Árpád vezérnek még Quentin Tarantino sem tudott ellenállni

Interjú Franco Neróval

D VAJ20190919052
2019.09.22. 08:26

Franco Nero 1966-ban eljátszotta a koporsóban gépfegyvert rejtegető Djangót, ezzel egy csapásra ő vált az olasz „vadnyugati” filmek, a spagettiwesternek legnagyobb sztárjává, akiért még Ázsiában is megőrültek a nézők. Amerikában pedig hihetetlen szerződést ajánlottak neki, de ő mégis Európában maradt. Dolgozott a világ legnagyobb rendezőivel is, de elvállalt rengeteg kérdéses színvonalú B-filmet is. Vele beszélgetve mégis azonnal egyértelművé vált, hogy tökéletesen elégedett a karrierje alakulásával.

Most azért érkezett a 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválra, hogy átvegye az Európai Mozi Nagykövete díjat feleségével, Vanessa Redgrave-vel együtt, akivel először több mint ötven éve szerettek egymásba a Camelot forgatásán, de közös fiuk születése után pár év után szakítottak, hogy aztán 2006-ban újra összejöjjenek és össze is házasodjanak. (Ugyanezt a díjat kapta meg pár éve Juliette Binoche, a vele készült akkori interjúnk itt olvasható.) Franco Neróval a Honfoglalás és a Sacra Corona c. magyar filmeken kívül a kihagyott hollywoodi lehetőségről, Quentin Tarantinóról és az óvodásként viselkedő Luis Buñuelről is beszélgettünk.

Hogy kötött ki annak idején több, Magyarországról szóló magyar film főszerepében?

Jó néhány évvel korábban kezdődött ez a történet. Otthon voltam, a római lakásomban, amikor az ügynökén keresztül megkeresett egy magyar rendező, Koltay Gábor azzal, hogy meglátogathat-e Rómában. El is jött, és egy Julianus barát című filmtervéről beszélt. Megkérdezte, eljátszanám-e benne az egyik szerzetest: kicsi, de csodálatos szerep, nagyszerű jelenetekkel. Szimpatikus volt, fel is vettük a jeleneteimet Róma környékén. Aztán azt mondta, szeretne egy rendes filmet is készíteni velem; akkor még arról volt szó, Attilát játszanám, de az a film túl drága lett volna. Azt mondta, van egy másik ötlete is:

Nekünk, magyaroknak, van egy nemzeti hősünk, akit Árpádnak hívnak. Eljátszanád?

Azt mondtam, előbb lássuk a forgatókönyvet. Megírta, megmutatta, elolvastam és elvállaltam. Így kezdtünk együtt dolgozni, aztán jött a Sacra Corona is, egy nagyon érdekes film, és szerepeltem még egy gyönyörű filmben, a Mário, a varázslóban, Almási Tamástól. Imádtam! Én voltam az olasz társproducer is. Tavaly is forgattam Magyarországon, de az nem magyar film volt. (A Rose In Winter című film volt az, amelyben Nero mellett több magyar színész is szerepelt, például Szirtes Ági, Haumann Máté és Törőcsik Franciska, az operatőre pedig az Apokalipszis mostról és Az utolsó tangó Párizsban-ról is ismert, legendás Vittorio Storaro – K. B.)

Árpád szerepében (jobb oldalt) a Honfoglalás című filmben
Árpád szerepében (jobb oldalt) a Honfoglalás című filmben
Fotó: port.hu

Azt elmondta Koltay Gábor, hogy miért pont önt választotta?

Hogy miért engem? Híres voltam, ő meg szeretett volna egy nagy nevet és egy ismert arcot. Ennyi. Egy modern filmet is csináltunk volna együtt, ami fantasztikus lett volna, de sosem valósult meg: egy orvosról szólt volna, aki szegény embereket gyógyít különböző helyeken, és persze lett volna benne szerelmi szál is egy magyar színésznővel. Volt egy amerikai film, amelyikben Audrey Hepburn találkozik valakivel az Eiffel-toronynál, azt javasoltam, ezt másoljuk le, és találkozzunk a nővel a Colosseum előtt. Szép film lett volna, ha elkészül.

