Johnny Depp migránsokat kínoz, és ez nagyon csúnya dolog ám

Kritika A barbárokra várva című filmről

2019.10.09. 18:45

Mi van, ha nem ők a barbárok, hanem mi magunk vagyunk azok?

Valószínűleg ez az a mondat, ami miatt J. M. Coetzee, az azóta Nobel-díjas dél-afrikai író megírta A barbárokra várva című regényét, és ezért rendezett belőle filmet a mára a legtehetségesebb kolumbiaiak között számon tartott rendező, Ciro Guerra is, akinek különféle rangos fesztiváldíjak után az egyik filmjét, A kígyó ölelését Oscarra is jelölték. Azért, hogy elmondják: bármilyen embercsoportot ellenségnek kikiáltani, üldözni és akár el is pusztítani soha nem bizonyítja, hogy az áldozatok barbárok voltak, azt viszont igen, hogy mi azok vagyunk. 

És az 1980-ban megjelent regény az azóta eltelt 40 évben mindig aktuális volt, és az lesz a következő 40-ben és 400-ban is, de az lett volna már előtte is, mert mindig lesznek és voltak kormányok, amelyek mások dehumanizálásából és közellenséggé kikiáltásából szeretnének maguknak politikai tőkét kovácsolni, gondoljunk akár olyan szélsőséges példákra, mint a holokauszt, vagy olyan kisebb volumenűekre, mint a McCarthy-éra és a kommunisták, akár Magyarországon a menekültek, Trump alatt a mexikóiak, de tényleg szinte minden országnak megvan a témához a maga kapcsolódási pontja, speciel Kolumbiának is – de Guerra nem erre hegyezte ki A barbárokra várva (Waiting for the Barbarians) című filmet.

A sztori egy meg nem nevezett határvárosban játszódik, a Birodalom peremén, ahol egy szintén névtelen bíró teljes nyugalomban vezetgeti a faluját, még börtönre sincs szükség, mert ha van is valamicske bűnözés, többnyire elég egy kis bírságot kiszabni miatta. Aztán megjelenik Joll ezredes pár szerencsétlennel, akiket ő barbároknak nevez: a falakon túl élő nomádokról van szó, akiknek eddig semmi bajuk nem volt a Birodalom lakóival. Joll viszont kínzással rábírja őket, hogy „beismerjék”: meg akarják támadni a Birodalmat. A bíró nem nagyon akar belenyugodni abba, hogy akkor mostantól gyűlöletkampány lesz a „barbárok” ellen, de Joll finoman szólva sem hagy neki választást. De a bíró dolgát az egyik nomád nővel folytatott, különös kapcsolata sem könnyíti meg.

MV5BMGIyNTIzMjYtYmFlYy00MTkwLTk2MGQtYjBmZGZiZTY5MmEwXkEyXkFqcGde

A sajátos képi világú – és egyébként is sajátos világú – filmjeiről ismert Ciro Guerra most először forgatott angol nyelvű filmet, ráadásul rögtön olyan sztárokkal, mint a háromszoros Oscar-jelölt Johnny Depp, az Oscar-díjas Mark Rylance és az Alkonyat-filmekkel berobbant Robert Pattinson, aki mostanában sokkal súlyosabb filmekre mond igent. És Guerrának tökéletesen sikerül is a saját képére formálnia az alapanyagot: szinte a fogaink közt érezni a homokot és a homlokunkon az izzadságot, elnézve a kétszeres Oscar-díjas operatőr, Chris Menges (A misszió, Gyilkos mezők) képeit. De nemcsak a vizuális világ, inkább az egész atmoszféra az, ami megragad a filmben, és ennek része minden arab-európai fúziót idéző jelmez, Johnny Depp steampunk napszemüvege, az egyedi bútorok, a középkort idéző szobabelsők és lakomák, a fegyverek és a falu megszállása, ami olyan, mint az Egri Csillagok lepukkant, de sokkal brutálisabb verziója.

És bár Johnny Depp is derekasan küzd azért, hogy kilátszódjon a játéka az évek során az arcára fagyott manír alól, mégis Mark Rylance viszi el a hátán filmet lassú, már-már dadogó beszédével, inas makacsságával, ahogy saját, tökéletesen igazságos világot próbál teremteni maga köré még akkor is, ha csak ő hiszi, hogy ő maga annyira feddhetetlen. Rylance uralja a vásznat, ha csak mutatja őt a kamera, akkor is, ha elvileg még hatalma teljében lévő városvezető, akkor is, amikor épp szembesül azzal, hogy valójában semmiféle hatalma nincsen, de hajléktalan hobóként is. Pattinson szerepe apró, de a színész ennyi idő alatt is fel tudja villantani a tökéletesen felfuvalkodott hatalmi gátlástalanság minden szélsőségét.

Így ha nem nagyon történne semmi a vásznon, akkor azt jó ideig örömmel el lehetne nézni, de sajnos történik. Elsősorban az, hogy kiderül: Guerra és a saját regényét forgatókönyvvé író Coetzee egyáltalán nem vettek tudomást arról, hogy mégiscsak eltelt negyven év a könyv megjelenése óta, és ez alatt a negyven év alatt a világ annyi hasonlót látott, hogy ez így, kizárólag általános és örökérvényű metaforákban fogalmazva már kevés. Mert hiába ismerős akár a magyar közönségnek a migránsos kék plakátokról a filmben ábrázolt probléma, ez a film így akkor sem tud és akar többet mondani annál, hogy

ártatlan embereket megkínozni egyáltalán nem szép dolog, 

márpedig akinek a kezében hatalom van, az lehet, hogy ezt meg fogja tenni. („Minden emberöltőben egyszer kitör a hisztéria” – legyint eleinte a bíró.) Persze nem lehet azt mondani, hogy ne állítana igaz dolgokat a film, de pont ezzel van a baj: egy ilyen triviális megfejtés, legyen akármilyen látványos is a tálalása, sehogy sem válik többé evidenciánál. Márpedig Guerra és Coetzee nem próbálnak többet adni ennek a leckének a felmondásánál: a hatalom birtoklóinak jellemei archetípusok maradnak, a bíró és a nomád nő kapcsolata pedig kibontatlan marad, még az erkölcsi kérdéseket sem igazán feszegeti a film.

barb

Viszont mindenki, aki éppen politikai előnyszerzés céljából akart volna kisebbségeket meghurcolni, most nagyon komolyan elgondolkodhat arról, milyen csúnya dolog is az, amire készül. Bizony.

A filmet szeptemberben vetítették először a velencei filmfesztiválon, mi a Zürichi Filmfesztiválon láttuk. Magyarországi bemutatóról egyelőre nincs hír, bár a rendező előző két filmjét meg lehetett nézni nálunk is.

Ne maradjon le semmiről!