Rám szexi szőke bérgyilkosnő még nem volt ilyen hatással

Kritika az Anna című filmről

2019.07.23. 05:14

Brit tudósok kimutatták, hogy Luc Bessont érdekli más is a szexi bérgyilkosnőkön és a szexi gyilkos nőkön kívül.

De sajnos az állításukat nem tudták hitelt érdemlően bizonyítani, a tanulmányuk egy áltudományos lapban jelent meg, és a szakma is körberöhögte őket. Pedig a szakma akkor még nem is látta Luc Besson új filmjét a Nikita, a Léon, a profi, Az ötödik elem és a Lucy után: az Annát, amelyben a hol gyönyörű, szexi modellként, hol gyönyörű, szexi kurvaként dolgozó gyönyörű, szexi bérgyilkosnő az egyik jelenetben konkrétan beöltözik Az ötödik elem Leeloo-jának. A történelem ismétli önmagát, de még ő is csak eltátott szájú kisdiák Luc Besson műhelyében.

A brit tudósok a csúfos kudarc fémes ízével a szájukban azt már meg sem próbálták bizonyítani, hogy Luc Besson még ma is tud rendezni: ők maguk is tudták, hogy reménytelen vállalkozás lenne, és ezt a tanulmányukat az Anna bemutatója után már a Hírcsárda sem közölné. Mert persze majdnem mindegy lenne, hogy mennyire önismétlés, meg mennyire a Nikita rejtett remake-je, ha egy bármilyen szinten is értékelhető filmről lenne szó.

De az Anna semmivel nem több a kereskedelmi tévék éjszakai műsorsávjában leadott, egymástól megkülönböztethetetlen akciófilmeknél, az olyanoknál, amiknek az a címe, hogy Véres leszámolás 4. vagy A bérgyilkos bosszúja 3. Az a fajta film ez, amit tényleg teljesen értelmetlen dolog megnézni, mert semmi más vonzereje nincs azon kívül, hogy nagyon szép a főszereplő, sokszor mutatják nagyon kevés ruhában, és amúgy is, olyan kellemesen zsibbad az agy, amikor az akciójelenetek alatt színesen villog a mozivászon. Az a fajta film ez, amiben mindenki gépfegyverekkel támad a főszereplőre, de csak addig, amíg a főszereplő fegyverének ki nem fogy a tára, mert akkor hirtelen már az ellenfél is csak puszta kézzel kezd támadni – kár, hogy nem ötvözték a Monty Python Fekete Lovagjával valamelyik jelenetet, érdekes lett volna látni, amikor a levágott karú és lábú főszereplőre hirtelen csak levágott karú és lábú KGB-katonák támadnak rá.

Mert a film elvileg a KGB és a CIA közötti háborúról szól az előző rendszerben: Anna egy titkosügynök, aki modellnek adja ki magát, hogy végezzen a Szovjetunió ellenségeivel, amíg a CIA fel nem figyel rá. De már az is rejtély, ugyan miért ragaszkodott ehhez a narratívához az író-rendező Luc Besson, ha nemhogy a történelmi környezettel nem törődött (a film 1987-ben és 1990-ben játszódik elvileg, de valójában minden olyan, mintha 1970-ben lennénk), amit talán nem is várnánk el egy ilyen filmtől, de azért az már tényleg elég feltűnő, amikor 1987-ben egy moszkvai drogos a szegénynegyed közepén előkap egy laptopot, hogy az interneten keresztül jelentkezzen a haditengerészethez, meg az is, hogy mindenki aprócska, nagyjából a Nokia 3210-eséhez hasonló mobiltelefonokon kommunikál egymással, vagy amikor Anna 1990-ben előkap egy pendrive-ot (amit 2000-ben mutattak be), hogy amúgy James Bondosan lemásolja a KGB laptopjának tartalmát, majd feltöltse rá a webkamerával készített videóüzenetét. Amivel nem elsősorban az anakronizmus a baj, hanem az, hogy ez tökéletesen illeszkedik a film legfőbb alaptulajdonságához: hogy 

Luc Besson totálisan hülyének nézi a nézőjét.

