Nagyon szomorú film készült a gyerekevő bohócról

AZ MasodikFejezet jelenetfoto (3)
2019.09.05. 09:23

Az Az – Második fejezet nagyobb, hosszabb, hangosabb, agresszívabb, lassabb, bizarrabb az első felénél, mintha még feljebb tekerték volna a humort, az érzelmeket, a teljesen agyament riogatásokat, és a minőséget valamennyivel lejjebb. Mintha Andy Muschietti rendező és Gary Dauberman forgatókönyvíró végre ledobhatták volna béklyóikat, és az első sikerén felbuzdulva belepasszírozhattak volna minden egyes hülye ötletet, ami valaha az eszükbe jutott, és miután az első rész akkora anyagi siker volt, feltehetőleg senki nem mondta nekik, hogy állj. Az Az 2. pontosan olyan lett, mint amilyenek a sikertől megrészegült alkotók siker utáni alkotásai:

még olyanabb, de nem jobb.

27 évvel később vesszük fel a fonalat, az első rész gyerekeiből már nagyrészt megkeseredett felnőttek lettek. Bill Denbrough (James McAvoy) író és forgatókönyvíró, aki képtelen rendesen befejezni a regényeit, erre maga a legendás rendező, Peter Bogdanovich is figyelmezteti a film egyik első jelenetében. A gyerekként duci Ben Hanscom (Jay Ryan) lefogyott, építész lett belőle, magányosan él a modern luxusvillájában. Beverly Marsh (Jessica Chastain) egy abuzív házasságból próbál menekülni, Richie Tozier (Bill Hader, az egyetlen igazi meglepetés a castingban) mocskosszájú komikus lett, Stanley Uris (Andy Bean) éli az egyszerű életét, Eddie Kaspbrakból (James Ransone) pedig nagymenő kockázatelemző lett. Egy nap azonban kapnak egy telefont a Vesztesek klubja egyetlen Derry-ben maradt tagjától, Mike-tól (Isaiah Mustafa), aki bevackolta magát a kisváros múzeumába, figyelt, és várt. És 27 év után, ahogy azt mindenki várta is, megint feltűnt Pennywise a kisvárosban, ezúttal egy homofób támadás áldozatát (Xavier Dolan kanadai kultrendező egy apró szerepben) falja fel a csatorna partján.

Furcsa módon a Vesztesek közül senki sem emlékszik, mi történt a városban, nem emlékeznek sem Pennywise-ra, nem emlékeznek, hogy miért van vágás a kezükön, és hogy miért ígérték meg, hogy 27 év múlva találkozni fognak, de a reakcióik már beszédesek: van, aki elhányja magát, van, aki azonnal karambolozik az autójával, van, aki extrémebb megoldások után nyúl, hogy megbirkózzon a nyomasztó érzéssel, hogy egy régi traumája a felszínre tör. De mégis ott találják magukat a kisvárosban, amit megpróbáltak maguk mögött hagyni, és aminek a mélyén egy millió éves intergalaktikus lény próbálja éppen megemészteni a félelmeiket.

Mert az Az 2. nem sokáig leplezi a kozmikus horrorságát, az első harmadában elhangzik a Chüd-rituálé neve, Mike pedig már hamar egy amerikai őslakosok által varrt bugyrot lobogtat, mint a félelmetes gonoszt elpusztító varázseszközt. A film talán legjobb jelenetében mi is megkapjuk, hogyan és miként jött Az a mi világunkba - stop-motion animációval és rémálomszerű víziókkal, amik még a film horrorjelenetein is túltesznek. Az első fejezet végén csak belepillanthattunk abba, hogy Az valójában micsoda, pontosabban nem is mi, hanem Beverly, aki megláthatta a szörny torkában lakozó fényeket, most viszont megkapjuk a viszonylag pontos magyarázatot és a használati utasítást is hozzá.

