Amikor két nő megismeri a szerelmet, megismerjük mi is

003
2019.09.13. 04:59

A Portré a lángoló fiatal lányról az a típusú film, ami annyira puritán, annyira letisztult, annyira nincsen benne semmi, ami elvonná a figyelmünket, hogy a legapróbb gesztusoknak, mozgásoknak, változásoknak is óriási jelentősége van. Mintha Céline Sciamma fogta volna a cselekményét, és addig fejtette volna le róla a felesleges rétegeket, amíg nem marad semmi, csak az esszencia két nő szerelméről és az alkotás folyamatáról.

Sciamma még 2015-ben azt mondta az Indexnek, hogy persze, hogy a filmjei intimek és személyesek, hiszen a nőknek rendszeresen kevesebb pénzből kell gazdálkodniuk. “Tízmillió dollárból én is tudok filmet rendezni egy Földbe csapódó aszteroidáról, egymillióból viszont csak a szobámban tudok nekiállni forgatni” - mondta a Csajkor című filmjéről, és az új filmje is ebből a hozzáállásból fakad, annyi különbséggel, hogy a 18. század végén játszódik, és óriási paloták, szépre szabott kertek és gyönyörű kosztümök helyett egy villa belsejét, egy sziklás tengerpartot és egy szirtet nézhetünk majdnem két órán keresztül. Nem panaszkodom egyáltalán, csak érdemes mindenkinek előre tudnia, hogy a Portré... nem az a kosztümös romantikus dráma, amire a kosztümök miatt érdemes beülni.

001
Fotó: outnow.ch



Hanem a romantikus dráma része miatt, mert az tényleg az egyik legszebb az utóbbi évekből, valahol a Szólíts a neveden! szintjén, de

sokkal finomabban, érzékibben, és egyszerűen csak jobban megfogalmazva.

A főszereplője Marianne (Noémie Merlant), egy fiatal festő, aki azért érkezik egy francia szigetre, hogy megfesse Héloïse (Adele Haenel) portréját. Nem hiúságról van szó, hanem arról, hogy Héloïse-t férjhez adják, de csak akkor, ha az olasz férjének tetszik a portréja. A nőnek az egész eljárás nem tetszik, de határozott anyja mellett nem sokat tehet, főleg miután a nővére önkezével vetett véget életének nem sokkal korábban, ezért őt kifejezetten rövid pórázon fogja. Ez viszont nem az első alkalom, hogy a reménybeli feleséget meg akarják festeni, egy másik művésznek már beletört az ecsete a felkérésbe, és befejezetlenül, arc nélkül hagyta a képet. De Marianne nem olyan személyiség, aki megrettenne ettől a feladattól. De nem is olyan személyiség, aki egyszer csak vonzódni kezd a modellje iránt, pedig most ez történik vele.

De a Portré… nem csak arról szól, hogy két 18. századi fiatal lány egymásba szeret. Marianne bevallja, hogy nőként tilos férfiakat festenie, de ha titokban mégis megteszi, akkor álnevet választ. Héloïse majd belehülyül abba, hogy semmi dolga nincsen, mint várni, várni, hogy odaadják egy férfinak, akiről semmit sem tud, azon kívül, hogy egy milánói úr. De amíg a milánói úr megláthatja a portrét, addig kotlania kell a félig üres házban, zene, könyvek, és bármi stimuláció nélkül. Amikor Marianne először a házhoz érkezik, egy átverésben kell részt vennie: Héloïse nem tudhatja meg, hogy festmény készül róla, ezért a festőnek napokig sétapartnerként kell viselkednie, és csak stikában figyelheti meg a fiatal lányt, majd az éj leple alatt készítheti a képét.

De hogyan lehet egyáltalán valakinek megfogni az esszenciáját?

Hogyan lehet valakit egyetlen sík műalkotásként ábrázolni, amikor emberként annyira komplex, hogy napok kellenek ahhoz, hogy egyáltalán megértsük a helyzetét? És mit lehet akkor tenni, ha a vágy rányomja a bélyegét arra, aminek egy rideg megbízásnak kellene lennie? Marianne-nak meg kell felelnie a megrendelő elvárásainak, a milánói lánykérő igényeinek, miközben egyre kevésbé akarná elengedni azt, akit nap mint nap fest.

005
Fotó: outnow.ch

A Portré… egy visszaemlékezéssel indul, úgyhogy sejthetjük, hogy mire és hogyan fog kifutni a cselekménye, de az utolsó húsz perce akkor is olyan, mintha egy nehézsúlyú bokszoló megsorozná az ember szívét, majd hagyná darabokra törni. A már említett minimalizmus tényleg arra jó, hogy minden egyes rezdülésre fokozott figyelemmel reagáljunk, a nyílt érzelmeket pedig már el se bírjuk viselni. Claire Mathon operatőr képei folyamatosan váltakoznak a gyertyák által megvilágított meleg belsők és az emberre veszélyes sziklás táj totáljai között, amiben alig kivehető figurák a szereplői. A szereplők, amiket minden egyes színész tökéletes játékkal kelt életre, Noémie Merlant alakításában Marianne egy elszánt, tapasztalatokkal teli, önmagáért gyakran kiálló művész, Adele Haenel Héloïse-a pedig olyan, mint azok az emberek, akik a nemtörődömségüket páncélként használják. Ezt a páncélt sikerül áttörni.

És amikor a Portré… révbe ér, és összeérnek a tematikus vezérfonalai, akkor lehet tényleg megérteni, hogy miért kapta meg a cannes-i filmfesztiválon a legjobb forgatókönyvnek járó díjat (a legjobb LMBTQ-filmért járó Queer Palmot már jóval előbb meg lehet érteni): mert egy csodálatosan felépített kártyavár, ami a legutolsó pillanatban, a legnagyobb viharban sem dől össze. Minden eleme - akármennyire is unalmas, ismétlődő, vagy embert próbáló - azért van a filmben, hogy minden porcikánkkal, szinte fájdalmasan érezzük ennek a két embernek a szerelmét. És amikor egy-egy pillanatra feltűnik benne valami természetfeletti is, akkor annak a feloldása legalább annyira libabőröztető, mint az első megjelenése. Amikor pedig zene csendül fel benne, az szinte fülsiketítő a sok csend és suttogás után.

A Portré… néha tényleg olyan, ahogy az ember elképzel egy európai kosztümös művészfilmet: lassan csordogál, erőfeszítést igényel, cselekményének oroszlánrésze a szereplőkben zajlik, nem rajtuk kívül. De a film végére képesek leszünk belelátni, ami óriási szó. 8/10

A filmet a hétvégi Humen Fesztivál keretében vetítik a budapesti Művész moziban, vasárnap. Jegyeket itt lehet venni rá. Októberben műsorra kerül a Mozinet Filmnapokon, a tervek szerint pedig januárban kerül hivatalos moziforgalmazásba.



  • Tippek
  • Bankszámla