Ha eddig nem utáltad az exed, majd válás közben meggyűlölöd

Kritika a Marriage Story című filmről

002
2019.10.06. 06:57

A boldog válások mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan válás a maga módján az. 

A dolog ott kezdődik, hogy „nekünk nincs szükségünk ügyvédre, civilizált emberek vagyunk, el tudunk válni békében”, és odáig tart, amikor a bíróságon a válóperes ügyvéd arról próbálja meggyőzni a bírót, hogy az anya alkoholista, mert egyszer megivott egy fél pohár bort a gyerek előtt. Hogy mi van a kettő között, és hogy hogyan lehet a leggördülékenyebben eljutni a „már nem olyan jó együtt”-ből a „gyűlöllek, és azt kívánom, bár sose találkoztunk volna” állapotáig, azt mutatja meg fájdalmasan pontosan Scarlett Johansson és Adam Driver a Marriage Story című filmben.

Pedig Noah Baumbach (A tintahal és a bálna, Frances Ha) író-rendező valójában abszolút semmi újat nem talált ki. Semmi újat azok számára, akik már végigcsináltak vagy végigasszisztáltak egy igazán rossz válást: a rendező ihletként előbb maga is elvált a feleségétől, aztán kikérdezte az összes elvált barátját, hogy szűk két és fél órába sűrítse

A Mocskos Válások Esszenciáját.

Ez lett a Marriage Story. Adott Nicole és Charlie, egy színésznő és egy feltörekvő színházi rendező, akik eleinte inspirálódtak egymásból, de most már elmúlt a varázs, sőt, Nicole rájött, hogy Charlie mellett valójában soha nem is volt önmaga. És ahogy egyre inkább átlátja a sérelmeit, egyre jobban hallgat a válóperes ügyvédjére, úgy lesz egyre kegyetlenebb az elválás folyamata, és úgy válik ádáz harccá az egész, amelynek tétje a gyerek láthatási joga.

Baumbach nem csinál mást, csak a lehető legélethűbben ábrázolja ezt a folyamatot: egyrészt az emberi részét, ahogy a kezdeti jóhiszeműség a másik iránt érzett haragba megy át, majd elvész minden gátlás, és a felek már a gyűlöletben lubickolva vágnak egymás fejéhez mindent, amit csak nem szégyellnek, de főleg azt, amit amúgy szégyellnének. Másrészt a válások sajátos és mocskos bürokráciáját, a válóperes ügyvédek taktikáival, aljas játszmáival és szándékos, de szerintük a cél által szentesített hazugságaikkal. Harmadrészt pedig azzal, ahogyan ez a két dolog – a valóság és a bürokrácia – egymásra csúszik, és sokszor köszönőviszonyban sincsenek egymással. A film olyankor a legemlékezetesebb, amikor Baumbach mindezt nem is kommentálja, csak hosszan, némán mutat egy-egy arcot: Johanssonét, miközben átfut rajta az undor a folyamat iránt, a megbánás, hogy ezt mégiscsak ő okozta, a megrökönyödés attól, hogy nem szakad rá a plafon az összes ügyvédre és érintett félre, és végül a hideg elszánás, hogy nem baj, akkor is ezt kell tenni az ügy érdekében. Vagy Adam Driverén, aki végig naivabb, gyermekibb figurát játszik: ha bele is megy a játszmákba, azt is eltartott kisujjal teszi (a legjobb mondata, amikor lecseréli a kedves, emberi hangú ügyvédjét egy olyan dörzsöltre, mint amilyen a feleségéé is, és ezt úgy indokolja: „Nekem is szükségem volt egy saját seggfejre”).

A Marriage Story erőssége részben a különlegesen átélt és a szokottnál nyersebb, emberibb színészi játékban rejlik, amit Baumbach úgy aknáz ki, mint egy dokumentumfilmes: rengeteg a monológok közbeni arcközeli, ráadásul mindezt szinte teljesen filmtelenítve, esztétikus képek, feltűnő képi kompozíciók nélkül. Még a színészektől is ezt a naturalizmust várja el,

főleg Johanssontól, aki meri is hozni a legrosszabb formáját:

teljesen smink nélkül (vagy sminknélküliséget imitáló sminkben) játszik, nem figyel a technikás szövegmondásra, folyamatosan bólogat a saját szavai közben, mint egy galamb – tényleg csak a szavai erejére támaszkodik. De nemcsak ő jó: a sokkal „filmesebben” kitalált és megírt karakterek, Laura Dern és Ray Liotta is, a két főszereplő két saját seggfeje, vagy ellenpontjukként a szinte már túlzóan barátságos és emberi ügyvéd, Alan Alda, meg persze Adam Driver is a maga sokkal kevésbé látványos, mégis egyértelmű dühével.

001
Fotó: Netflix

A baj nem is azzal van, hogy ne lenne olyan következetes az egész film, mint egy rossz álom, amiről még alvás közben is érezzük, hogy minden percben csak valami újabb agyrém fog még bejönni a képbe; és nem is azzal, hogy ne lenne reális, és pont a realitása miatt különleges a sztori. Hanem az elfogultsággal. Baumbach ugyanis elköveti azt a hibát, hogy sokkal egyértelműbb szemétségeket ír Johansson karakterének, mint amilyen jellemhibákat Drivernek adott (ami különösen visszás, ha önéletrajziként akarnánk nézni a filmet, önfelmentésként és az exfeleség alázásaként). Pedig sokkal érdekesebb egy ilyen helyzet úgy, ha mindkét fél problémái abból adódnak, hogy a másiktól eltérően látják és élik meg a világot: Driver esetében ez is a helyzet, ő nem akar semmi rosszat, csak tudtán és konkrét szándékán kívül okoz fájdalmat a másiknak. A nő viszont számítóan, praktikusan szúr ki a férfival, szándékosan rúg fel megállapodásokat, tudatosan, tisztességtelen eszközökkel próbálja rosszabb helyzetbe hozni a férfit.

És ez rengeteget levon a film értékéből: a görög drámák is azért tudtak évezredeken keresztül izgalmasak maradni, mert a maguk szempontjából minden szereplőnek igaza van bennük, csak épp ezek az igazságok kibékíthetetlenek egymással. Ha viszont, mint itt, az egyik féllel kell együtt érezni, mert a másik gonosz vele, és kész, az fél óráig sem marad elég izgalmas, nemhogy két és félig.

De ezzel együtt is működik a film, pont úgy, ahogy működnie kell.

A Marriage Storytól iszonyúan szarul kell magunkat éreznünk,

mintha karon ragadott volna az ördög, és sűrítve megmutatta volna, milyen sötét mélységekbe süllyedhetnek semmi idő alatt a szerelmi kapcsolatok. Ember legyen a talpán, akinek nem futkos ettől a hideg a hátán. Pont, ahogy Baumbach akarta.

A filmet a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be augusztus legvégén. Mi a Zürichi Filmfesztiválon láttuk, a Netflixre december 6-án kerül majd fel, de Magyarországon mozis bemutatója is lesz, november 29-én.

Ne maradjon le semmiről!