Eljutott önhöz bármilyen visszajelzés Magyarországról?

Igen. Amikor bemutatták a filmet, annyira sikeres volt Magyarországon, hogy az arcom ott volt mindenhol, hamutartókon, poharakon, üvegeken, mindenütt. Fantasztikus volt. Még ma is, ha akárhol a világon találkozom egy magyarral, azonnal felismer, és rögtön azt mondja nekem,

Te vagy Árpád vezér!

Szóval kizárólag pozitív visszajelzéseket kapott?

Igen, csak pozitívakat.

Ha igazán őszinte akar lenni, nem bánja, hogy sosem tört be igazán Hollywoodban?

Nem. Sőt, szerintem én vagyok az egyetlen ember a világon, akinek személyesen Jack Warner, a Warner Bros. egyik alapítója ajánlott öt filmre szóló szerződést, és mégis visszautasítottam. El tudja ezt képzelni? Egy 24 éves olasz srác elmegy Hollywoodba, hogy benne legyen egy szuperprodukcióban – a Camelotban –, és felajánlanak neki egy ilyen szerződést. Benne lehettem volna a Fesd át a kocsid!-ban (a Camelot rendezője, Joshua Logan utolsó filmje, Clint Eastwooddal, Lee Marvinnal és Jean Seberggel – K. B.): eredetileg James Stewart, Natalie Wood és én játszottunk volna benne.

Django (1966)
Django (1966)
Fotó: IMDb

Ehelyett mi történt? Akkoriban azok voltak a legjobb barátaim, akikkel a pályámat kezdtem: Luigi Bazzoni, Camillo Bazzoni, Vittorio Storaro. Akkortájt rövidfilmeket készítettünk együtt Parma környékén, én voltam a legfiatalabb a csapatban. Igazi barátságok voltak ezek, és amikor látták, hogy egyre sikeresebb vagyok, folyton hívogattak: „Franco, most már gyere vissza, csináljuk meg együtt a nagy filmünket!” És mindeközben beleszerettem Vanessa Redgrave-be, aki szintén éppen utazott vissza Európába, és engem is hívott a Cannes-i Filmfesztiválra a Nagyítás bemutatójára.

Úgyhogy elmentem Jack Warnerhez, és azt mondtam: „Jack, honvágyam van. Haza akarok menni.”

»Hát te megőrültél!« – kiabált velem. »Te leszel az új Rudolph Valentino!« Elsírtam magam, de ragaszkodtam a dologhoz.

Először azt mondta, szó sem lehet róla, de visszamentem újra és újra. Végül szólt az asszisztensének, hogy hozza be a szerződésem: megfogta, és kettétépte. „Őrült vagy. Te lehettél volna a legnagyobb sztár.” Szóval én pont az ellentétes utat jártam be, mint más európai színészek, akiknek minden vágyuk Hollywoodba menni.

Nem bánta meg?

Nagyon boldog vagyok, hogy így döntöttem: a legjobb európai filmekben szerepelhettem a legjobb európai rendezőkkel. Emlékszem, amikor hallottam A Szűz és a Cigány című kis költségvetésű angol filmről, a barátaim azt mondták nekem, tökéletes lehetnék a főszerepre. De ennek normál esetben az a módja, hogy az embernek van egy ügynöke, aki tárgyal a producerekkel, aztán csinál egy tesztfelvételt, és így tovább. Én viszont elmentem a producer irodájába, és azt mondtam: „Tudom, hogy kerestek valakit a Cigány szerepére. Na, ez én vagyok! Jobb, ha leszerződtettek, mert ha nem, azt egész hátralévő életetekben bánni fogjátok. Én vagyok az egyetlen, aki ezt igazán jól el tudja játszani!” És olyan meggyőző voltam, hogy tényleg le is szerződtettek, a film pedig olyan sikeres lett, hogy az egyik londoni moziban tizenhárom hónapon keresztül műsoron volt, és több nő elájult a nézőtéren. A forgatáson szinte mindennap ott volt Sidney Poitier, mert a főszereplőnővel, Joanna Shimkusszal volt viszonya, ezért baromi féltékeny volt rám, de végül barátok lettünk. Dolgoztam Buñuellel, Fassbinderrel, Claude Chabrollal, Michael Cacoyannisszal, Elio Petrivel. És időről időre készítettem egy-egy amerikai filmet is.

