Fillérekből készült, milliók rettegtek tőle

MV5BMjk3ZTFkYTQtY2QwNi00NjU3LWE5ZjktZDFiNWYyODExYTk3XkEyXkFqcGde
2019.07.14. 19:31 Módosítva: 2019.07.14. 20:41

A Blair Witch Project (borzasztó magyar címén: Ideglelés) című film úgy lett minden idők legsikeresebb horrorja, hogy nincsen benne szörny, nincsen benne megijesztés, nincsen benne a címbeli boszorkány, nincsen stáb, nincsen díszlet, egy átlagos amerikai horrorfilmhez képest gyakorlatilag nincsen benne semmi.

Csak egy ötlet: mi lenne, ha három ember elveszne egy állítólag boszorkányjárta erdőben, és közben minden pillanatot dokumentálnának? Kiderült, hogy ez is bőven elég egy hatalmas kasszasikerhez, a Blair Witch Project a világ egyik legjövedelmezőbb filmje lett, a nagyjából 30 ezer dolláros forgatási költségvetéshez, a többször ennyivel megtámogatott reklámkampány után 248 millió dollárt hozott a világon 1999-ben. Csak egy film tudta lenyomni ebben a tekintetben, egy olyan film, ami a BWP nélkül nem is létezhetne: a 2009-ben bemutatott, hasonló technikával dolgozó Parajelenségek.

Egy hosszú és nagyon cseles reklámkampány után 1999. július 14-én hivatalosan is az amerikai mozikba került a Blair Witch Project, ami után sem az amerikai horror, sem a készítők élete nem volt többé ugyanaz. (Magyarországon hónapokkal később, 1999 decemberében mutatták be.)

Járatlan utakon

A Blair Witch Project nem az első film, ami egy dokumentumfilmnek, vagyis a valóságnak álcázta magát. A legemlékezetesebb példa a belga Veled is megtörténhet (angolul: Man Bites Dog), ahol egy tévéstáb egy megnyerő sorozatgyilkost követett, és még a gyilkosságoknál sem fordította el a kamerát. De amíg a Veled is megtörténhet egy elhanyagolható méretű közönséghez jutott el, és maximum filmesztéták egy szűk csoportját bőszítette fel (Kovács András Bálint 1992-ben felháborodott cikket írt róla a Filmvilágba a beszédes „Kaki, pisi, fing” címmel), addig az amerikaiak horrorfilmje gyakorlatilag egymagában új útra indította a műfajt. Sőt, igazából sajátot teremtett, a „found footage”, azaz talált felvételekre alapozott horrorfilm lényege az volt, hogy a filmet nyersanyagnak állította be, ami a valóságot rögzítette, a felvételeket megtalálták valahol, majd utómunka és vágás után moziba küldték. 2019-ben ezt senki sem hinné el, egy percig sem gondoljuk, hogy a Cloverfield valós dokumentációja lehet annak, amint egy óriási gyík szétrombolja New Yorkot, és a Rec-ből sem gondoljuk, hogy démoni megszállás miatt egy barcelonai ház lakói szörnyű halálokat halnak.

De 1999-ben sokan elhitték, hogy három fiatal filmes eltűnt Maryland állam egyik erdejében, a felvételeiket egy romos ház alatt találták meg, és feltehetőleg egy boszorkány áll az egész mögött. És amihez szükség volt ehhez, az egy hatásos kampány, egy szokatlan forgatás, és egy minden szokást felrúgó stáb.

Daniel Myrick és Eduardo Sánchez a Közép-Floridai Egyetemen (UCF) találkoztak, mindketten filmkészítést tanultak, és mindkettőjük imádta a kilencvenes években és azóta is népszerű ismeretterjesztő tévéfilmeket, amik vidéki legendákról, kriptozoológiai elméletekről, vagy idegen lényekről szóltak, azaz gyakorlatilag az X-Akták voltak, csak éppen dokumentumfilmnek álcázva. Meg akarták csinálni a saját változatukat, álinterjúkkal, álszakértőkkel és álamatőr felvételekkel, amik mégis hitelesnek tűnnek. A lényeget viszonylag hamar kitalálták: legyen a gonosz egy boszorkány, legyen a helyszín Maryland, legyenek az amatőr felvételeken szereplő emberek szintén dokumentumfilmesek. Az előkészítést több fázisra bontották: az első fázis az áldozatok felvételeinek forgatása lesz, a második fázisban pedig a szakértők beszélő fejes interjúit fogják felvenni. A másodikra már nem is volt szükség.