Ebben a filmben nincs egy pillanat, amit komolyan lehetne venni, és nem, nem a Bergman-filmek komolyságára gondolok, csak a popkornfilmekére, azaz arra, hogy legyen a film legalább annál értelmesebb, mint ha a Youtube-on néznénk egy csőrében kiskéssel egykerekűző arapapagájt. Itt úgy alakulnak ki mindent eldöntő szerelmek, hogy a férfi ügynök aránylag jópofán beszél az épp bilincsbe vert nőhöz, akinek gépfegyvert szorítanak a tarkójához, majd hogy ezt a szerelmet elmélyítse, Besson még arra is képtelen, hogy egy értelmes dialógust írjon kettejük romantikus jelenetébe. És nekünk emiatt kéne izgulnunk, meg közel éreznünk magunkat a szereplőkhöz. Bár ez még mindig jobb, mint a másik szerelmi szál, aminek még ennyire sincs megágyazva, vagy a bölcseleti részek, amelyeket nagyon-nagyon komoly arccal mondanak el, pedig az a legmélyebb részük, hogy „Vannak döntések, amelyek megváltoztatják az életünket, és ezeket a döntéseket néha nagyon gyorsan kell meghoznunk”. Ki gondolta volna, hogy van, akinél Paolo Coelho is mélyebbre hatol az Emberi Elme mélységes mély kútjába!

Ennyire kibírhatatlan

images

IMDB: 6,7

Metacritic: 40

Rotten Tomatoes: 27%

Index: 3/10

De ne legyünk igazságtalanok, mert pontosan látszik azért az is, mivel gondolt nagyot dobni Besson mester: azzal, hogy tízpercenként kiderül, Az Nem Is Úgy Van! Az őrületes dramaturgiai csavarokról mindig akkor hullik le a lepel, amikor a vásznon feltűnik a „Három hónappal korábban” felirat, hogy egy sejtelmesen kihagyott jelenet flashbackjével kiderüljön, Anna valójában nem is annak dolgozik, akinek hittük, hogy dolgozik, még akkor sem, amikor már azt hittük, hogy nem annak dolgozik, akinek korábban hittük, hogy dolgozik, és a sor folytatható, csak egyre több mellékmondatot kell a végére írni. Sokat elmond a dolog valódi meglepetésfaktoráról, hogy a premier előtti vetítésen az egyik néző a nagyjából harmincadik ilyen felirat láttán visító, fejhangú, hisztérikus kacagásban tört ki, ezzel téve egyetlen percre szórakoztatóvá a filmet. A lineáris dramaturgiát felrúgni 1987-ben sem számított akkora újdonságnak, mint a jövőből hozott pendrive-okkal hekkelni meg a KGB-t, de ezzel a lehető legprimitívebb „kivágok egy jelenetet, és csak tizenhat perc múlva vágom be” módszerrel valószínűleg már akkor sem lehetett nagy elismerést kivívni, amikor pedig a nézők még sikítva ugrottak félre a mozivásznon közeledő vonat elől.

Lehetne még beszélni a színészekről – Helen Mirren gonosz KGB-ügynökként összeszorított szájjal néz, Luke Evans nem gonosz KGB-ügynökként úgy néz, mint aki nem tudja, milyen filmbe csöppent, Cillian Murphy sármos CIA-ügynökként sármosan néz, a főszereplő Sasha Lussnak meg nagyon szőke a haja és nagyon kék a szeme, és pont ez az, amit Besson elvárt tőle –, de minek. Másról viszont – mittudomén, filmzene, operatőri munka, vizuális világ – nem is lehet beszélni, mert nagyobb feladat lenne észrevenni ezeket, mint szovjet mesterlövésznek eltalálni bármi mást, mint a főszereplő lába mellett a földet.

Minden filmrendező életének nagy kihívása, hogy sose jusson el arra a pontra, amikor a nézők egy legyintés kíséretében elkezdenek róla szegény hülyeként beszélni. Hát Luc Besson pályáján az Anna egy nagyon szomorú, hétmérföldes lépés a szegény hülye Luc Bessonná válás rögös útján.

Ne maradjon le semmiről!