Mick Jagger színészként is az ördöggel cimborál

Kritika a The Burnt Orange Heresy című filmről

GettyImages-1167077261
2019.10.07. 05:03

Végre egy film, amiben hihető a szex!

Ha az ember sok filmet néz, már az is fel tudja dobni, ha talál egy rendezőt, akinél a szex nem úgy zajlik le, hogy két nyakig felöltözött ember egy csók második másodpercében hirtelen elkezdi lerángatni a másikról a ruháját, majd még vadabbá válnak, végül négy másodpercen belül a falnál állva vagy az asztalon hevesen kefélni kezdenek. Több ezer, pontosan ugyanilyen szexjelenet után rögtön felkapja az ember a fejét pusztán csak annyitól is, hogy ehelyett orális szexszel kezdődik a dolog, a nő lábai között görnyedő férfi számára egy kicsit kényelmetlennek tűnő pózban.

Persze mindennek minimális jelentősége lenne, ha nem valós dologra hívná fel a figyelmet: arra, hogy az elég kevesek által ismert rendezőnek, Giuseppe Capotondinak olyan egyéni filmes látásmódja van, amire érdemes odafigyelni. Már ha ő maga lehetővé teszi ezt: utoljára tíz éve rendezett filmet, ami keltett némi feltűnést a velencei filmfesztiválon, de azóta semmit. De most visszatért Mick Jaggerrel, Donald Sutherlanddel, Claes Banggel és Elizabeth Debickivel, meg egy The Burnt Orange Heresy (nagyjából: A perzselt narancsszín eretnekség) című őrülettel.

Ami – a szexen kívül is – egész egyszerűen tökéletesen kezdődik. Claes Bang képzőművészetre szakosodott műkritikusa tart előadást egy festményről, súlyos és izgalmas dolgokat árulva el a keletkezéséről, az értelmezéséről és a hozzá fűződő rettenetes tragédiákról, hogy minden hallgatójának kicsorduljon a könnye is megindultságában. Majd közli, hogy amúgy ez mind hazugság, ő maga festette a képet fél óra alatt, és lám, mégis mindenki szemében milyen értékessé vált hirtelen ez a jelentéktelen semmiség.

Ezért kell nagyon vigyázni a magunkfajta kritikusokkal

- teszi hozzá. Ráadásul az egész jelenet megint csak iszonyúan izgalmasan és ötletesen van felvéve: gyors vágásokkal váltakozik, hogy melyik mondat milyen körülmények között hangzik el, valós helyszínen, vagy a beszéd megírása közben a szobabiciklin, vagy gyakorlás közben a vécén ülve, és így tovább.

Szóval Capotondi pont úgy képes a nézőjét az ujja köré csavarni, ahogyan a kritikus is az ő közönségét; ez annyira bejön neki, hogy emiatt csak sokkal később kezd gyanakodni az ember, hogy tulajdonképpen hatalmas blöffről van szó. De aztán az utolsó fél órával egyértelművé válik, hogy

a sztori nemhogy blöff, de a dilettantizmus határát súrolja.

A The Burnt Orange Heresy olyan, mint egy nagyon furcsa hullámvasút: nem csúcspontjai és mélypontjai vannak, hanem nagyon-nagyon magas színvonalon indul, és onnantól elindul lefelé. A magaslati indulás miatt viszont még egy jó ideig elég magasan marad, de az irány nem változik, és végül a legjobbtól a legrosszabbig egyenes vonalú, gyorsuló mozgásban érint minden tartományt. Eközben a sztori szerint műkritikus és barátnője meglátogatják a műgyűjtőt, aki nem egészen tisztességes motivációktól hajtva kiadja feladatnak a kritikus számára, hogy interjúvolja meg az évtizedek óta visszavonult, nagy festőt, aki éppenséggel pont az ő birtokán alkot mostanában.

Ezzel együtt sem vonom vissza, hogy Giuseppe Capotondira oda kell figyelni: minden, de minden, ami rossz, ostoba vagy elviselhetetlen ebben a filmben, az az alapjául szolgáló regényt szerző Charles Willeford és az ezt rettenetesen ügyetlenül forgatókönyvre átíró Scott B. Smith hibája. Capotondi remekül teremt karaktereket, már a castingtól kezdve: az biztos, hogy Mick Jaggernek sokkal jobban megy az éneklés, mint a színészi szövegmondás, de így is olyan figurát formált az excentrikus műgyűjtőből, hogy annak minden percét öröm nézni, részben az ezer árokkal barázdált arc játéka, részben az eltúlzott, szándékosan modoros gesztusok miatt. És bár az az elejétől fogva gyanús, hogy a kritikusban van valami ördögien romlott és gátlástalan, ugyanez Jagger karakterével kapcsolatban is felmerül – jó megoldás, hogy ennek eldöntését végül a nézőre hagyja a film: vajon egyszerűen a kritikus maga a Gonosz, vagy Jagger nála is nagyobb manipulátor?

Capotondi azt is pontosan tudja, hogyan tartsa meg szinte végig az első, kamu monológ szellemének megfelelően rejtélyesnek a két főszereplőt, Banget és Debickit: mindkét színész arcán az tükröződik, hogy egy szavukat sem szabad elhinni, és még élvezik is, hogy folyamatosan átverik a másikat, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha átvernék. Az annak idején A nagy Gatsbyvel feltűnt Elizabeth Debickire egyébként is érdemes odafigyelni, mert hihetetlenül sokszínű színésznő, ráadásul ezt még akkor is meg tudja mutatni, ha egy rossz filmben játszik. Egyedül Donald Sutherland, a rejtőzködő festő hoz sablonosabb alakot, egy öregségére bölccsé vált, minden mondatával aforizmákat eleresztő művészét.

Claes Band és Elizabeth Debicki
Claes Band és Elizabeth Debicki
Fotó: IMDB

De ez a szállóige-szerűség az egész forgatókönyvre jellemző: minden második mondatról üvölt, hogy egy regényből lett vászonra emelve minden változtatás nélkül, mert minden replika elmés, mély és olyan frappáns, hogy olyat élő ember nem rögtönöz, pláne nem egymás után tízet. Azokat a leírásokat viszont nem emelték át, amelyek egy könyvben esetleg meg tudják indokolni a túl hirtelen változásokat, az önmagában logikátlan – és akkor még nagyon finoman fogalmaztam – cselekvéseket és a többi túlzást. És hát az is kérdéses, mennyire érdemes amúgy pergő ritmusú mozifilmben a művészet befogadásának lehetőségeiről és az alkotás esetlegességéről szóló esszéket felmondani.

Mégsem ez a leges-legnagyobb baj, hanem hogy a film végül átmegy egy műfajilag teljesen szabályos, más tekintetben viszont teljesen röhejes thrillerbe, amelyben minden, de tényleg minden alá van rendelve annak, hogy megtörténhessen, amit az író kitalált: nem azért, mert logikus lenne bármelyik része is, hanem csakis azért, mert az író így találta ki, és akkor muszáj így is lennie. Ez az a része a hullámvasútnak, amikor a kocsi már rég elhúzott a nulla szintet jelentő talaj magasságából, mert kiderült, hogy még annál is lejjebb vezet egy alagút, egyenesen a szándékolatlan önparódia tartományába.

Csak az az indulás. Az olyan jó volt, hogy még odalent a mélyben, a sarat kapargatva a ruhánkról is örömmel emlékszünk rá vissza.

A filmet a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be szeptember elején, mi  a Zürichi Filmfesztiválon láttuk.  Magyarországi premierről egyelőre nincs információ.