Mi történik a Blair Witch Projectben?

Három fiatal filmes elmegy a Maryland állambeli Burkittsville-be, hogy a helyi mendemondának számító boszorkányról forgasson. A városka melletti erdőben egyre furcsább dolgok történnek velük, nem tudnak tájékozódni, a sátraikat éjszaka ismeretlenek rázzák, a fákon furcsa ágfigurákat találnak. Egyikőjük nyomtalanul eltűnik egy éjszaka, következő reggel csak a maradványait találják egy zsákban. A két életben lévő filmes eljut egy üres, romos házhoz, aminek a pincéjében kiverik a kezükből a kamerát. Az utolsó pillanat, amit látunk, hogy az egyikőjük a pince sarkában áll – pontosan úgy, ahogy legenda szerint a boszorkány által megszállt sorozatgyilkos végezte ki az áldozatait.

Habár az alkotók valószínűleg nem látták a magyar Az igazi Maót vagy a cseh Olajfalókat, de ismerték az olasz kannibálhorrort, a Cannibal Holocaustot, ami egy dokumentumfilmnek álcázza magát, még akkor is, amikor a szereplőiket éppen rituálisan felfalják. Myricknek és Sáncheznek azonban nem voltak ekkora ambíciói, hogy egy botrányos, világhírű horrort készítsenek, főleg magukat akarták szórakoztatni.

A rendezőpáros, Daniel Myrick és Eduardo Sánchez a The Blair Witch Project c. film bemutatóján 1999-ben.
A rendezőpáros, Daniel Myrick és Eduardo Sánchez a The Blair Witch Project c. film bemutatóján 1999-ben.
Fotó: IMDb

Még akkor is, amikor sikerült egy pár perces tesztfelvételt eljuttatni a Split Screen nevű amerikai műsorhoz, ami főleg független filmesekkel foglalkozott a kilencvenes évek végétől. A rendezők ehhez készítettek egy kamu pár percet a blairi boszorkányról, és arról, hogy három filmes felvételeit megtalálták az erdőben. A hét perces szegmensért kaptak annyi pénzt, hogy a készülő nagyfilmjük költségvetésének lett egy pici kezdőtőkéje. Lett pénzük arra, hogy egy minimális stábot összeszedjenek, és elkezdjenek színészeket keresni, miközben már sikerült az érdeklődés magját is elhinteni az emberekben, bár az igazán nagy őrülethez egy évet kellett várni.

Myrick és Sánchez elkezdtek színészeket keresni. Ismeretlen, huszonéves, tapasztalatlan színészeket, akiket már a casting során elkezdtek gyötörni. A rendezők módszere az volt, hogy azonnal beledobták a jelentkezőket egy váratlan helyzetbe: Heather Donahue-tól azt kérték, hogy magyarázza meg, miért kell őt kiengedni a börtönből. Donahue-t azért vették be azonnal a filmbe, mert azt válaszolta, hogy őt semmiképpen sem kellene kiengedni.

Felvétel?

