Rég éreztem magam ilyen kényelmetlenül a moziban

016
2019.07.19. 05:04

A Fehér éjszakák egy két és fél órás gyomorgörcs, kellemetlen helyzetek és felfoghatatlan látványok sorozata, olyan gondolatok kegyetlen füzére, amik néha évtizedes szégyenből, traumából, elhibázott gesztusokból, vagy egyszerűen csak rosszul elsütött viccekből fakadnak. Amikor kezet nyújtunk valakinek, akinek béna a keze, amikor rossz szót használunk a nagy nyilvánosság előtt, amikor más kultúrában olyat teszünk, ami nekünk természetes, de nekik szentségtörés. Amikor visszagondolunk ezekre lefekvés és elalvás között, és egy-egy izmunk megfeszül – ezt az érzést próbálja reprodukálni Ari Aster (Örökség) második filmje, a főleg Magyarországon, magyar stábbal forgatott Fehér éjszakák. Néha a kezünk szorul ökölbe, néha muszáj nevetnünk, de képtelenség fizikai reakció nélkül végignézni.

A Fehér éjszakák papíron horror, pontosabban úgynevezett folk horror, azaz olyan horrorfilm, ami néprajzi, vagy olyan eredetűnek tűnő elemekkel – szektákkal, legendákkal, titkos szokásokkal, érthetetlen rítusokkal – riogat. A legfőbb helyszíne egy svéd mező, ahol a Hårga nevű közösség éli bukolikus életét hatalmas faházakban, fehér lenvászon ruhákban, rúnafeliratok és szőke kisgyerekek között. Ebbe a közösségbe, az egyik tag meghívására érkezik egy négyfős csapat: Mark, a mókamester (Will Poulter), Josh, a lelkes néprajzkutató (William Jackson Harper), Christian, a kevésbé lelkes néprajzkutató (Jack Raynor), és az ő barátnője, Dani (Florence Pugh). Ez lehetne egy közhelyes horrorfilm alapállása, de Ari Aster megfejelte két dologgal, amitől sokkal mélyebb és komorabb lesz. Dani éppen egy borzasztó családi tragédián van túl, amit az instabil nővére okozott. És ez a tragédia volt valószínűleg az egyetlen oka, hogy nem szakítottak az amúgy elég rideg, nemtörődöm és őszintén szólva pöcsfej Christiannal. Aki a két amerikai barátjával, és a svéd ismerősükkel együtt már régóta tervezte, hogy elmegy Svédországba, de a film első kellemetlen szociális helyzetében végül meghívja a még mindig gyászoló és magába forduló Danit is.

A hely, ahova megérkeznek, elsőre egy földi mennyországnak tűnik, egy csodának a természet lágy ölén, ahol őszintén sikerült megvalósítani a műanyagmentes és fenntartható életet, és mindenki pontosan olyan röhejesen egészségesnek tűnik, ahogy Magyarországról nézve a svédek általában. Egy skanzen a semmi közepén, ahol mindenki túlzottan boldog, a szokások pedig pont annyira tűnnek furának, hogy ne lehessen őket könnyen dekódolni. A Hårga-közösségben a legegyszerűbb gesztusok is máshogy működnek, a poharakkal például nem koccintanak, hanem egymás vállához érintik. Az ebédnél csak akkor lehet leülni, amikor eljön a megfelelő pillanat. Távozni pedig nem biztos, hogy olyan egyszerűen lehet.

Midsommás

feherejszakak 18 600x860 v3-600x720

Index: 8/10

Imdb: 7,7

Rottentomatoes: 82%

Szándékosan nem mondok sok részletet arról, hogy a Hårga tagjai miben is mesterkednek, mert egyrészt mérhetetlen élvezet látni, ahogy lépésről lépésre kerülünk a szereplőkkel együtt egyre mélyebben a kulimászba, mintha egy borzasztó szülinapi ajándékot csomagolnának ki a szemünk előtt, módszeresen, hajtogatásról hajtogatásra. Másrészt pedig forgatókönyvíróként és rendezőként ugyan Aster és a stábja (többek között Flesch Andrea ruhatervező és Pohárnok Iván maszkmester) valószínűleg mérhetetlen időt és energiát fordított arra, hogy a közösség mitológiája tökéletes legyen, a virágfüzérektől a középkori falfestményekkel borított lakóházakig, a Fehér éjszakák történetének középpontja Dani és Christian csak pillanatragasztóval összetartott, szétmálló viszonya.

