Robert Pattinson mesteri filmben tébolyodik meg

Kritika A világítótorony című filmről a 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról

MV5BY2EwODJiZjAtMDAzMC00YzZjLWFlMTctZmJkYTVjMDFkMmI0XkEyXkFqcGde
2019.09.16. 05:24

Mi lesz abból, ha az Isten háta mögött, mindentől távol, egy szigeten, rettenetes körülmények között összezárnak két férfit, akiknek a szeme se áll jól? Az egyik egy elviselhetetlen, megkeseredett, hatalommániás, iszákos öreg, aki folyamatosan parancsolgat a másiknak, és minden piszkos munkát vele végeztet el, a másik meg egy rejtélyes, de aligha tiszta múltú fiatal, akinek perceken belül elege lesz az öregből. Mindezt a tizenkilencedik század végén egy világítótoronyban, ahol állandóan vihar van, ahol folyamatosan mázsányi szenet kell cipelni, ha esik, ha fúj, vagy döglött sirályok oszló tetemét kitakarítani a ciszternából, miközben állandóan üvölt a ködkürt. Mi lenne? Semmi jó.

És ez a teljesen egyértelmű válasz a legjobb az év egyik legnagyobb filmes szenzációja, a cannes-i bemutatója óta folyamatos felhajtással kísért A világítótoronyban, de ez a legrosszabb is.

A már A boszorkány című horrorral is nagy feltűnést keltő Robert Eggers persze pontosan azért választotta ezt az alaphelyzetet, mert annyira egyértelmű, hogy ez a szituáció kizárólag a tébolyra, a hallucinációkra, a lassú bekattanásra, a gyűlölködésre és egymás kikészítésére futhat ki, és olyan élvezettel és hihetetlen profizmussal lubickol benne, hogy azt tényleg öröm nézni.

A világítótorony olyan rémmese, amit az ember két órán keresztül leesett állal bámul végig.

Eggers mestere annak, amit csinál: az egészen különleges atmoszféra megteremtésének és az egészen különleges filmnyelv használatának. Egyetlen pillantást elég a vászonra vetni a két óra bármelyik másodpercében, hogy ez egyértelmű legyen: a szokatlanul négyzetes képarány, az iszonyúan kontrasztos, egyszerre szemfájdítóan világos és pokolian sötét fekete-fehér képek, a tökéletesen eltalált kompozíciók a képeken azonnal lenyűgöznek, és ez a színvonal végig jellemző a technikájában is a tizenkilencedik század legvégét idéző filmre. Ha már világítótoronyról van szó, Eggers és Jarin Blaschke operatőr végig csodálatosan játszanak a fényekkel: hol Robert Pattinson szeme világít földöntúlian, amikor belenéz a lámpába, hol a folyamatosan mozgó jelzőfény emeli ki és temeti vissza a sötétbe mindazt, ami a vásznon van. Miközben a legegyszerűbb és leggagyibb megoldásnak soha nem engednek: hiába játszódik a film jó kétharmada éjszaka, soha nem teljesen fekete a vászon, soha nem azzal akarnak sokkolni, hogy valamit nem látunk. Annál sokkal jobbak a beállítások, hogy érdemes lenne teljesen elrejteni bármit is, akár a hihetetlenül hangulatos összképet kiadó, korhűnek tűnő berendezési tárgyak, ruhák, bútorok, bádogbögrék és éjjeli edények, akár a nappali jelenetek végtelen vihartól vert sziklái, ciszternái, hínáros tengerpartjai közül.

Ennyire jó

 

IMDB: 7,9

Rotten Tomatoes: 94%

Metacritic: 89

Index: 8/10

Abban, hogy ennyire meg tud babonázni a film, a képeken túl nagy szerepe van a hangkulisszának is: nem is Mark Korven csontzenéje, inkább Damian Volpe hangdizájnja marad meg. Ha az ember visszagondol A világítótoronyra, kizárt, hogy ne a két órán keresztül, pár másodpercenként újra felhangzó ködkürt hangja lenne az első, ami az eszébe jut. Utána meg a sirályok vijjogása és az ítéletidő hangorkánja a tenger dühödt zúgásával.

