Milyen rejtélyes ez a cuki sorozatgyilkos!

Kritika Az angyal című filmről

2019.10.29. 05:02

Az angyal a legjobb példa arra, hogy miért kéne egyszer és mindenkorra elfelejteni a „valós eseményeken alapuló” filmek kultuszát,

és miért nem érdemes azt gondolni, hogy a „based on a true story” felirat egy film elején biztos valami nagyon jó dolgot jelent. Meg arra, hogy milyen az, ha az alkotók igazából semmit nem akarnak a saját filmjüktől, csak megtetszett nekik egy kis színes hír vagy egy izgalmas Wikipédia-oldal. Mert ha egy film – mint Az angyal – semmi többet nem akar, mint egymás mögé pakolni pár érdekes eseményt, mondván, az majd úgyis magáért beszél, akkor az semmivel nem lesz több egy képeskönyvnél. Egy rosszabb fajta képeskönyvnél.

Az argentin Luis Ortega filmje – amelyet azzal hirdetnek, hogy az egyik producere Pedro Almodóvar – Carlos Eduardo Robledo Puchról szól, arról a gyilkos rablóról, aki jelenleg Argentína történetének leghosszabb ideje raboskodó bűnözője, és akinek a bíróság olyan súlyosnak találta a bűneit, hogy törvényt módosítottak miatta, így 45 év után sem szabadulhatott a börtönből. Carlos olyan kölyökképű, göndör szőke hajú, vonzó srác volt tinédzser kora végén, amikor elkövette a bűneit, hogy a sajtó angyalnak nevezte, igaz, a halál angyalának, vagy fekete angyalnak.

És egyedül ennyi is a film erőssége: hogy egy ideig valóban érdekes Lorenzo Ferro játékában a szendeség és a teljes elvetemültség keveredése, illetve pont az, ahogyan látszólag nem is keveredik, csak az utóbbi néha minden érzékelhető előzmény nélkül kibukik az előbbi mögül. Aztán mégis ez válik a film kudarcának egyik szimbólumává. Mert az, hogy Ferro semmi olyan érzelmet nem mutat, ami összefüggene eleinte a lopásokkal, később a gyilkosságokkal és más aljasságokkal, az egy idő után már nem érdekesség, hanem súlyos hiányosság. Pláne, hogy sem a forgatókönyv a szavakkal, sem a színész a játékával meg sem próbálja sejtetni a motivációkat, vagy bármit, ami a főszereplőben lejátszódhat. Így egyfelől nincs se lélekrajz, se jellemfejlődés (sőt, még jellem se nagyon), másfelől nincs szó a bűn lélektanáról, de még a sztori is le van csupaszítva a puszta tények egymásutánjára. A legkézenfekvőbb magyarázat az lehetne, hogy Carlos talán pszichopata, ezért tartja magát érzelmileg ilyen távol a saját tetteitől, de ez egyrészt elég unalmas megoldás lenne, másrészt a film a pszichopátiáról sem próbál meg beszélni, még csak nem is tematizálja azt.

Ennyire gyilkos

IMDB: 7,0

Rotten Tomatoes: 74%

Metacritic: 61

Index: 4/10

Pedig egyébként lenne egy csomó érdekes dolog a filmben: Carlos kapcsolata a barátja családjával, akik piti tolvajból nagypályás betörővé teszik; Carlos kapcsolata a szüleivel, akik az egészről semmit sem tudnak; Carlos sejthető, bár ki nem élt homoszexualitása; meg egyáltalán, Carlos jelleme, amiről egy darab emlékezetes mondat hangzik el, aztán annyiban is marad az egész. A film elején, amikor bevallja, hogy kisebb dolgokat szokott ellopni, megkérdezik tőle, hogyan szokta eladni, mire azt mondja: „Csak elajándékozok mindent, hogy az emberek szeressenek.” De ez nincs – ez sincs – kibontva, a többire meg lényegében kivétel nélkül az a válasz, hogy

„rejtélyes”,

ami mondjuk az egyik társával fűződő viszonyával kapcsolatban még lehetne is érdekes, de hogy minden csak azért történik, mert hát Carlos olyan rejtélyes, azért az finoman szólva is túlzás.

De ezeken felül még az is problémás, hogy a film tulajdonképpen leginkább egy cukipofának mutatja az angyalarcú gyilkost (már amennyire ugye a rejtélyesség mögül kilátszik bármi). Ennek érdekében egyébként Ortega és a többi forgatókönyvíró alaposan ki is lúgozták az életrajzát: a filmben nem szerepel sem az, amikor Carlos előbb fegyverrel megsebesített egy nőt, aztán megerőszakolta, majd dolga végeztével kivégezte, sem az, amikor rálőtt egy csecsemőre – ez már valahogy nem fért össze azzal a kedves, fura és rejtélyes fickóval, akiről ez a film szól. Akire amúgy a film alapján annyit lehet mondani, hogy „nahát, nahát, milyen érdekes”. Valószínűleg pontosan ennyit gondolt Luis Ortega is, amikor először hallott Carlos Eduardo Robledo Puchról, és semmivel se többet. Csak még azt, hogy milyen jól mutatna ez filmen.

Hát, így biztos nem.

Ne maradjon le semmiről!