Pugh fantasztikus, minden dicséretet megérdemlő alakításában Dani olyan, mint egy jó szorosra kötött zsák, amiből alig tud bármi kiszabadulni, csak rakják és rakják bele a borzasztó dolgokat, a férfimagyarázkodásokat, a közhelyes részvétnyilvánításokat, a rossz gombázós tripeket, miközben mindennél jobban kellene neki segítség és támasz, hogy újra lábra tudjon állni. De Christian nem ezt adja neki, hanem a mismásoló konfliktuskerülést, a pipogya magyarázkodásokat, a szerencsétlen próbálkozásokat arra, hogy egy rendes csávónak tűnjön, aki törődik a barátnőjével, pedig már hónapokkal ezelőtt dobta volna. Ha van a Fehér éjszakáknak gonosza, az az elvtelen, gerinctelen, tenyérbemászó Christian, akiről egy kulcsjelenetben az is kiderül, hogy a barátain is szívesen tapos, ha a saját életcélját kell kitalálnia.

Nagy szó, hogy egy olyan filmben, ahol egy adott ponton egy hatalmas pöröllyel törik be egy ember koponyáját, az igazi gonosz egy néprajzos egyetemista.

Ezt a szemünk előtt darabjaira hulló kapcsolatot vitte Aster az idilli svéd vidékre, egy olyan helyre, ahol még a sötét sincs igazán, hogy a napokat meg tudjuk különböztetni, és ahol még ott is rúnák, bűbájok, szent könyvek és orákulumok leselkednek, ahol már nem is számítanánk rájuk. Aster történetmesélése csak akkor bicsaklik meg, amikor pont számítunk ezekre a dologokra, és amikor úgy érzi, hogy addig kell magyaráznia a nézőknek azt, hogy pontosan mi és hogyan fog történni, illetve hogy pontosan mire kell gondolni, hogy az rövid időkre tönkre tudja vágni az élményt. Egy adott ponton megcsodálhatunk egy egyszerre gyönyörű és rémisztő szőttest, amin egy szerelmi bűbáj lépéseit írják le. Amikor pedig már a cselekményben köszönnek vissza ezek a lépések, akkor oda az előbb említett ajándékbontás élménye. Aster ugyanígy nem bír magával, amikor egy kétségkívül hatásos álomjelenetben betekintést nyújt Dani lelkivilágába, aki párhuzamot von a saját traumája és a közösség tradíciói között - de ezt már Pugh pár jelenettel előtte tökéletesen eljátszotta.

M 06430-1280x720

De ezek apró problémák egy olyan filmben, ami nem igazán csinál titkot abból, hogy közhelyek mentén halad a története. Itt a megvalósítás a lényeg, és a biztos kézzel vezetett hangulat, a szinte reflektorszerűen áradó napfényben előadott szörnyű dolgok, a felismerhetetlen mozdulatok a képek szélén, az értelmezhetetlen rituálék a háttérben, az érzés, hogy valami ismeretlen veszély lappang minden sarkon, minden fészerben, minden lenvászon lepel alatt. Az Örökség horrorfilm voltát sokan kétségbe vonták 2018-ban, de a pokoli megszállásokról szóló film inkább működött szokványos ijesztgetésként, mint a Fehér éjszakák, ahol a riogatásnak már nincs helye, csak a lassan kúszó, kényelmetlen nyomasztásnak.

És az éjfekete, kíméletlen humornak, ami a Fehér éjszakák egyik legváratlanabb húzása, mert az Örökségről mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy az ember a térdét csapkodta volna rajta. Most Aster egyértelműbbé teszi a vicceit, és a legkellemetlenebb (vagy éppen legbrutálisabb) helyzetben is meg tudja találni azt, ami az embert nevetésre ingerelheti, már ha ki meri engedni magából egyáltalán. Nehéz néha eldönteni, hogy mi benne a teljesen komoly, és a teljesen nonszensz, néha úgy csúsznak át ezek egymásba, mint az éjszaka nélküli nappalok egymásba. A lényeg, hogy senki se szégyellje magát, ha felnevet azon, amit akár borzasztónak is lehetne tartani.



Akárcsak az Örökség, a Fehér éjszakák is olyan nézőknek való, akik türelmesek, nem követelik meg az ezerszer látott sémákat, és akik hajlandóak átadni magukat az érzésnek, hogy úgy vezessék be őket szó szerint a málnásba, hogy egy percig sem ellenkezhetnek. Kevés embernek készít Ari Aster filmeket, de azokat bőségesen kiszolgálja.

Ne maradjon le semmiről!