Tényleg ennyire futotta Nicole Kidmannel és az év szenzációjával?

Kritika Az Aranypinty című filmről

MV5BNWIxMWVlYzgtMDRlNS00NzA2LWJlYjktMmUzNzgxYTI2MGViXkEyXkFqcGde
2019.09.23. 10:52

Egy hete láttam Az Aranypinty című filmet, és mostanra kezdem teljesen elfelejteni az egészet. Ez talán mindent el is mond erről a filmről.

Ami a körülmények ismeretében azért mégiscsak meglepő. A film ugyanis az utóbbi évek egyik kiemelkedő irodalmi szenzációja alapján készült: Donna Tartt azonos című regényét nemcsak Dickenséihez hasonlították, hanem a szerző még a Pulitzer-díjat is megkapta a 800 oldalas elbeszéléséért a fiúról, aki egy New York-i múzeum elleni terroristatámadásban elveszíti az anyját, és az épületből menekülve egy haldokló férfi kérésére magához vesz egy, a falról leesett, felbecsülhetetlen értékű festményt, Carel Fabritius Aranypintyét. Ezek után teljesen természetes, hogy azonnal többen is bejelentkeztek a filmes jogokért, és végül Nicole Kidmannel az egyik fontos mellékszerepben készült el a mozis feldolgozás.

Ami aztán hatalmasat bukott az amerikai mozikban és a kritikusoknál is. (Egyelőre a készítési költségei tizedét sem szedte össze.) Teljesen érthető módon.

Az Aranypinty a lehető legjobban megírt, a lehető legmagasabb minőségű lektűr, de semmivel sem több annál: hosszan, érzékletesen és plasztikusan leír egy történetet, azaz pontosan annyit, ahogyan a cselekmény eljut A-ból B-be, C-be és így tovább a megnyugtató lezárást jelentő Z-ig. És közben semmi egyebet nem tesz. Nem tud vagy akar elmondani semmit a világról, az élet nagy kérdéseiről, a művészetről, vagy akármelyik témájáról a terrorizmustól a gyereknevelésen át a felső tízezer viselkedéséig vagy a függőségekig: ezek mind csak körülmények, mind csak mozgatórugók egy mesében, nem pedig olyan dolgok, amik felvetnének kérdéseket az olvasóban, vagy új fényt vetnének ezekre a témákra. Leszámítva 800 oldal után egyetlen egy, nagyon röviden összefoglalható tanulságot (vigyázat, eszmei spoiler következik):

néha a rossz dolgok is vezethetnek jó dolgokhoz. Hoppá.

Ami viszont jó a könyvben, az csupa olyan dolog, ami nem működtethető filmen, vagy csak egy iszonyú tehetséges rendező kezei között. A regény egyes szám első személyű elbeszélője Theo, aki hiányzó apja miatt anyja halála után egy gazdag családból származó barátjánál talál menedékre, aztán hirtelen sokkal kietlenebb és kilátástalanabb környékre kerül, belekóstol a bűnözésbe, majd felnőttként, nem függetlenül a gyerekkori múzeumi traumájától és a festményt rátukmáló úrral való találkozástól, visszatér New Yorkba, és műkincsekkel kezd foglalkozni. És Theo analitikus elbeszélő: soha nem egyszerűen azon van a hangsúly, hogy mit csinál, hanem azon, hogy az milyen érzéseket vált ki belőle, miért csinálja, miért tartja különlegesnek: például ukrán származású, világcsavargó és bűnöző barátjával, Borisszal még az együtt alvás és a szájra adott csók sem olyasmit jelent, amit gondolnánk. És főleg folyamatosan elemzi a ráakasztott legfontosabb keresztjeit, az ágya alatt dugdosott, állandó rettegést szülő Aranypinty birtoklását, és reménytelen szerelmét a haldokló öregúrral együtt látott lány, Pippa iránt.

Persze nem arról van szó, hogy ezek a motivációk, kétségek, fájdalmak, félelmek és a különleges látásmód ne lenne átültethető filmre, egyéni képi megoldásokkal, sajátos narratívával, vagy bármilyen olyan módszerrel, ami túlmutat a legszigorúbb értelemben vett realizmuson. Csak arról van szó, hogy kevés rendező képes erre, és – újabb hatalmas spoiler – Johny Crowley (Brooklyn, A bűn hálójában) nem tartozik közéjük. Ami nem is csoda, mert ő pont ugyanazt csinálja filmesként, amit Donna Tartt íróként:

színvonalas (film)lektűrt készít,

amelyben megint csak nem történik semmi egyéb, mint hogy elmesélik a sztorit A-tól Z-ig, gyorsan átrohanva az összes betűn a kettő között, hiszen egy 800 oldalas, cselekménycentrikus regényt még két és fél órában is csak kutyafuttában lehet elmesélni. Márpedig Crowley és Peter Straughan forgatókönyvíró jól láthatóan semmit nem akarnak, csak ezt: rózsaszín szövegkiemelővel megjelölik a regény minden fejezetében a fontosabb sorokat, egymás mögé teszik ezeket, és filmet készítenek belőlük, minimális időbeli csavargatással, de azért annyira persze nem kavarják össze az események sorrendiségét, hogy az bárkit is megzavarjon.