Hogyan fogadta, amikor Quentin Tarantino felhívta azzal, hogy „az eredeti Djangóként” adna önnek is egy szerepet a Django elszabadulban?

Ó, Tarantinóval hosszú a közös történetünk. Épp Spanyolországban forgattam az Angyalok beszédét, 1997-ben, amelyben Penélope Cruz a lányomat játszotta, aki egy napra elment a San Sebastian-i filmfesztiválra. Másnap visszajött, és azt mondta:

Franco, volt ott egy Quentin Tarantino nevű fiatal rendező, és amikor elmondtam neki, hogy épp veled dolgozom, teljesen elveszítette az eszét. Azt akarja, hogy elvigyelek hozzá, mindenképp találkozni akar veled!

Nem hittem neki. Aztán a következő években Tarantino több interjúban is azt nyilatkozta, én vagyok a bálványa. Amikor Rómában volt a Becstelen brigantyk bemutatóján, közölte, hogy nem hajlandó elhagyni a várost anélkül, hogy találkozna Franco Neróval. Úgyhogy megkerestek, és végre leszerveztek egy közös ebédet nekünk. Elmondta nekem a teljes sztorit: „Amikor tizennégy voltam, egy videótékában dolgoztam, és rátaláltam a filmjeidre. És megnéztem mindet!” És tényleg, ismerte az összes filmemet, sorokat tudott belőlük idézni, és még a zenéjükkel is tisztában volt. Egyszerűen nem akartam elhinni.

Jelenet a Django elszabadul című filmből
Jelenet a Django elszabadul című filmből
Fotó: IMDb

Arról nem is tudtam, hogy a Django elszabadulra készül. Amikor New Yorkban forgattam az Esküdt ellenségek egyik epizódjában, az író odajött hozzám, és azt mondta: „Franco, épp most olvastam egy forgatókönyvet, aminek az a címe, hogy Django elszabadul.” Elolvastam én is, de láttam, hogy nincs benne nekem való szerep, mert európai színész csak a német orvos szerepére kellett, és biztos voltam benne, hogy arra Cristoph Waltzot fogja leszerződtetni; tényleg neki írta azt a szerepet. De Tarantino felhívott:

Franco, forgatjuk ezt a filmet, és szeretném, ha benne lennél! Lesz egy jelenet egy klubban Leonardo DiCaprióval és Jamie Foxxszal, abban szerepelhetnél.

Azt hazudtam neki, hogy még nem olvastam a könyvet. „De van egy ötletem” – mondtam. „Lehetne úgy, hogy a fekete Djangónak úgy tizenöt percenként bevillan egy kép, amelyen egy feketébe öltözött lovas lassítva halad a kamera felé, míg végül a film végén a lovas megáll egy fekete asszony és egy fekete fiú mellett. Az asszony azt mondja a fiúnak: ez itt az apád. Én pedig mondanék a fiúnak valami olyasmit, hogy harcoljon a szabadságért.” A vonal másik oldalán mély hallgatás volt. „Quentin, ott vagy még?” Mire azt felelte: „Gondolkodom. Pár perc múlva visszahívlak.” De sosem hívott vissza.

Eltelt két hónap, elkezdték a forgatást, szóval, gondoltam, nem tetszett neki az ötletem, de hát ez van, úgyse volt nekem szerep a forgatókönyvben. Aztán egyszer csak mégis felhívott, két hónap késéssel: „Franco, átgondoltam az ötleted. De ez így nem működik! Az életben lehet egy fehér férfinak fekete gyereke, de egy filmben ez nem működik! De azért találkozzunk.” A Los Angeles-i Beverly Hills Hotelben találkoztunk, és elköltöttük a leghosszabb reggelit, amit két ember csak elkölthet, kilenctől egészen délig. Végig engem győzködött, a végén már csak azt ismételte: „Bízz bennem! Bízz bennem!” Úgyhogy kezet ráztunk.

