ez persze csak egy része a szerepnek, de nyugi, a karakter megformálása sem okozott neki gondot, bár volt pár közeli, amiben a grimaszai nagyon mesterkéltnek tűntek.
A többi színész abból dogozott, amit kapott, Bryce Dallas Howard amerikai létére remek brit akcentust hoz az anya szerepében, Richard Madden menedzserét nem nehéz gyűlölni, Stephen Graham meg olyan élvezettel hozza a Johnt felfedező lemezkiadó emberét, hogy nem lehet nem röhögni a rémes beszólásain. Madden és Egerton szexjelenete, ha nem is teljes egészében, de benne maradt a filmben, ami azért fontos, mert John ragaszkodott hozzá, hogy ez se legyen elmismásolva. A sors iróniája, hogy Oroszországban úgy vágták ki a filmből ezt a jelenetet, mint macskát szarni, és említsük meg azt is, hogy a struktúrában sincs jelentősége, így simán kihagyható. Egerton mellé az a Jamie Bell nő fel leginkább, aki állandó szövegíróját, Bernie Taupint alakítja, és akiről régóta lehet tudni, hogy remek színész, apró mozdulatokkal, félmosolyokkal rak fel egy karaktert a vászonra, és tűnik el benne pillanatok alatt.
A Rocketman az a film, ami bárkiről szólhatna, a főszereplője lehetne Kurt Cobain vagy Madonna is, de történetesen Elton Johnról szól.
Mesél és elvarázsol, idegesít és felháborít, de nem unalmas, és nem sunnyog, amivel máris sokkal értékesebb, mint a kilúgozott Bohém rapszódia. Dexter Fletcher pedig megmutatta, hogy kell úgy zenés életrajzot rendezni, hogy a moziból kijőve a Motörhead pólós újságíró is a Tiny Dancert dúdolja.
Rovataink a Facebookon