Gyenge, mint a pinty

Untitled-1

IMDB: 6,3

Metacritic: 40

Rotten Tomatoes: 26%

Index: 5/10

Ebben a lóhalálában prezentált rohanásban csak a melodrámának marad hely, de abból is a legízléstelenebbnek: az ember alkoholmérgezést kapna, ha végigjátszaná azt az ivós játékot Az Aranypinty közben, hogy inni kell, ha valamelyik szereplőnek végigfolyik egy könnycsepp az arcán megindultságában vagy bánatában, vagy – és ez a leggyakoribb – bánatos meghatottságában. Egyébként is tisztázni kéne a pontos szabályokat, hogy mi van akkor, ha – mint a film csúcspontjának szánt mélypontján – egyszerre potyognak a könnyei a főszereplőnek és a fegyverrel dolgozó, sokat látott ukrán bűnözőnek is, pusztán attól, hogy az Élet Értékéről beszélnek.

Így viszont, hogy a könnypatakokon kívül semmi nem kap kellő mélységet, nem is bontakoznak ki a feszültségért, izgalmakért vagy lélekrajzért elvileg felelős részek sem, még a legkomolyabbak, a Pippa iránt érzett szerelem és a festmény miatti rettegés is megmaradnak inkább illusztrációnak. Nincs mivel együttérezni, és 

az ilyesmi minden film halálát jelenti, 

mert így a vásznon csak futkározó alakokat látunk, nem pedig olyasvalakiket, akikkel a legszívesebben együtt menekülnénk Amszterdam utcáin, és együtt innánk a Las Vegas-i sivatag melletti házukban.

A film ráadásul teljesen indokolatlan módon – vagy talán a korhatár-besorolás miatt? – még finomkodik is, nem meri egy kicsit sem rossznak, vagy legalábbis ellentmondásosnak mutatni a főszereplőt, noha a regényben ez is érdekes: hogy a főszereplő legalább az idő felerészében antihős, és olyankor is csinál abszolút megvetendő dolgokat – mint a szemérmetlen lopások –, amikor amúgy nem seggfej. Csak ilyen ambivalens figura; de ezt az ambivalenciát kilúgozták a filmből.

Az egyetlen pozitívum, amit el lehet mondani erről a filmről, hogy legalább korrekt iparosmunkával végigmondja a cselekményt. Hogy az egészet az Oscar-díjas operatőrlegenda, Roger Deakins (A remény rabjai, Fargo, Nem vénnek való vidék, Szárnyas fejvadász 2049) vette fel, az nemhogy nem látszik, hanem inkább az a feltűnő, hogy egy ilyen filmben, ahol hol a felső tízezer társasági életét, hol az antik bútorok sajátos világát, hol a nevadai sivatagvilágot lehetne nézni, hogyhogy szinte csak közeliket látunk, mintha nem lett volna pénz befejezni a díszleteket, és nem akarnák, hogy ez észrevehető legyen. A színészek meg nagyjából annyira élik bele magukat a szerepeikbe, amennyire a rendező is elmélyült a cselekményben. Nicole Kidman például megoldja annyiból a Theót befogadó dúsgazdag nő szerepét, hogy bár mindig merev arccal néz, néha váratlanul mégis elmosolyodik, ezzel adva betekintést abba, milyen rejtélyes is ez a nő. A felnőtt Theót játszó Ansel Elgort (Nyomd, Bébi, nyomd!) főként csak szenveleg, Sarah Paulson Theo apja proli barátnőjének szerepében viszont legalább emlékezetesen tud közönséges lenni mind beszédmódban, mind gesztusokban.

Olyan ez a film, mintha Az Aranypinty című regény miatt pár éve kis túlzással a művészet halálát vizionáló, elégedetlen irodalmár-kisebbség bosszúja volna: mintha pár évvel a megjelenéskori túlzó felhajtás után ezzel bizonyították volna, hogy valójában egy középszerűnél alig jobb műről van szó. De még ez sem igaz: Az Aranypinty című film képtelen arra, hogy bármiről is állításokat fogalmazzon meg, még az alapmű minőségéről sem. Egyszerűen túl semmilyen hozzá. Úgy fogják elfelejteni, hogy még arra a haragra sem lesz méltó, amit a regény a vadabb könyvkritikusokból kiváltott.

Ne maradjon le semmiről!