Mintha lelkes kisdiákok újraforgatták volna a Star Warst

Kritika A lelőhely című filmről a 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról

330
2019.09.18. 04:53

Nagyon sok minden van A lelőhely című sci-fiben: rengeteg elem a Star Warsból (egyebek mellett például a hamarosan induló Star Wars-tévésorozat, a The Mandalorian főszereplője), egy klasszikus aranyásós western, ami a vadnyugat helyett egy idegen bolygón játszódik, és még egy érzelmes felnövéstörténet is. Két dolog hiányzik belőle viszont teljesen: az Endor bolygó cuki ewokjai, és bármiféle eredetiség.

Leginkább olyan ez a film, mint néhány nagyon lelkes, nagyon igyekvő és tulajdonképpen egész ügyes diák fanfictionje lenne a Star Wars alapján, legalábbis ami jó benne, az mind onnan van átemelve. Eleve a helyszín is olyan, mintha valami előzményfilmet vagy posztapokaliptikus folytatást látnánk A Jedi visszatér Endor bolygójáról: minden csupa zöld, hatalmas dzsungelek, különleges lények és elhagyatott táborok, ócska űrkabinok leszállóhelyeivel. De még az ócska űrkabin is egy George Lucas-féle ötlettől tűnik izgalmasnak: a járműben minden ütött-kopott, mintha a csillogó-villogó sci-fi eszközök gagyi kínai verziói lennének, pontosan illeszkedve egyébként a lecsúszott főszereplők ki tudja, milyen űrvalutát nem tartalmazó pénztárcájához. Ami nagyon jó ötlet lenne, ha nem lenne az egésznek egy Ezeréves Sólyom-utánérzése.

A sztori meg a Han Solo-előzményfilm, a Solo világát idézi, mintha az abban szereplő illegális kaszinók intergalaktikus söpredékéről szólna. Adott egy semmirekellő, tisztességtelen apa, aki egy űrkabinban él együtt kamasz lányával, amíg be nem jelentik a menetrendszerinti űrjárat megszüntetését. Ekkor elindulnak, hogy más naprendszerben keressenek maguknak helyet az űrcsövezésre, és közben megállnak némi spéci űrgyémántot bányászni. Aztán úgy alakul, hogy a lánynak végül egy, az apjánál is rosszabb gyémántvadász gengszterrel kell együtt menekülnie a különféle rájuk leselkedő veszélyek – kegyetlen zsoldosok és szektás telepesek – elől, hogy elérjék az utolsó járatot, ami elszállíthatja őket a bolygóról. Ezt a gengsztert játssza a Trónok harca Oberynjeként is ismert Pedro Pascal, aki már akkor a Mos Eisley bár törzsvendégének tűnt, amikor nem kapott tényleges főszerepet a messzi-messzi galaxisban

Hát igen

 

IMDB: 6,1

Metacritic: 68

Rotten Tomatoes: 89%

Index: 6/10

Szóval a Star Wars: A rajongók visszavágnak című fanfic mellett egy szabályos western is megbújik A lelőhelyben, mindennel, ami csak kell: a (frissen kimosott arany helyett a) gyémántrakomány melletti mexikói felállással, amelyben csak a hatlövetűket cserélték le sugárvetőkre; az egyik cowboyt megtámadó másikkal, aki végül elfogadja a persze csak átverésből felkínált ajánlatot a gyors meggazdagodásra; a kinccsel, amit egyenlő részre osztanak majd, és amelyet soha, egyetlen westernben sem osztottak még végül tényleg egyenlő részekre; az indiánokkal való üzleteléssel (indián helyett itt telepeseknek hívják őket); meg az Antihőssel, Akinek Azért A Helyén Van A Szíve.

Mindezzel nem is lenne baj: az eredetiséget túlértékelik.

Egy ilyen filmből is lehetne abszolút élvezhető, felső B kategóriás sci-fi-western, ha meglenne benne az a szikra, ami be tudja lobbantani az innen-onnan összehordott aprófát. De pont ez az, ami hiányzik az amúgy – kicsit diákfilmes barkács-hangulatot árasztó, de – a maga módján igényes látványvilágú és egész érdekes fantázia-infrastruktúrát bemutató filmből. Hiányzik belőle minden feszültség, amitől izgulni lehetne a főszereplőkért, sőt, amiért egyáltalán érdekelne, hogy mi fog történni velük.

Mert valahogy túl kerek az egész: minden ajánlat, amit az elvileg feszült pillanatokban kitalálnak a szereplők, teljesen logikus és érthető, egy percig sem kétséges, hogy a másik végül el fogja fogadni, ráadásul ezeket mindig több perces, lassú jelenetekben vezetik elő, és ahhoz azért Tarantinóhoz mérhető szövegírói képesség kell, hogy feszült legyen egy jelenet, amiben két szereplő áll egymással szemben, és logikus érvelés során megvitatják a küldetés technikai paramétereit. De hogy ne legyen annyira unalmas, mint amennyire lett, ahhoz elég lett volna valami kisebb kaliberű mestertől kölcsönzött tehetség is.

Ráadásul eleve nem nagyon van kiért izgulni: persze a westernek újhulláma óta már egyáltalán nem meglepő, hogy antihősök vannak a filmben, de Christopher Caldwell és Zeek Earl író-rendezők elmulasztják vázolni, hogy a seggfejségükön túl mi olyan van bennük, ami miatt érdemes lenne féltenünk őket. A főszereplő lány (a mérsékelt sokszínűséget mutató Sophie Thatcher) meg persze jóravalónak tűnik, de sokat róla se tudunk meg, csak egy kicsit kínos jelenetben, amelyben minden átmenet nélkül hirtelen felsorolja, milyen vágyai és jellemfejlődési állomásai voltak kislányként.

Persze lehet, hogy csak rosszul vezették fel a filmet, és valójában egy dokumentumfilmről van szó: Pedro Pascal felméri a valamelyik közeli naprendszerben lévő forgatási helyszínt a The Mandalorian előtt, és a díszletvizit közben különböző kalamajkákba keveredik. Mondjuk jobban belegondolva valójában ez se javítana sokat a helyzeten, de legalább tudnánk azon izgulni, hogy megmenekülnek-e a költséges kellékek, vagy romba dől a Disney teljes éves Star Wars-költségvetése.

A filmet a 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk, de október 17-én országosan is bemutatják Magyarországon, valamint már most megnézhető az HBO GO szolgáltatásán.

Ne maradjon le semmiről!

(Borítókép: Pannonia Entertainment Ltd.)