A szereplők keresése mellett kiválasztották a helyszínt, és elkezdték kidolgozni a boszorkány mitológiáját is. Ahelyett, hogy a szokványos módon megterveztek volna minden egyes jelenetet, szinte az egész első fázist improvizálással akarták elkészíteni. A cél az volt, hogy minden teljesen természetesnek és spontánnak tűnjön, ezért nem beszéltek át jeleneteket, dialógusokat, semmit, csak majdnem egy hétre elengedték a színészeket az erdőbe. A rendezők az 1997-ben még csúcstechnológiának számító GPS-szel kinézték, hogy pontosan merre kellene a szereplőknek haladniuk a két és fél hektáros, szintén Maryland államban található Seneca Creek vadasparkban, de a konkrét koordinátákon kívül sok segítséget nem adtak, csak minden reggel egy bizonyos helyen egy dobozt, amiben élelem és homályosan megfogalmazott motivációk voltak, amik gyakran hadilábon álltak egymással. Az élelmiszer egyre kevesebb lett, a hetedik napon már csak egy burritót és egy üveg ásványvizet kaptak, úgyhogy a filmen látható elnyűttség nem a nem létező sminkes csapat munkáját dicséri. A színészek kitaláltak egymás között egy biztonsági szót, amivel saját magukat kordában tartották, de sajnos a „taco” szót választották, amitől csak éhesebbek lettek.

Ugyan a felkészítő stáb már előtte felszerelte az erdőt a megfelelő kellékekkel – az ikonikussá váló, faágból eszkábált feszületekkel, vagy a kőhalmokkal –, egy dolgot nem akartak a véletlenre bízni, az pedig a színészek megijesztése volt. „Nagyon fontos számunkra a biztonságotok, de a kényelmetek nem” – mondta nekik még a forgatás előtt a producer, Gregg Hale. Habár a nappalokat előre megtervezték, az estékre úgy tekintettek, mint katonai gyakorlatozásokra, ahol váratlan helyzetekre, és hirtelen reagálásra késztetik a tréningen a kopaszokat. Csak itt a váratlan helyzet az volt, hogy amíg aludtak, páran a stábból terepszínű ruhákban, fekete maszkokban elkezdtek lopakodni a sátrak körül. Majd lopakodás után zajt csapni, ágakat törni, dobálni, szétverni. Habár a színészek később azt mondták, hogy inkább idegesítő volt az egész, mint rémisztő, hiszen addig sem tudtak pihenni, amikor egy éjszakai ijesztgetéskor Heather felsikít, hogy „Mi a fasz volt ez?”, akkor az egy fehér ruhákba öltözött stábtagra reagál. Akit csak a szereplők láttak, a kamera nem, ugyanis jó előre letesztelték, hogy milyen messzire kell lenniük, hogy a felvételeken ne látszódjanak. Az ijesztgetést megismételték egyszer úgy is, hogy a lopakodók magnókat lógattak a nyakukba, és gyereknevetéseket játszottak hangosan, egyszer pedig úgy, hogy a sztori szerint a meghalt Josh halálsikolyát játszották.

Habár a forgatás lényege az improvizáció volt, a szereplők tartották a kapcsolatot a stáb többi tagjával. Nekik a „buldózer” szót kellett a walkie-talkie-ba mondaniuk, ha valami probléma volt, bár amikor pont szükségük lett volna segítségre, miután egy nagy vihar után eláztak a cuccaik, akkor azt nem hallotta senki, mert az ügyeletes rádiófigyelőnek lemerültek az elemei. (Nem lett belőle baj, a szereplők egy házban segítséget kértek.) De néha a sztori kedvéért instruálni is kellett őket részletesebben. Ilyen volt az, ahogyan a film egyik legendás jelenete, Heather önvallomása is elkészült. Myrick és Sánchez azt kérték minden egyes színésztől, hogy készítsenek el egy felvételt, amiben elbúcsúznak a szeretteiktől, végül csak a női főszereplőét használták fel, és ez volt az, ami egyrészt a plakátra került, másrészt pedig a legtöbbet parodizált/kritizált eleme lett az elkészült filmnek.

Ugyanígy meg kellett Heathert kérni, hogy nézzen bele abba a zsákba, amit az egyik utolsó nap a stáb a sátor előtt hagyott. A sztori szerint Josh maradványai voltak benne, a kellékes és díszletes Ben Rock szerint igazi és műfogak, művérrel kiegészítve. A finálénál is kellett egy minimális segítség, hogy a pincében botorkáló Mike jó helyre, a sarokba kerüljön, és ott lássa meg Heather az utolsó pillanatokban.

