Ezért a magyar kamaszlányért lelkesedik Hollywood

Kritika az Akik maradtak című filmről, és interjú a főszereplővel, Szőke Abigéllel

MV5BMDgwMjZhZWEtNmZhOC00ODNlLWIwOTQtYjY5MzI5MWIwMmI0XkEyXkFqcGde
2019.10.02. 18:02

Épp elég bravúr úgy filmet készíteni, hogy egy ennyire alapvető és nyilván több millióféleképpen feldolgozott, ráadásul a sziruposság veszélyét hordozó témát ne vállalhatatlanul érzelgősen mutasson be valaki. De ha minderről még le is kell írni, hogy milyen szépen beszél a szeretetről, akkor tényleg nincs olvasó, aki ne azt hinné, hogy egy giccstengerre fog jegyet venni. Pedig a Magyarország által idén az Oscarra nevezett filmmel, Tóth Barnabás Akik maradtak-jával tényleg nem ez a helyzet.

Mert ez a film talán az egyetlen módszert választja, amivel tényleg érvényesen lehet beszélni erről a témáról: valójában a szeretet hiányáról szól. És még a holokauszt ügyében is viszonylag újat mutat, hiszen azokról szól, „akik maradtak”, pontosabban akik visszatértek. Egyedül, elveszítve a hitüket. Nemcsak Istenben: az emberekben, az életben, abban, hogy van bármi értelme bárminek, hogy lehet még bármi jóban részük.

A történetben két ilyen ember sodródik egymás mellé: egy felnőtt férfi, aki elveszítette a szerelmét és a gyerekeit, és egy gyereklány, aki elveszítette a szüleit és a testvéreit. Nem csoda, hogy F. Várkonyi Zsuzsa, aki a film alapjául szolgáló regényt írta (Férfiidők lányregénye címen) pszichológus. Pontosan tudja, hány és hány oka lehet ezeknek az embereknek arra, hogy totálisan befelé forduljanak. A félelem, hogy ha valakit újra megszeretnek, akkor majd talán újra átélhetik az elvesztésüket. Az önostorozás, amiért ők megmaradtak, a szeretteik meg nem. A csalódás. És persze egyszerűen csak a fájdalom.

Talán ez a kívülállás az, ami annyira hasonlóvá teszi a két főszereplőt, Aldót, a nőgyógyászt, és Klárát, a lányt, aki a film egyik legjobb mondata szerint „akárhány éves lehet öt és hetven között”, attól függően, hogy éppen egy mindenen túllévő, kiábrándult és túl korán felnőtté vált ember van benne, vagy egy kisgyerek, aki a maga módszereivel küzd az egész világ ellen. Ők ketten kerülnek valamilyen különleges kapcsolatba, amire azt sem lehet mondani, hogy a szülő-gyerek ismeretség, azt sem, hogy férfi-női, de azt sem, hogy csak baráti. Inkább arról van szó, hogy ösztönösen visszahozzák egymást abba, amit már lehet életnek nevezni, már nem csak vegetatív értelemben, mert képesek megmutatni a másiknak, hogy van még, aki megérti a saját belső világuk kizökkent működését. Hogy ennyire, végtelenül és kilátástalanul egyedül elviselhetetlen az élet.

És aki érti, hogy az egyik nem azért bújik oda a másik ágyába éjszaka, mert kurva, mint azt a külső világ hiszi, hanem mert fél egyedül.

Tóth Barnabás filmje ezt a különös viszonyt bontja ki nagyon érzékenyen, részletgazdagon mind történetben, mind lelki rezdülésekben, nem kis részben persze a két főszereplőnek is köszönhetően. A forgatás idején 19 éves, szinte teljesen újonc Szőke Abigél azt a bravúrt tudja hozni, hogy megfelel a forgatókönyvben leírt legnehezebb instrukciónak: tényleg akárhány éves tud lenni 5 és 70 között, tud lenni éles és finom, kemény és puha, hisztis és megnyugtató, játékos és szívbe markolóan szomorú, önfeledt és halálosan komoly, és pontosan meg tudja mutatni az átmenetet is ezek között az állapotok között. Hajduk Károly pedig végig egy olyan burok, egy olyan maszk mögül játszik, amitől azonnal érthetővé válik minden elfojtása, és amelyet csak néhány emlékezetes jelenetben enged le magáról. Csak egyszer esik át a finom érzékenységből a túlzó gesztusok térfelére a film, bár ez rendezési probléma, nem színészi: van egy hatalmas zokogás, annak ellenére, hogy filmen egy lassú könnycsepp mindig sokkal erősebb ennél.