Bohóc szeletel

Index: 6/10

Imdb: 8,0

Metacritic: 60/100

Rottentomatoes: 78%

És ha már egyszer elfogadtuk az alaptételét, hogy ki és mi ez a fertelmes gonosz, úgy valahogy sokkal jobban befogadható lesz az a teljes őrület, ami néha az Az 2. képsoraiból árad. Csápos szemgolyók másznak az asztalon, többszájú óriásnénik üldözik a szereplőket, egy adott pillanatban még megidézik a Hullajó fertőzött patkányát is, más válogatott gusztustalanságokról nem is beszélve, anélkül, hogy az emberevő bohóc megjelenne. Megjelenik ő is bőven, és itt is szakmányban kapjuk azt az olcsó riogatást, hogy tátott szájjal, kinyújtott karokkal rohangál a főszereplők felé, de a CGI-rémségekkel együtt az egész kevésbé tűnik meggyőzőnek, mint elsőre. Ami simán lehet, hogy szándékos döntés, hiszen mire a főszereplőink visszatérnek Derrybe, már pontosan tudják, hogy csak Pennywise szórakozik velük, semmi sem valódi, semmi sem igazi, még akkor is, ha egy denevérszárnyú szerencsesüti repked felénk, miközben folyik a láva. A legtöbb ijesztgetést egyszerűen elhessegetik a főszereplőink, amitől viszont az egész cselekmény olyan, mint egy 2 óra 40 perces időhúzás az elkerülhetetlen végkifejletig.

Az időhúzást néha szó szerint kell érteni, az Az 2. kétszer is eljátssza azt, amit az első részben, nevezetesen hogy történik valami minden egyes szereplővel, és ezt egyesével újra és újra meg kell néznünk. Ilyen az, amikor a film elején Mike végighívja a főszereplőinket, és ilyen az is, amikor nekik külön-külön kell szembenézni ismét a démonaikkal. Azokkal a démonokkal, amikkel az első részben is szembenéztek. Eddie a leprással, Beverly az apja emlékével, Billy az öccse borzasztó halálával, Ben az elutasítással, és így tovább. Mintha látnánk újrafeldolgozva az első rész nagy riogatásait, és értem a keretes szerkezetet, de amikor már sokadjára ugrik valami az arcunkba, akkor a harmadiknál már a vállát vonogatja az ember, mindegy, hogy sokfogú bohóc, sokfogú szobor, vagy más rémségről van szó.

És mintha ezzel a film maga is tisztába lenne, sokkal több a vicces kiszólás, a horror teljes kioltása, mint az első részben. Ebben óriási szerepe van a felnőtt Richie-t alakító Bill Hadernek, vagyis inkább magának a karakternek, aki a halállal szembenézve sem képes komoly arcot vágni (kivéve egy jelenetben, ami messze a legmeglepőbb az egész filmben), és aki fárasztó viccekkel próbálja elütni az összes ijesztgetést. Nem mindig sikerül neki, de Hader pont emiatt kiemelkedő, mert fásult, megfáradt, elege van mindenből, míg a többi színész arcára - még az általában megbízható McAvoyra és Chastainre - is inkább az egydimenziós szenvedés van írva.

Borzalmas szörnyek, furcsa mitológia, érdektelen riogatás, fárasztó viccek - eddig ez derülhetett ki az Az 2-ről, és valójában igaz is rá mindez. De ezek ellenére mégis ajánlanám bárkinek, akinek tetszett az első rész, vagy legalábbis jobban tolerálta, mint az átlagos horrorfilmeket. Van abban valami csontig hatoló, ahogy láthatjuk azt, ahogy filmes főszereplők megküzdenek a traumával, ahogy két órán keresztül szurkoltunk nekik, együtt lélegeztünk velük, és látjuk őket majdnem három évtizeddel később, ahogy így vagy úgy, de megtörten próbálnak ezzel valamit kezdeni. Főleg úgy, hogy elzárják őket jó mélyre, majdnem annyira a föld alá, mint ahonnan feljött a gonosz bohóc terrorizálni őket. Megható látni ezeket a figurákat, akik szerencsére nekünk csak 2, de nekik 27 évvel később próbálnak nem mindig ugyanabba a csapdába lépni, kitörni az erőszak, a csalódás, a félelem körforgásából, de csak akkor képesek erre, ha együtt csinálják. Az Az filmváltozata sosem arról szólt, hogy egy gyilkos bohóc kijön a szekrényből, és mészárol, hanem arról, hogyan tudjuk ezt a szekrényt becsukni. Az Az – Második fejezet pedig kinyitja ezt a szekrényt, és bekukkant, hogy mi lesz a félelemmel ennyi idő után.

A végeredmény pedig egy film, amiből árad a szomorúság és a gyász,

de nem tudja tökéletesen leküzdeni az előző rész sikerét és mintáját, annak ellenére, hogy minden eszközzel megpróbálja felülmúlni. A főszereplőknek leszerződtetett sztárok pár kivétellel (Ransome, Hader) kevésbé emlékezetesek, mint a gyerekváltozataik, az ijesztgetések pedig bombasztikusabbak, de sosem hatásosabbak. De annyira csöpög belőle a múlt iránti vágyakozás, és az érzés, hogy azt a múltat már soha a büdös életben nem sikerülhet újraéleszteni, hogy ezért megéri megnézni. Az már csak egy bónusz, hogy közben néha ránk hozza a frászt.