Hitlerre nem, de az apádra tudsz dühös lenni

Kritika és interjú A létezés eufóriája című filmről

1
2019.09.18. 23:24
Egy kilencven éves holokauszt-túlélő, aki még sosem szerepelt semmilyen színházi előadásban, és egy nála hatvan évvel fiatalabb táncosnő: ők mutatták be 2015-ben a Tünet Együttes nevű társulat mozgásszínházi előadását, a Sóvirágot, amely azóta is nagy sikerrel fut. A főszereplő, Fahidi Éva már majdnem 94 éves. Ennek a különleges előadásnak a születéséről szól a most bemutatott és máris több rangos díjat elnyert A létezés eufóriája című dokumentumfilm – és ennél sokkal többről. Megnéztük a filmet, és interjúztunk a rendezővel, Szabó Rékával.

Valószínűleg elég keveseket érdekelne egy dokumentumfilm egy kortárs táncszínházi előadás próbafolyamatáról. Még szerencse, hogy A létezés eufóriája valójában egyáltalán nem ez.

Vagy kizárólag technikai értelemben az, de a technikai értelem nem sokat mond el a valóságról. Arról, hogy itt az egyik táncos egy kilencven éves nő, aki még soha életében nem állt korábban színházi színpadon, a másik pedig hatvan évvel fiatalabb nála. Arról, hogy a rendező-koreográfus Szabó Réka azért kérte fel egy táncelőadásra Fahidi Évát, hogy a megemlékezések beszédmondó pódiumai után máshol, máshogyan is elmondhassa, nem is azt, hogy mi történt vele Auschwitzban, hanem azt, hogyan éli az életét azóta, hetven éve, hogyan gondolkodik a testéről, a nőiségéről, a szüleiről, a testvéréről vagy éppen a nácikról. A film megmutatja azt is, hogyan készült el a mindezekről szóló Sóvirág című előadás, de sokkal inkább szól erről a nagyon különleges személyiségről, Fahidi Éváról, és újszerű módon a holokausztról, még akkor is, ha hetven év reflexiói után elég merész az újszerű szót használni. És mégis.

Erről szól A létezés eufóriája. Ez nem egy táncfilm.

Arról szól, ahogyan a rendező és a táncpartner, Cuhorka Emese egyszerűen csak beszélgetnek Évával. A hangnem olyan közvetlen, mintha az időjárásról lenne szó, miközben az élet legnagyobb kérdéseit érintik. A létezés eufóriája megmutatja, hogyan rendezheti át egy trauma az ember életét: nem egyszerűen annyiról van szó, hogy valamilyen sebet hordoz, és azt nem jó bántani, mert akkor fáj, hanem arról, hogy minden mögött ott van ez a tapasztalás: a szexualitásról, testről való gondolkodásában, vagy a szüleivel való – a gázkamrák óta már csak fejben létező – kapcsolatában. Ahogy annak idején a táncelőadásnak, úgy A létezés eufóriájának is az a legerősebb része, amikor Fahidi Éva erről vall:

haragszik a szüleire, amiért mindez megtörtént, mert nem tettek meg mindent, hogy mentsék magukat és a családot.

Ilyen film A létezés eufóriája: a beszélgetések, a reggeli próba előtti kekszropogtatások vagy a fodrásznál játszódó jelenetek között csak úgy el-elhangzanak az erős mondatok, az erős gondolatok, a megrázó felvetések. És közben máshogyan, de szintén hatásos, ahogyan egyre inkább feltárul egy különleges személyiség; mert Fahidi Évát nem „csak” a holokauszt átélése teszi különlegessé. Hanem például az is, ahogyan beleveti a munkába: „Fáj a bordámnál, amikor megpróbálsz felemelni, ez ma már sajnos nem fog sikerülni” – mondja, majd nagyjából másfél másodperc szünet után ugyanolyan természetes hangon hozzáteszi: „Megpróbálom újra.” Máskor meg teljesen mellékesen veti oda, hogy egyébként próbák között elrepedt pár bordája, de hát ez van, nem számít, folytassuk. És úgy hangolódnak egymásra Cuhorka Emesével, hogy azt érezzük, valami egészen intimnek vagyunk a nézői, olyasminek, ami csak ritkán látható vásznon.

