Trump nem simán üresfejű hülye, hanem gonosz és veszélyes

zff19 03102019-77
2019.10.14. 18:38 Módosítva: 2019.10.14. 21:16

Istenben nem hiszek, de Al Pacinóban igen. Ez a vallásom

– mondja Javier Bardem a Zürichi Filmfesztiválon szervezett beszélgetésen, ahol az egész eddigi életéről és karrierjéről szó esett, bár hivatalosan a Sanctuary című környezetvédő dokumentumfilm producereként és főszereplőjeként hívták meg. A Nem vénnek való vidék, a Vicky Cristina Barcelona vagy a Skyfall című James Bond-film Oscar-díjas színésze ugyanis az utóbbi években hatalmas környezetvédő aktivista lett. A Sanctuary arról szól, hogy Bardem felül egy hajóra az Antarktisz környékén, ahol aktivistákkal együtt vizsgálja a vizet, de a cél érdekében még egy tengeralattjáróban is alámerül. 

„Addig tisztelem a vallást, amíg a vallás is tisztel engem. Humanista vagyok, nem pedig egy spirituális ember, a legnagyobb élményem a forgatáson mégis olyan volt, mint egy vallásos élmény. A hajón alapvetően nem hallani a környezet hangjait, csak a motorét, de egy alkalommal egészen mélyen behajóztunk az óceánba, oda, ahol a bálnák élnek. Kikapcsoltuk a motort, és olyan csend lett, amilyet még sosem tapasztaltam; annak a tájnak a csendje, ahol még sosem járt ember. Gyönyörű volt, ennyire meditatív állapotba még sosem kerültem. Aztán meghallottuk a bálnák énekét; öten-hatan voltak körülöttünk. Ilyenkor megérted, hogy semmi sem vagy az ő magasztosságukhoz képest, és semmilyen jogunk nincs ebbe beleavatkozni. Minél messzebb tartjuk magunkat az ilyen tájaktól, annál jobb lesz mindenkinek.”

Bardem és csapata – köztük a bátyja, Carlos – a víz mikroműanyag-tartalmát is vizsgálták, de az Antarktisz mellett a vizsgálatok nem mutattak ki ilyen apró műanyagrészecskéket. „Aztán amikor a hajó motorja lerobbant egy nejlonzacskó miatt, rájöttem, hogy nemcsak a mikroműanyag a probléma, hanem a baromi nagy műanyag is.” Arra a kérdésre, dühös-e, azt feleli, dühösnek született. „De tényleg dühös vagyok, mert van két gyerekem, és ők fogják elszenvedni annak a következményét, ahogyan mi éltünk. Azért álltam be e mögé a film mögé, és azért van még pár hasonló, futó projektem, mert meg akarom tenni, amit megtehetek, hogy ha visszafordítani ezt már nem is tudjuk, legalább új helyzetet teremtsünk. A klímakatasztrófa nem olyan, mint amilyennek gondoljuk: sokkal rosszabb annál.

Az egyik legmegrendítőbb élményem az volt a forgatáson, amikor a hajó kapitánya, aki 30 év alatt a világ összes óceánját bejárta, épp arról beszélt, hogy ez a folyamat gyorsabb, mint gondolnánk – és amikor ezt kimondta, a hátunk mögött a vízbe szakadt az olvadás miatt egy fél jéghegy.

Én ennek hiszek, és nem Trumpnak, Bolsonarónak, Salvininek vagy Putyinnak. Ezek az üresfejűek nem egyszerűen hülyék, hanem veszélyesek és gonoszak. Erre emlékezzünk, amikor szavazzunk.

Jelentős gazdasági érdekek vannak a tagadás mögött, de ők eltűnnek, mi pedig maradunk; muszáj megakadályoznunk, hogy túl nagy károkat okozzanak.”

Bardem arról is beszélt, milyen a kapcsolata szintén színész bátyjával, Carlossal, aki sok spanyol sorozatban és főképp spanyol filmekben játszik, amikor épp nem Javierrel hajókázik az Antarktisznál, de írt már regényt és filmet is.

„Minden férfi tudja, mit jelent, ha van egy idősebb fiútestvére: hol a szart is kiveri belőled, hol meg imádjátok egymást. Mi is megjártuk az összes stációt az elmúlt ötven évben. Van egy lánytestvérünk is, és mindhármunkat anyánk nevelt fel: a szüleink még kiskoromban elváltak, és apám nem nagyon volt jelen. Számomra a bátyám volt a férfifigura a családban, ő volt a modellem. A rossz hír viszont az, hogy számára nem volt ilyen modell. De végül csak sikerült úgy felnőnünk, hogy nem ártottunk magunknak túl sokat, és nagyon szeretjük egymást.”