A forgatás maga nyolc napig tartott, 1997-ben, Marylandben.

Az információs szupersztráda

A forgatott anyagot látva, több hónapnyi vágás, filózás és fusimunka után a stáb úgy döntött, hogy hagyják a francba a második fázist, a filmnek nincsen szüksége arra, hogy okostojások magyarázzanak a színészek felvételei között. Ez lett a Blair Witch Project, 80 percben. Az az aprópénzből forgatott film, ami rögtön bekerült 1999-ben a Sundance-filmfesztivál programjába (az éjféli vetítések közé, nem a hivatalos versenyprogramba), és amit a fesztiválon 1 millió dollárért elhappolt magának az Artisan Entertainment nevű forgalmazó. Előtte azonban már az alkotók elkezdték a cseles marketinget.

Először is megint készítettek egy pár perces montázst a Split Screen nevű műsorba, de a mostani anyagba már vágtak olyanokat is, amik a kész filmből kerültek ki, tehát akik nézték az IFC tévét, azok láthattak olyan felvételeket, amiket Josh, Mike és Heather rögzítettek. De nemcsak az anyag tartalma változott meg, hanem a világ is, a szegmens annyira felkeltette a nézők érdeklődését, hogy alig bírta a műsor oldalának létrehozott szerver. 1997 és 1998 között pont annyira pörgött fel az internet, hogy akiket érdekeltek a rejtélyek, misztériumok és ismeretlen boszorkányok, azok meg tudták találni a nekik megfelelő fórumokat. Ezek az emberek aztán akkora vehemenciával keresték fel a blairi boszorkányról szóló részlet után a műsor honlapját, hogy a filmkészítők jobbnak látták felállítani a saját oldalukat. Amit még mindig meg lehet nézni, és erősen ajánlott is.

És ahova fel tudták tenni a saját, hosszú hónapok alatt kidolgozott háttértörténetüket: hogy az egykor Blairnek hívott községben egy állítólagos boszorkányt kiűztek az erdőbe, és a sorsára hagyták. Hogy évtizedekkel később egy kislányt egy láthatatlan erő lehúzott a helyi patakba, majd a patak vize hetekig ihatatlan lett. Hogy a negyvenes években egy sorozatgyilkos több gyerekkel is szörnyű módon végzett, ráadásul úgy, hogy amíg az egyiküket kínozta, a másikat a sarokba állította. És hogy amikor három dokumentumfilmes elindult a boszorkány legendájáról filmet készíteni, nyomtalanul eltűntek, és csak a kocsijukat meg a felvételeiket találták meg. A Sundance-fesztiválon olyan szórólapokat osztogattak, amiken a színészek eltűnt személyekként szerepeltek. Egy időre a mindenható filmes adatbázis, az IMDb is azt írta a profilukra, hogy elhunytak.

A hájpot tovább gerjesztette, hogy miután az Artisan megvette forgalmazásra a filmet, megkérték a rendezőket, hogy készítsenek egy szokatlan reklámanyagot hozzá, egy áltévéfilmet, valami olyasmit, amilyeneket Myrick és Sánchez imádott nézni. Az elkészült Curse Of The Blair Witch egy első blikkre teljesen hihető, szakértőket, rokonokat, szemtanúkat és utca embereit megszólaltató film lett, amin alig van bármi, ami elárulná, hogy nem igaz. Főleg 1999-ben, amikor még messze volt a fake news szelleme, és automatikusan nem kezdett el kételkedni senki olyasmiben, amit igaznak állítottak be. Elvetették a filmkészítők, de végül csak sikerült elkészíteniük a második fázist.

