Attól, hogy a nézők meghalnak tőle, még nem lesz értékesebb

Kritika az Egy herceg és egy fél című filmről

2019.09.01. 09:40

Egész egyszerűen nem kellene olyan filmeknek készülniük, amelyben emberek álmukban matrózblúzos, halott szerelmükkel szavalnak emelkedett verseket gyertyafénynél.

Mindenkinek, aki úgy dönt, hogy filmrendező és/vagy forgatókönyvíró lesz, plusz kinőtt már a kamaszkorból, éreznie kéne, hogy az ilyen jelenetekben nem egyszerűen túl sok van giccsből, a legrosszabb értelemben vett pátoszból, közhelyességből és modorosságból, hanem tényleg minden határon túlmenően van belőlük sok. Az elfogadhatóság, a nézhetőség, az értékelhetőség határain is túlmenően.

Az csak tovább súlyosbítja az amúgy is súlyosat, ha egy csaknem kétórás filmben ez az egyetlen dolog, ami történik. És ezúttal tényleg erről van szó: az Egy herceg és egy fél című román filmben a szó legszorosabb értelmében nem történik semmi más ezen az egy jeleneten kívül. Nincs sztori, nincs cselekmény, nincsenek jellemek, nincsenek összefüggések, nincsenek olyan történések, sem olyan párbeszédek, amelyeket érdemes lenne leírni, mert túlmutatnák a nagy, mindent átható semmi hámozásán. Egy mondat van, amit talán érdemes eltenni a filmből:

Attól, hogy valaki meghalt érte, még semmi nem válik értékesebbé.”

Ezt az egyik szereplő mondja egy azóta meghalt ember rossz versére. Igaz: egy jó, elrakható mondat már nem semmi, vannak filmek, amelyekben ennyi sincs, szóval ennyit meg kell adni a másfél herceges filmnek. Mást nem, de ennyit igen.

Ana Lungu filmjéről talán sokat elmond, hogy a hozzácsatolt hivatalos tartalomleírás nélkül még a legalapvetőbb alapkérdések – konkrétan hogy kiket látunk egyáltalán – is tisztázatlanok maradnának végig, vagy legalábbis korántsem lennének egyértelműek. Három ember éli az életét, beszélget unalmasan érdektelen és semennyire sem eredeti konyhafilozófiai kérdésekről („számít-e a szerelemben, hogy hogyan néz ki a másik?”), és az alkotók olyannyira nincsenek birtokában a nem is filmkészítéshez, egyszerűen csak történetmeséléshez szükséges tudásnak, hogy még azt sem lehet tudni, kik ők egymásnak, van-e köztük szerelmi vagy rokoni kapcsolat, miért élnek egy lakásban, miért alszanak egy franciaágyban. És ha újabb szereplő jelenik meg a vásznon, akkor újra nem derül ki, hogy hát ez meg ki a fene és hogy kerül ide, de főleg minek (mert, mint az talán már a fentiekből kiderült, csinálni biztosan nem fog semmit, ami indokolná a jelenlétét).

Ezen a ponton az európai vagy akár ázsiai filmművészet értői, akik azonban el nem ítélhető módon nem látták az Egy herceg és egy felet, és akár csak egy egészen picit is rosszindulatúak, azt gondolhatják, mindez csak a műveletlen és tájékozatlan kritikus hozzá nem értéséről árulkodik, hiszen nem kell egy művészfilmbe jól körülhatárolt sztori és egy csomó alaposan kifejtett magyarázat, vannak a klasszikus dramaturgián kívül más utak is – amelyek elterjesztéséért pont a román újhullám is tett ezt-azt –, van a talányosságnak is ereje, és hát lehet szó még atmoszféráról vagy a történet- és érzelemátadás más formáiról is egy jó filmben.

Ennyire rossz

aa

IMDB: 5,9

Index: 2/10

Csakhogy az Egy herceg és egy félben nem lehet ilyesmikről (sem) beszélni: a dögletesen unalmas történet dögletes unalmassága semmi egyebet nem képvisel, mint dögletes unalmasságot, nincs szó itt csehovi technikákról, nincs szó semmi másról, mint a legklasszikusabb lineáris dramaturgiáról, csak épp kizárólag az utolsó tíz percben történik bármi is. Atmoszféra egyáltalán nincs (illetve nem tudom pontosan, az „inkább öljetek meg!” szenvedése már atmoszférának számít?), még a talányosság az, amit hatalmas jóindulattal rá lehet fogni a filmre, de azért inkább azt sem. Annyiról van csak szó, hogy a főszereplő lány gyászol valakit, és erről a valakiről csak fokozatosan derül ki, hogy valójában nagyon közel állt hozzá – na nem mintha ebben lenne bármi meglepő. Ami még felmerül a filmben – ejtenek egy fél szót valamilyen lehetséges perről –, azt egyszerűen annyiban hagyják és kész, erre se a talányosság a szó, amit keresünk.

Ez a film egyszerűen azt a tétel bizonyítja be, hogy az improvizáció önmagában nem érték, ha nincs mögötte gondolat. („Attól, hogy improvizált érte valaki, még semmi nem válik értékesebbé”, mondhatná a film egyik szereplője, de két értelmes mondat már mégiscsak sok lenne.) A filmet ugyanis a szereplők legnagyobbrészt rögtönözve, félig-meddig saját magukat játszva hozták létre, de

ha az improvizációnak nincs iránya, célja, kerete, akkor ezt a pillanat varázsa sem tudja elfedni.

(Pláne, ha nincs is neki.) Ebből a filmből úgy tűnik, Ana Lungu és a másik forgatókönyvíró, a főszerepet is játszó Iris Spiridon csak annyit hagyott meg a színészeknek, hogy három-négy tételmondat majd hangozzon el valamikor; legalábbis ez érződik abból, hogy a szereplők nem körüljárnak, nem érzékeltetnek vagy sejtetnek egy témát, hanem végeláthatatlannak tűnő ideig beszélnek a nagy büdös semmiről, majd kibökik a jelenet egyetlen olyan mondatát, aminek legalább van bármi értelme. (Kivéve, amikor a színészeket játszó színészek visszataszítóan öntelt módon megbeszélik egymással egy kikacsintással felérő jelenetben, mennyire nehéz is egy színésznek ennyire természetesen játszania.) Pedig egyébként egészen izgalmas lenne, hogy milyen hosszúak a snittek, de hát ha egyszer nincs dramaturgia, éppenséggel tök fölösleges vágni is – inkább ez a magyarázat, nem a formai kísérletezés.

A gyász nem kellemes dolog.

Ezt az egy mondatot lehet kihámozni ebből a filmből, mindössze ennyit képes a lehető legügyetlenebbül, egészen dilettáns módon közölni az Egy herceg és egy fél - bő egy órán és egy félen keresztül. Mentségére legyen mondva: ebbe a tanulságba tulajdonképpen teljesen lehetetlen belekötni.

Ne maradjon le semmiről!