Bardem anyja, a most 80 éves Pilar Bardem is színésznő, többször játszott is együtt Javierrel, például Pedro Almodóvar Eleven húsában, de a nagyszülők is színészek voltak. Ennek ellenére, vagy épp ezért Bardem nem is akart színész lenni. „El akartam kerülni ezt a pályát, mert láttam a mamát sírni, amiért nincs munkája, és láttam naphosszat a telefon mellett ülni, hátha megcsörren egy ajánlattal. Két évig nem is játszott, de hogy etetni tudjon minket, máshol dolgozott. Amikor két év után újra színészi munkát kapott, annyira izgult a bemutató előtt, hogy az idegességtől elhányta magát, ott voltam vele az öltözőben. Aztán kiment a színpadra, és ő volt Izabella királynő, két perccel azután, hogy az öltözőben hányt. Azt gondoltam, azta, ez aztán őrült, de nagyszerű szakma.”

Bardem ennek ellenére festő akart lenni, de ahhoz, hogy fizetni tudjon a tanulmányaiért, statisztálást vállalt filmekben. „Öt évig csináltam, szinte semmi pénzt nem kaptam érte, de még a stáb ételéből sem ehettünk soha – ezért is figyelek annyira a forgatásokon a statisztákra, mert tudom, milyen érzés. Aztán kaptam két sornyi szöveget, aztán három sornyit, és azt mondtam, na várj, igazából ez nekem nagyon tetszik. A mama leültetett, és azt mondta: »A te neved Bardem, ezt az ükszüleidtől kaptad, ha ezt akarod, azt ki kell érdemelned, ahhoz tanulnod kell.« Onnantól csak erre koncentráltam.”

Aztán amikor megkapta az Oscar-díjat a Nem vénnek való vidék főgonoszának a megformálásáért – első spanyol színészként a díj történetében –, a köszönőbeszédében is az édesanyjának ajánlotta a díjat, ráadásul spanyol nyelven, ezzel téve emlékezetessé az eseményt: azóta már majdnem másfél millióan nézték vissza a felvételt.

„A ceremónián tőlem balra anyukám ült, jobbra pedig Jack Nicholson. Anyukám nem beszél angolul, Nicholson nem beszél spanyolul, ennek ellenére órákig beszélgettek egymással – elég ijesztő volt. Amikor elérkeztünk a legjobb mellékszereplő kategóriájához, remegő kézzel elővettem a háromoldalas beszédem. Nicholson ránézett, és azt kérdezte, ez meg mi. »A beszédem, Mr. Nicholson.« »Na idefigyelj, ezt gyorsan dobd el. Ne légy túl érzelmes, ne sorolj fel túl sok nevet, és ajánld az egészet az anyukádnak. Ennyi.« És igaza volt. Sokat jelentett a mamának, hogy spanyolul beszéltem hozzá.”

Bardem ugyanakkor azt mondja: a legnagyobb díj, amit valaha kaphatott a Nem vénnek való vidékért, nem ez volt, hanem egy másik, amit a pszichiáterek utaltak ki neki. Tíz professzor ugyanis végignézett 400 filmet az elmúlt hetven évből, hogy megállapítsák, ki játszott leghitelesebben pszichopatát, és Bardem alakítását hozták ki győztesnek, mert Anton Chigurh az alakításában „tökéletesen ellenáll mindenféle érzelemnek és emberségnek”.

MV5BMTc4MDczMjkyNl5BMl5BanBnXkFtZTcwNzczODI3OA@@. V1

„Azért van ebben valami aggasztó is. Egy színésznek szembe kell néznie azzal, hogy minden, amit eljátszik, valamilyen szinten megvan benne: egyik sem vagy te teljesen, de mindegyikből van benned valamennyi. Ezzel együtt kell élni, és ki kell tenni a nézők elé. A beteg emberek és a művészek között viszont van egy különbség: nekünk retúrjegyünk van, az őrültek viszont nem tudnak visszajönni onnan, ahová elmerészkedtek. Nekem is szembe kellett néznem azzal, hogy megvan bennem valaki, aki meg tudna ölni valakit valamiért, ami fontos neki. Egyrészt ez kellett ahhoz az alakításhoz. Másrészt meg az a frizura.”

Bardem egyébként végig őrületesen élvezte a közönség érdeklődését, ünnepeltette magát és hatalmas show-t adott, de be is ismeri, hogy sok benne a hiúság. „Ahhoz, hogy egy színész eljuthasson oda, ahová én eljutottam, nagy ego és sok hiúság is kell. Ez az alap, de ha ez megvan, akkor vissza kell lépni, eljátszani egy szerepet, és tudni, hogy az sokkal érdekesebb, mint ami te magad vagy. A hiúságot épp eléggé táplálják a díjak. De ez mérgező is: az elismerések össze tudnak zavarni, engem is alaposan összezavartak, főleg fiatalon.”

Igazán nagy ajándéknak viszont nem a díjakat nevezi, hanem azt, hogy mekkora művészekkel dolgozhatott együtt Almodóvartól Miloš Formanon és a Coen fivéreken át Alejandro González Iñárrituig, Sam Mendestől Ridley Scotton és Terrence Malicken át Woody Allenig. Mégis a spanyol Bigas Lunának a leghálásabb, részben, mert ő adott neki először szerepet, részben, mert miatta ismerkedett meg feleségével és gyerekei anyjával, Penélope Cruzzal. „Miatta lett karrierem, miatta ismertem meg ezt a gyönyörű és csodálatos nőt, mindent neki köszönhetek. Papa Bigasnak hívtam, mert olyan volt nekem, mint egy apafigura. Senki nem tudta, hogy meg fog halni, mert teljes titokban tartotta a betegségét: nem akarta, hogy bárki is miatta szenvedjen.”