Untitled2
Fotó: Részlet a filmből / Port.hu

Persze a film nem kizárólag Fahidi Éváról szól, még ha egyértelműen és érthetően miatta is készült, és nagyrészt neki szólnak az A kategóriás locarnói és a szarajevói filmfesztiválon odaítélt díjak is. De az is szép, ahogyan valamilyen éteri természetességgel egymásra hangolódnak Cuhorka Emesével, ahogy megértik és a színpadon kiegészítik egymást, vagy ahogy egyik eltáncolja a másik gyerekkorát, aki pedig úgy nézi, mintha tényleg újra ott lenne, meztelen gyerekként a tükör előtt. És Szabó Rékáról, aki a film alapján látszólag egész egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy egy 90 éves holokauszt-túlélővel beszél, inkább úgy közelít a főszereplőhöz, mint bárkihez: figyelemmel, szeretettel és legfőképp érdeklődéssel.

Vele, Szabó Rékával beszélgettünk a filmről, a színházi próbafolyamatról, és persze Fahidi Éváról.

A filmből kiderül, Fahidi Éva már korábban annyira lenyűgözött, hogy mindenképp szerettél volna együtt dolgozni vele. Mivel varázsolt el ennyire?

Úgy éreztem, ezt a nőt mindenkinek látnia kell. Éva volt az egyik holokauszt-túlélő, aki Angela Merkel mellett beszélt az auschwitzi tábor felszabadulásának 70. évfordulóján. A beszédében azt mondta: őt annyi gyűlölet érte élete során, hogy tudatosan úgy döntött, soha nem akar gyűlölettel élni és a gyűlölet hangján beszélni. Mástól közhelynek hatna, de Éva valóban e szerint él. És ebben nincs semmi magasztos, ez pusztán élettapasztalat alapján leszűrt tanulság. Ő egyszerűen végiggondolja a dolgokat, levonja a következtetéseket, és utána tartja is magát ezekhez, beépíti az életébe. Ez számomra döbbenetes tulajdonság; én akkor sem tudok elég következetes lenni, ha egyáltalán sikerül levonnom a megfelelő következtetéseket.

A dolgok lelke című könyve harmadik kiadásakor hallottam először nyilvánosan beszélni Évát. A közönségből sokan már eleve a mártír- vagy áldozat-szemszögből tettek fel kérdéseket, és – megint csak – döbbenetes volt, ahogyan Éva ezekre válaszolt: ő kapcsolatban maradt önmagával és a világgal, folyamatosan és kitartóan dolgozik a traumáival, mindenfajta szentimentalizmus és érzelgősség nélkül, kimondva olyasmiket is, amikhez bátorság kell. Valaki arról kérdezte, mondja meg, hogy akkor valójában hogyan történt egy bizonyos dolog, mert valaki így, valaki meg úgy meséli. Erre Éva erre azt mondta, hogy mindkettő igaz. Egy túlélőnek az az igazsága, ahogyan ő azt átélte, az ő szubjektív igazsága része az igazságnak.

Saját példát is hozott erre: az augusztus 3-ára virradó éjszakát 1944-ben, amikor az SS kiirtotta a roma tábort Auschwitzban, gyerekeket, nőket és férfiakat egyaránt.

Éva ebből az éjszakából a borzalmas hangokra emlékszik: a leírhatatlan sikoltozásra, kiabálásra, üvöltözésre és imádkozásra. Az egyik jó barátnője viszont, akivel egy barakkban aludtak, mindig úgy mesélte, ő épp a barakk ablakában állt, és sosem felejti el, ahogy a romák lehajtott fejjel, néma csendben vonultak a halálba. Most akkor melyik igaz?

Ki így, ki úgy őrzi ennek az éjszakának a borzalmát. És ahhoz, hogy mi megértsük, milyen lehetett átélni ezt az éjszakát egy barakkból, mindkét emlék hiteles. Adalék, hogy amikor Éva saját akaratából ellátogatott Auschwitzba, és elment a barakkba is, kiderült, hogy nincs ablaka.

Féltél, hogy milyen lesz egy kilencven éves, a színpadon teljesen tapasztalatlan emberrel együtt dolgozni?

Tudtam, hogy hülyeség – hát micsoda őrültség ez?! És mekkora felelősség: mit kezdek azzal, ha történik valami baj az egyik próbán, akár testileg, akár lelkileg? De nagyon erős volt bennem a hajtóerő, és az intuíció is, hogy Évával és Emesével ezt meg lehet valósítani.

Mennyire volt más a munkafolyamat, mint amire számítottál?