A Curse Of The Blair Witchet teljes egészében meg lehet nézni:

A Blair Witch Projectet Cannes-ban is bemutatták, de a színészeknek megtiltották, hogy részt vegyenek a fesztiválon, hiszen ők hivatalosan eltűntek. A rendezők később beszámoltak arról, hogy egyikőjüket egy nyomozó is megkereste, aki felajánlotta, hogy segít megtalálni az eltűnt fiatalokat. A lepel persze lehullt nem sokkal a premier előtt, de addigra már a hosszú reklámkampány – és a minden rejtélyt megoldani kívánó internetezők siserehada – megtette a dolgát.

Az Egyesült Államokban létezik egy olyan szokás, hogy bizonyos rizikósabb filmeket nem feltétlenül az ország összes mozijában mutatnak be, hanem először becéloznak olyan kisebb közönségeket, ahol sikeres lehet, majd ha tényleg az, nyitnak a plázák felé. A Blair Witch Project első, limitált hétvégéjén másfél millió dollárt hozott. A 16 nappal későbbi, szélesebb nyitás 29 milliót. A második legnézettebb film volt a Julia Roberts-féle Oltári nő mögött.

Ennyi nem elég

Amikor a három főszereplő sorra járta a beszélgetős műsorokat, és amikor Myrick és Sánchez a Time és a Newsweek borítójára is felkerültek, akkor elég egyértelmű lett, hogy senki sem halt meg. Amikor elkezdtek jönni a paródiák (például a 2000-es Horrorra akadvá-ban), akkor az is világos lett, hogy a Blair Witch Projectnek sikerült valami egyedit és emlékezetest alkotni, ráadásul egy olyan évben, amikor a legjobban várt film a Csillagok háborúja – Baljós árnyak volt, de mégis a Mátrixra, a Hatodik érzékre, Harcosok klubjára, vagy az Amerikai szépségre emlékszünk leginkább.

Az Artisan Entertainment azonnal érezte, hogy addig kell ütni a kisköltségvetésű vasat, ameddig pénzt termel, ezért felajánlották Myricknek és Sáncheznek, hogy készítsenek egy folytatást. Ők inkább egy előzményfilmet akartak volna, amiben a boszorkány eredetét dolgozták volna fel, ez viszont már nem kellett a forgalmazónak, hiszen mindenki becslése szerint legalább két évig készült volna. Úgyhogy egyszerűen fogták, és nélkülük nekiálltak elkészíteni a folytatást, miközben gyártottak videójátékokat és plüssállatokat is. Minden fillért ki akartak facsarni belőle, ami aztán értelemszerűen nem vált javára az Ideglelés 2.: Árnyak könyvének.

Rendezőnek Joe Berlingert tették meg, aki addig kizárólag dokumentumfilmes volt, a Paradise Lost-sorozatával ártatlanul meghurcolt, sátánizmussal vádolt tinédzserekkel foglalkozott, pár évvel később a Metallicáról szóló Some Kind Of Monster című filmet rendezi, de játékfilm közelébe legközelebb csak 2019-ben, a Ted Bundy-ról szóló Hihetetlenül gonosz… című drámával jut. Berlinger munkájával senki sem volt elégedett, az Artisan utóforgatásokat követelt, az eredmény hatására az Árnyak könyve érthetetlen, inkoherens lett, amit az addigra megcsömörlött Blair Witch-rajongók már nem néztek jó szemmel. A Blair Witch filmes világa kifújt, nem sokkal később pedig pár másik film (Szellemkutya, A kilencedik kapu) után az Artisan beolvadt a Lionsgate gyártócégbe.

20 évvel később

Daniel Myrick és Eduardo Sánchez sosem dolgozott együtt megint, bár mindketten filmesként tevékenykednek ma is. Myrick kisköltségvetésű, csak videón megjelenő horrorokat készít, Sánchez pedig egy kisfilm erejéig visszatért a V/H/S 2. nevű horrorantológiában a „found footage” műfajához, egész hatásos eredménnyel.