Végül sokkal hosszabb jelenetet vettünk fel, mint ami bekerült a filmbe. Christoph Waltz azt mondta:

Hibát követtél el. Soha ne javasolj neki egyetlen sort sem, mert iszonyú féltékeny, ha a forgatókönyvről van szó.

Én viszont javasoltam pár mondatot, hogy mit mondhatnék a filmben, és azt mondta, nagyon tetszik neki. Fel is vettük őket – aztán kivágta mindet. Volt egy jelenetem Leonardóval, amelyben volt egy bajuszpödrésre vonatkozó fogadásunk. Azt is kivágta. Végül az a jelenet került be, amelyikben egy szalonban találkozom a másik Djangóval. És ezzel a képpel aztán tele volt a világ, annyira híres lett, emlékszem, a milánói reptéren is kint volt egy plakáton.

Jó móka volt a forgatás, jól elvoltunk Quentinnel. Ő folyton olyanokat mondott a fiatal színészeknek, köztük Leonardónak, hogy „Nektek fogalmatok sincs, ki ez az ember! Ő volt a legnagyobb sztár Charlie Bronson mellett! Nem tudtok ti semmit!” Egyik nap, mivel azt mondta, látta az összes filmemet, gondoltam, mondok egy olyat, amit biztosan nem látott, egy kis olasz sci-fit, I diafanoidi vengono da Marte volt a címe. Kimondtam a címet, mire azonnal közölte: „Rendezte Antonio Margheriti, Anthony Dawson néven.” Nem akartam elhinni. Sosem láttam ilyen rendezőt.

Kivel volt a legkülönlegesebb együtt dolgozni a pályája során?

Luis Buñuellel. Szerintem ő a legjobb rendező a világon. Elmondom, miért. Ő az egyetlen rendező, aki sosem használt zenét a filmjeiben, pedig a legtöbb film meghal, ha nem keversz alá zenét. Buñuelnél a zene viszont olyan dolgokból áll össze, mint a kutyák ugatása, a zongora, ami valahol, egy messzi házban szól, a templomi harang hangja, és hasonlók. Ő volt az egyetlen rendező, akinek ha azt mondta a producer, hogy biztosít számára ötven színészt, ő azt mondta, az túl sok, elég húsz. Mutasson nekem még egy ilyet valaki! És ő volt az egyetlen rendező, aki három nap alatt készre vágta a filmjeit, mert annyira pontosan tudta, hogy mit akar. Egy zseni volt.

Elmondom a legviccesebb történetemet róla, amiről alig páran tudnak. Épp a Tristana egyik jelenetének felvételét készítette elő Toledóban, de nagyon ideges volt, mert nem találta a táskáját; „Mi maleta! Mi maleta!” – csak ezt mondogatta. Teljesen leállt a munka, hogy mindenki a maletáját kereshesse. Amikor megtalálták, mindkét kezével magához ölelte a táskát, mint egy kisgyerek. Mindenki visszatért a munkájához, ő meg, mint egy kisfiú, körülnézett, és eloldalgott egy közeli térre. Nagyon kíváncsi voltam, mi lehet a táskában, milyen jegyzetek vagy forgatókönyvek, úgyhogy követtem, de úgy, hogy ne vegyen észre. Leült egy padra, és elővett a táskából egy sonkás szendvicset és egy kis kólásüvegbe töltött bort, parafadugóval lezárva, és enni kezdett, mint aki éhezik. Megkérdeztem: „Louis, mit csinálsz?” Felkiáltott: „Jaj, Nero!” (Sosem nevezett Francónak, mert így hívták a spanyol diktátort, akit gyűlölt, így a nevet is utálta.)

Nero! Éhes vagyok, de ne mondd el senkinek, hogy eszem, mert akkor ők is enni akarnak majd, pedig dolgozniuk kell!

Tényleg pont, mint valami kisgyerek. Hát, ez volt Buñuel.

Ne maradjon le semmiről!

(Borítókép: Franco Nero a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon 2019. szeptember 19-én. Fotó: Vajda János / MTI)