A két főszereplő közötti kapcsolat minden perce érdekes, ahogyan az is, hogyan játszik Tóth Barnabás – és Muhi Klára társ-forgatókönyvíró – a kettejük közti szexualitás gondolatával. Ezt a részt például teljesen átírták a jóval tovább merészkedő könyvhöz képest, tökéletesen felismerve, hogy filmen nemigen lehet úgy árnyalni a helyzetet, ahogyan egy regényben, és hogy a vásznon a sokkal kevesebb – néhány nagyon éhes csók az arcon – is sokkal erősebben hat, és ez is bőven elég ahhoz, hogy elmondjon mindent erről a témáról.

Az Akik maradtak eredetileg tévére készült volna, kis költségvetéssel, talán ez az oka, hogy nemigen hoz annyi újdonságot a látványvilága, mint amennyit a mondandója. A megszokott, és igazából ma is majdnem ugyanilyen macskaköves pesti utcák, ósdi berendezésű lakások és kopott intézménybelsők uralják a képeket, mint sok más filmben. De a filmnek nem ez a fő gyengesége, hanem az, hogy nem igazán tud vagy akar kifutni sehová, legalábbis a cselekményt tekintve. Lelkileg pont oda jut el, ahová el kell, a két főszereplő végül kirángatja egymást a verem mélyéről a verem szélére, és ez a legtöbb, ami elérhető számukra. Mégis hiányzik valamiféle – akár csak egy kis csendes – csúcspont, valami lezárás. Bármi, ami mást mondana el ahhoz képest, ami addig elhangzott.

Mintha hiányozna az utolsó bekezdés egy szép, megindító, okos és különleges  regény végéről.

A film sajtóbemutatója után a női főszereplővel, Szőke Abigéllel beszélgettünk arról, hogyan lett színitanodás kamaszlányból egy csapásból Magyarország Oscar-nevezett filmjének főszereplője, akiről a világ legnevesebb filmes lapja, a Variety is azt írta, „igazi reveláció”. „Tapinthatóvá teszi Klára energiáját, fájdalmát és szenvedését, miközben végig meghatóan, ahogyan ráhangolódik Aldó érzelmeinek minden árnyalatára.”

Hogyan kerültél a színház közelébe?

Általános iskolásként Földessy Margit színitanodájában tanultam négy évig. Onnan elkezdtem castingokra járni, ami egyrészt jó gyakorlat, másrészt látták az arcomat. Általános iskolásként, amikor előadásokat készítettünk különböző alkalmakból, rettentően izgultam, és ezért nem is erőltettem a színjátszást, de aztán gimnáziumban voltak drámaórák és fakultációk, amiket nagyon élveztem. Tizenharmadikban – Waldorf iskolába jártam – el kellett döntenem, milyen egyetemre menjek. Akkor forgattuk az Akik maradtak-ot, és Pálfi Gyuri Engedj be! című előadásán is akkoriban dolgoztunk, ezért nem nagyon volt kapacitásom készülni az érettségire. Végül csak a színművészetire jelentkeztem, de kiestem az első rostán. Utolsó pillanatban jelentkeztem OKJ-s színészképzésre a Magyar Színház akadémiájára, ahova felvett Pál András.

Ez két éve volt – idén is jelentkeztél a Színművészetire?

Igen.

És?

Hát kiestem.

Nagyon megviselt?

Az első felvételimkor még nem nagyon tudtam, mi ez az egész, senki nem színészkedik a családból, és én se voltam tájékozott. Nem is úgy mentem oda, hogy mindenképp fel kell, hogy vegyenek, csak ki akartam próbálni: megtanultam, amit kellett, nagyon izgultam, és ennyi. Idén szerettem volna bekerülni Novák Eszter zenés osztályába, de ő nem szeretett volna engem annyira, mint én őt. Fájdalmas volt, de értettem, hogy miért nem, és így könnyebb volt. Ráadásul Pál Andrásnál nagyon jó kezekben vagyok.

Minden drámaszakkört is beszámítva már több mint tíz éve játszol; nagyjából azt kaptad a színészettől, amit vártál tőle?

Annak idején csak annyit tudtam, hogy szeretem ezt az egészet; most kezdett csak igazán komoly lenni, azzal, hogy felvettek az akadémiára.

És az milyen, hogy most hirtelen egy Oscarra nevezett film főszereplője lettél, akiről a Variety ír dicsérő kritikát?

Nagyon ijesztő és zavarbaejtő. Nem is tudom felfogni, hogy ez mit jelent, csak azt, hogy nagy dolog ekkora szakmai elismerést kapni. Jólesik, amiket írnak, de a szüleim véleménye sok esetben mérvadóbb, mert ők többet látnak belőlem.

Több olyan színész, akiknek a gyerekéből is színész lett, azt mondta, igyekeztek megóvni ettől a pályától a gyerekeiket. A te szüleid mit szólnak a pályaválasztásodhoz?