Eggers még a színészeit is úgy kezeli, ahogyan mindent a filmben: ők is részei annak a különleges, extravagáns kompozíciónak, amely a látványból összeáll. Olyan apróságokra is figyel, mint hogy a színészek soha nem pislognak még a hosszabb monológjaik alatt sem, csak hatalmasra nyitott szemekkel bámulják a másikat (és a nézőt), amíg csak tart a snitt, ezzel is még természetellenesebbé téve az egészet; de a szakállak, borosták, bajuszok és rohadó fogsorok is sokat hozzátesznek a vademberi látványhoz. És mindezzel a gondosan kitalált hatáskeltő mechanizmussal az egész annyira hitelessé válik, hogy az ember maga is összeszorítja a száját, amikor a földbe ásott színész arcára hullnak a göröngyök. 

és hát az se gyakori már, hogy egy film vetítésén a nézők közül valaki az egyik ponton hangosan felsikítson. A világítótorony képes ezt előidézni.

A két szereplő, Willem Dafoe és Robert Pattinson pedig zseniálisak. Pattinson élete alakítását hozza ezzel a két órán át végig kiismerhetetlen, a feddhetetlenségből induló, egyre inkább megtébolyodó és végül a kezdeti ellentétébe átmenő, rejtélyes alakkal, aki akkor válik igazán emlékezetessé, amikor a leginkább emberi: nem a téboly pillanataiban, hanem amikor rájön, hogy a másik elárulta, és iszonyú dühös lesz, vagy amikor végre lerázza magáról az öreg zsarnokoskodását. Dafoe valamivel, de tényleg csak egy kicsivel egysíkúbb a vén rozmár szerepében; benne az a meglepő, ahogyan teljesen higgadt tud maradni, mint akit senki nem tud kizökkenti a saját belső világából, sem fenyegetéssel, sem azzal, ha az ügyetlenségével dühíti fel – ő ugyanaz az ember akkor is, ha épp egy rohadék, és akkor is, ha vidám.

Csak annyi a baj a filmmel, hogy itt viszont kifúj: formailag olyan zseniális, amennyire csak lehet, mesteri benne minden kép, hang, fény, zene és színészi játék – és ennyi. A sztori emellett tulajdonképpen teljesen érdektelen, és semmivel nem hoz többet annál, mint amit bárki kitalálna két perc alatt, vagy akár már a fenti pármondatos történetleírásból. Az, hogy a szereplők lelkiállapota miatt nem mindig tudni, amit látunk, az valóság-e vagy látomás, és hogy ezek a látomások összemosódnak a hétköznapi képekkel, már unalmas, mert ezerszer láttuk ezer filmben, és Eggers ebben nem jobb a többieknél. Viszont a forgatókönyv nem is akar többet ennél, nem is akar kifutni valami igazán nagy csattanóra vagy megoldásra, megelégszik azzal, hogy játszik a „mi igaz és mi nem” sablonos dramaturgiájával az utolsó pillanatig.

Szóval A világítótorony inkább olyan, mint egy zseniális képzőművészeti alkotásnak is beillő, díszes, intarziás, egyedi doboz, amit nagyon-nagyon jó nézni, és minden részletébe órákra bele lehetne feledkezni, de aztán ha kinyitjuk, nem tudjuk nem észrevenni, hogy mégiscsak üres. De ha visszacsukjuk, akkor azért mégiscsak úgy tetszik, egy tagadhatatlanul zseniális valami van a kezünkben.

A filmet a 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk; országos bemutatóról egyelőre nincs hír.

(Borítókép: A24 Films)

Ne maradjon le semmiről!