Heather Donahue kapott egy kis szerepet a Pasik és csajok című 2000-es tinifilmben, de nagyrészt eltűnt az iparból, majd az utóbbi pár évben marihuánatermesztéssel foglalkozott, meg is jelent a könyve arról, hogyan jutott a blairi boszorkánytól a fűig. Michael Williams tanársegéd lett, pár évvel ezelőtt úgy volt, hogy ő is könyvet ír az élményeiről. Joshua Leonard viszont maradt a színészetnél, a Hung és az Együttlét című sorozatok mellett például szerepelt a Legmelegebb nap és az Unsane című függetlenfilmekben, és mindkettőben bombajó alakítást nyújtott.

A Maryland államban található Burkittsville jellegtelen kisvárosból hirtelen a horrorrajongók zarándokhelye lett, ahol még mindig rendszeresen tartanak tematikus sétákat, illetve filmes eseményeket, amikre a rendezők mindig hivatalosak.

A horrorfilmek stílusát örökre megváltoztatta, a megtalált felvételeken alapuló sztorik legalább annyira részei lettek a műfajnak, mint manapság az ordítozó apácadémonok. A mai napig készülnek olyan filmek, amik megpróbálják a Blair Witch Project sikerét lemásolni, amik arra bazíroznak, hogy minimális pénzből és annál kicsit több ötletből nagyot lehet kaszálni, ha máshol nem, majd a streamingszolgáltatók piacán. A Parajelenségek-sorozatnak ez sikerült, de már olyan neves rendezők is nyúltak a megoldáshoz, mint az akkor éppen karrierje legalján lévő M. Night Shyamalan (The Visit) vagy az Esőembert rendező Barry Levinson (The Bay). Mára a műfaj erőteljesen megkopott, amikor titokban elkészítették a Blair Witch harmadik részét 2016-ban, hiába volt technikailag tökéletes, egy percig sem volt benne az a rejtély, izgalom és szokatlanság, mint az 1999-es eredetiben, hiába próbálta hűen követni a szabályait. A Blair Witch Project egy olyan ötlet volt, amit csak egyetlen egyszer lehetett elsütni az amerikai filmkészítésben. És amikor elsütötték, akkor hatalmasat szólt.

Az őrületes hájp vissza is ütött, az aprópénzből, lelkes félamatőrökkel készült filmről a reklámkampánya azt az érzést keltette, hogy egy kihagyhatatlan, hihetetlen horroresemény, amitől mindenki a szívroham szélére fog kerülni. Akik azt várták, hogy minimum súlyos egészségkárosodást fognak szenvedni tőle, értelemszerűen csalódtak, amikor kiderült, hogy rossz felvételeken kell nézni három, egymással ordítozó, nem mindig szimpatikus embert, majd néha a monotóniát azt szakítja meg, hogy vaksötétben sikítoznak. Aztán kezdődik a veszekedés megint.

De ha valaki csak egyet csavart lefele az elvárásain, annak a Blair Witch Project egy őszintén és szokatlanul rémisztő film volt, ami az akkoriban elterjedő CGI-szörnyek helyett valódi érzelmeket, félelmeket és helyzeteket használt ki, hogy szimpátiát és félelmet keltsen bennünk. A kontroll elvesztése, a természet kiismerhetetlensége, a tanácstalanság, a megbízhatatlanság – ezek olyan dolgok, amik a természetfeletti tényező nélkül is tudnak működni egy horrorfilmben. A Blair Witch Project pedig az, és az egyik legjobb, amit a műfaj kitermelt, ráadásul úgy, hogy egyetlen korábbihoz sem lehet igazán hasonlítani. Az utat mutatta, de a követői a nyomába sem érnek.

Források

A cikk megírásában hatalmas segítség volt a production designer, Ben Rock nyolcrészes visszaemlékezése, amit a Dread Centralon publikáltak 2016-ban. Az első részét itt lehet elolvasni.

Before The Blair Witch Project hit theaters, a TV special reinforced its ingenious deception (The A.V. Club)

Hungry, cold, and hunted: 'The Blair Witch Project' turns 20 (Prince William Times)

How 'The Blair Witch Project' got audiences to wonder, 'Is this real?' (Yahoo)

How we made The Blair Witch Project (The Guardian)

(Borítókép: IMDb)



  • Hírek
  • Hírek