Meg tudom érteni ezeket a színészeket. Az én szüleimtől idegen a szakma, ezért érthető, hogy féltenek. Azt mondják, húzzam meg a határaimat, ami arra is vonatkozik, hogy ne hajszoljam magam túl annyira, hogy lelkileg hosszútávon összeroncsolódjak. Ez nehéz feladat.

Miért? Szíved szerint éjjel-nappal ezzel foglalkoznál?

Sokszor ez a kettősség van bennem: egyrészt azt gondolom, hogy ehhez a szakmához teljes maximalizmus kell, nem lehet félvállról venni, és takaréklángon dolgozni. Muszáj állandóan csinálni, másrészt ott van bennem az is, hogy néha jó lenne aludni a szövegtanulás helyett. Miközben muszáj a szöveget is megtanulni. Nehéz egyensúlyozni a között, amit a szakma szerintem megkövetel, és amire nekem van igényem. Mérlegelni kell, hogy a kettő között mikor hol van az egyensúly.

Az első nagyobb szereped A martfűi rémben volt, ráadásul rögtön egy elég kemény jelenetben: te voltál az egyik áldozat, akit a főszereplő a beteg vágyai kielégítésére használ, mielőtt megöli.

Ennek ellenére nem volt rossz élmény a forgatás. Nagyon sok támogatást kaptam, például a forgatáson jelen volt egy pszichológus, aki azért volt ott, hogy ha bármiért is kiborulnék, tudjon segíteni. Sopsits Árpád rendező is segítőkész, kedves és figyelmes volt velem, és Csoma Sándor is figyelt rám, mint Árpád asszisztense.

Hajduk Károly, a film főszereplője annak idején azt mondta az Indexnek, emocionálisan nehéz volt a forgatásnak ez a része, és bizarr volt, hogy egy kislányt kell nyalogatnia, miközben ráadásul ott van a teljes családja.

Igen, ez elég kellemetlen lehetett neki. Az volt a központban, hogy nekem mi a jó, nem az, hogy neki. Három napig forgattunk, a pszichológus mindig ott volt, eljöttek a testvéreim is. Furcsa lehetett neki.

Szakmai tapasztalatként milyennek élted meg életed első forgatását?

Imádtam a figyelmet, amit ott kaptam – de hát ki ne imádná? És egyszerűen imádom a forgatások légkörét is, mindent. Később a vetítésen láttam a filmet, persze nem tetszettem magamnak, de ebből is sokat tanultam.

Ha jól tudom, az Akik maradtak főszerepére rengeteg lányt meghallgattak, és közülük választottak ki téged.

Igen? Talán jobb is, hogy ezt nem tudtam. Barna a casting minden napján ott volt, csak azon az egyen nem, amikor én mentem, úgyhogy engem videón látott. Nagyon nem éreztem jónak magamat: azt éreztem, nem tudom átadni, amit szeretnék, amit a szerepről gondolok, túlzottan izgultam, rágörcsöltem, és nem tudtam élvezni, játszani a szereppel. De visszahívtak. Akkor már ott volt Barna és Karcsi is, és aztán lassan elkezdett működni a dolog.

Ismerted a sztorit?

Amikor behívtak, rögtön elkezdtem olvasni a regényt. Én is hozom magammal ezt a tragédiát, mert a családom apai ága zsidó származású, közülük is sokakat elvittek, és van egy túlélő rokonom is, Szedő Zsóka. A próbák alatt elmentünk hozzá Barnával és Karcsival.

Korábban elmondtad, hogy egészen soványra kellett fogynod a szerep miatt.

De ez nem egy erőltetett dolog volt, egyszerűen maximálisan meg akartam felelni a szerepnek, fizikailag is. Negyvenöt kiló voltam, hármat adtam le belőle. Ha az ember nagyon megnézi, egy-két jelenetben látszik, hogy még a forgatás közben is fogytam.

Szerinted van erotikus vonzalom a filmben Klára és Aldó között? A film ezt a kérdést sokkal inkább nyitva hagyja, mint a regény.

Pengeélen táncol ez a kapcsolat, nehéz konkretizálni. Az a szép benne, hogy Barna hagy a néző fantáziájának teret, ezért nem is akarom elmondani a koncepciómat. Barna átitatta a filmet szeretettel; máshogy jelenik meg a férfi-női kérdés, mint a könyvben.

Az Oscar-nevezés jár már bármilyen teendővel, vagy még csak várjátok, hogy mi lesz?

Várunk, izgatottan várunk. Akármi lesz, ez már bőven fölülmúlta a számításainkat.

Ne maradjon le semmiről!



  • Tippek
  • Személyi kölcsön