Sok meglepetés ért, akár már olyasmikben is, hogy mire képes vagy nem képes Éva: kilencven évesen a füléhez tudja emelni a lábát, simán lóg fejjel lefelé egy széken, de eközben problémát jelent számára végigmenni egy egyenes vonalon, vagy megállni fél lábon. Azt tudtam, hogy Éva szellemileg mennyire friss, mennyire szikáran mégis érzékletesen beszél, milyen jó a humora, aztán megtapasztaltam, milyen hihetetlenül kitartó a hozzáállása a munkához. Azzal viszont kezdenem kellett valamit, hogyan hangozzanak el szövegek a színpadon, mert a színházi idő kegyetlen, és ezt nehéz érezni, ha az ember saját traumáiról beszél: végül meghoztam azt a döntést, hogy írjuk meg, rögzítsük a szövegeket. Így Évának vissza kellett tanulni a saját szövegeit megírva és dramatizálva, majd újra előadni a színházban – ez durva folyamat volt.

A próbafolyamat alatti beszélgetésekben mi volt számodra a leginkább meglepő?

Megkérdeztem, hogy lehetett túlélni a haláltábort. Azzal kezdte a választ, hogy soha nem káromkodtak, kenyéren fogkefét vettek, és sosem nyalták ki a tányért. Azt gondoltam, mivel kicsit nagyot hall, biztos nem jól hallotta a kérdést, és csak nagyon lassan esett le, hogy ami nekem nem jelent semmit – én simán kinyalom a tányért –, neki ott az adta meg a keretet ahhoz, hogy megmaradjon embernek, hogy összetartsa az emberi mivoltát. És ezzel kapcsolatban mondta azt is, amiből a film címe származik: hogy azt mindig nagyon kellett tudni, hogy a létezés ténye önmagában euforikus.

És ha Éva mellett vagy, tényleg mindig érzed az élet értékét.

Új volt számomra az is, hogy Auschwitz-Birkenauban, a vonatok érkezése utáni szelekcióban az volt a szabály, hogy ha egy anyuka fogja a gyereke kezét, akkor azonnal a gázkamra felé küldték őket, akkor is, ha az anya „munkaképes korban” volt, mert nem akartak a szétválasztásukkal pánikot kelteni. Erről beszél mindig Éva: az ő anyukája a testvére, a 11 éves Gilike kezét fogta, és ezzel „a halált választotta ahelyett, hogy vele jött volna az életbe”. Ezt hetven éves korában tudta csak megbocsátani neki.

A filmbe az apukája iránt érzett, még kevésbé feldolgozott dühe került be. Sokan féltették is a filmet emiatt, mondván, hogy lehet úgy értelmezni a holokausztot, hogy valaki az apukájára vagy az anyukájára dühös. De nekem ez sokat segített abban, hogy megértsem, mi az, hogy trauma. Hogy tudsz Hitlerre dühösnek lenni? De hogy az apád nem ment el az országból 1935-ben, miközben mások túlélték, mert ők elmentek, az ő apukája viszont nem látta, hogy el kell menni: arra tudsz dühösnek lenni, azt a kérdést felteheted magadnak újra meg újra: „Ő miért nem látta?”

Az első pillanattól fogva tudtad, hogy dokumentumfilmet akarsz készíteni a próbafolyamatról?

Egy hónappal a próbák kezdete előtt hasított belém a felismerés, hogy Éva Auschwitz utolsó tanúinak egyike, és hogy fogalmam sincs, hogy mi lesz, de akármi is fog történni, akár siker, akár kudarc, biztos, hogy nagyon érdekes lesz. De a Tünet Együttes egy kis független társulat, semmi kapcsolatunk nem volt a filmes világhoz; kérdés volt, miből teremtjük elő az anyagiakat. Hogy együtt tudjunk dolgozni egy profi operatőrrel és hangmérnökkel a Campfilmmel együtt, a Tünet működési keretét tettem anyagilag kockára. De azt gondoltam, nagyon fontos, hogy ezt rögzítsük.

Ha teljesen őszinte vagy, számítottál rá, hogy fesztiváldíjakat fog kapni a film?

Az esélytelenek totális nyugalmával mentem Locarnóba; már attól is nagyon meg voltam hatva, hogy beválogatták egy A-kategóriás filmfesztiválra. Pláne, hogy előtte már egy csomó kudarc is ért, sokszor megkérdőjeleződött bennem, hogy alkalmas vagyok-e erre a feladatra, nemcsak azért, mert nem ez a szakmám, hanem azért is, mert az előadás rendezőjeként én is szerepelek a filmben, és ez skizofrén helyzet. És hát Locarno nem az első fesztivál volt, ahová beadtuk a filmet, addigra már túl voltunk néhány elutasításon. Úgyhogy egyáltalán nem számítottam ekkora sikerre, és bár tudom, hogy minden díj és minden, a művészettel összefüggő döntés esetleges és szubjektív, hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok mélységesen meghatva, és nem esik nagyon jól minden díj.

(Borítókép: Részlet a filmből / Port.hu)

Ne maradjon le semmiről!



  • Bérelnék
  • Bankszámla