Mesél Formanról is, a Goya szellemei forgatásáról: „Rögtön azzal a jelenettel kezdtünk, amikor kihallgatom a fogoly Natalie Portmant. Ott volt Natalie meztelenül és halálosan idegesen, meg én még idegesebben. Forman kiabálni kezdett velem: »Végig ezt fogod csinálni? Tönkreteszed a filmemet!« Aztán rám nézett, elnevette magát, és közölte, hogy csak viccel. Ilyen ember volt. Rögtön beleszerettem, csodálatos volt vele forgatni. Az egy dolog, hogy a filmek tetszenek-e az embereknek vagy sem, de az hatalmas dolog, hogy találkozhattam ezekkel a zsenikkel, és hatottak rám.”

Azt, hogy együtt dolgozott Woody Allennel a Vicky Cristina Barcelonában, élete legjobb élményei között tartja számon.

Eleinte szóba se állt velem, ahogy senki mással sem. De a legnagyobb védelmezője vagyok, bár tudom, az ügynököm most rám szólna, hogy fogjam be. A #metoo nagyon fontos, de mára átalakult valami mássá: ha a közösségi médiában kipellengéreznek valakit, akkor az ettől azonnal bűnössé is válik anélkül, hogy lehetősége lenne megvédenie magát, mi pedig el is hisszük róla. Ez veszélyes. A vádakat be kell bizonyítani, és Woody Allennel ez kétszer is megtörtént a bíróságon: mindkétszer kimondták, hogy nem bűnös. A közösségi médiában mégis azt állítják, hogy de igenis megtette. Pedig ötven éve készít filmeket, a legjobb női karaktereket ő adta a világnak, csodálatos és gyönyörű nőkkel dolgozott – és szándékosan emelem ki a gyönyörűséget, hogy behozzam a szexualitást is –, és közülük 50 év alatt senki nem mondott semmi ilyet róla. Szerintem a vádak mind hamisak, az egyetlen tény, hogy ő egy zseni. Miről akarunk emlékezni rá: a munkáiról, vagy valaki más vádjairól?

Szintén zseninek tartja Denis Villeneuve-öt is, akivel nemrég forgatták le A Dűne című kultikus sci-fi új filmverzióját. „Amikor felhívott, hogy lenne egy szerep a Dűnében, azonnal rávágtam, hogy vállalom. Elkezdte mondani, hogy miről lenne szó, de a szavába vágtam: nem érdekel! Az ő filmjében örömmel eljátszanám akár a homokférget is.” Magát A Dűnét nagyon aktuálisnak tartja: Frank Herbert 1965-ös regényében a sivatag lakói minden folyadékot újrahasznosítanak, még a testnedveket és a salakanyagot is, hogy túl tudjanak élni. „A jordániai sivatagban forgattunk, és azt éreztem, ilyen lehet a mi országunk is húsz év múlva. Ezért is klasszikus a regény: Herbert olyasmit talált ki, ami megtörténhet, ami ma is aktuális.”

Persze a Bardem-show leglátványosabb része is a klímához kötődött Zürichben. Bardem kiválasztott a közönségben kérdésre jelentkezők közül egy kisfiút, hogy az ő kérdését szeretné hallani; a Leo nevű fiú azt kérdezte, szerinte mit tehet az ő generációja a klímáért. Mire Bardem annyira elérzékenyült, hogy a könnyeivel küzdve nem tudott válaszolni – részben persze a téma miatt, de azért is, mert az ő fiát is Leónak hívják.

„Hogy te itt vagy, és ahelyett, hogy otthon játszanál, azt hallgatod, ahogy egy öregember hülyeségeket beszél, az mutatja meg, hogy van bármi értelme annak, amit csinálok. Köszönöm” – mondja, amikor leküzdi a vagy valódi, vagy a közönségnek szánt könnyeit. „A legnagyobb baj az, hogy a cégek azért nem hallgatnak rátok, mert ti vagytok a jövőbeli vásárlóik, ti vagytok az ő jövőjük. Amikor én annyi idős voltam, mint te, szerettem az évszakokat, de ma már nincsenek évszakok, csak jéghideg van és tűzforró. Tegnap rövidnadrágban sétálgattam: ez talán normális októberben? Ma az esőben valaki azt mondta, tegnap milyen jó idő volt, de ez nem igaz: ma van jó idő, októberben ilyen időnek kell lennie! Amit mi teremtettünk nektek, az nem működik, úgyhogy mi már nem tudunk mást tenni, mint titeket biztatni.”

Ne maradjon le semmiről!

 Borítókép: Tim Hughes / ZFF



  • Hírek
  • Hírek