Jön nyugatról a vámpír, és elszívja a jó szocialista munkásvért

MV5BMGYxZTA0ZTctMTA0Ni00M2MyLTk4NWUtZmQ5ZjNmYjFmYjg0XkEyXkFqcGde
2019.10.31. 13:27

A Drakulics elvtárs olyan, mint egy torta, amin csak bevonó van. Aztán a tortát hiába vágjuk fel, a bevonó széttörik, piskóta nincs, töltelék sem, a tányéron ott van egy marék összetört máz, váljék egészségedre a kávé mellé. Tudom, hogy hülye hasonlat, torta nincsen a Drakulics elvtársban, bár igazából Drakulics elvtárs nevű szereplő sem, szóval ennyit hadd engedjek meg magamnak.

Bodzsár Márk filmje olyan, mintha valaki meglátta volna a Liza, a rókatündér sikerét, és azt mondta volna, hogy nem rossz, de milyen lenne ez az egész egy vámpírral. A dátumok stimmelnek, a Lizát 2015. februárjában mutatták be, a Drakulics elvtárs forgatókönyvének fejlesztésére pedig 2015. áprilisában adott először pénzt a Filmalap. Az egyezések mellett pedig nehéz elmenni: mindkettő egy alternatív, de azért még felismerhető hetvenes években játszódik, amiben fontos szerepet játszanak fantasztikus lények. És Balsai Móni is szerepel mindkettőben. A közös gyökér aztán kettéválik, és főleg azért, mert amíg a Lizánál a világának építése csak egy dísz, addig a Drakulicsnál olyan, mintha az egész betonból kiöntött alapja lenne.

A Drakulics elvtárs ugyanis a legfullasztóbb Kádár-kori nosztalgia, legalább a Csinibaba óta. Minden egyes jelenetében egy, de inkább 10-15 jele van annak, hogy pontosan mikor és hol vagyunk. A Traubisoda megkerülhetetlen, utalnak Rodolfóra és Hofi Gézára, a Bambi csatosüvege egy fontos történetmesélési eszköz, menni kell az mgtsz-be, a Volgában jó a szívató, be kell lógni a Szecskába, műhónaljszőr, pék fasza, gyerekvasút és Kádár János személyesen.

Minden olyan, mintha a Terror Házát keresztezték volna egy viaszmúzeummal, leöntötték volna a Budapest Retró-filmsorozattal, aztán levetítették volna a Marximban,

ahol Nagy Ervin a kelleténél több Kőbányait megiszik. Egy álarcosbál, ami nem győzi felhívni a figyelmet arra, hogy mennyire odafigyeltek a jelmezekre a házigazdák.

Drakulics elvtárs

Index: 5/10

A fő házigazda pedig Bodzsár Márk, akinek az Isteni műszak című filmje 2013-ban a Magyar Nemzeti Filmalap egyik első példája volt arra, hogy az egyértelmű fesztiválfilmek mellett (Viharsarok, Fehér Isten) az új finanszírozási rendszert az is érdekli, hogy az emberek valami szórakoztatót nézzenek, ebben az esetben egy mentősökről készült fekete komédiát, amit Guy Ritchie és epigonjai ihlettek, és amiben megférnek egymás mellett a vértócsák, a szamurájkardos Keresztes Tamás és a délszláv háború. Annyira sikeresen egyébként nem fértek meg, de látszott Bodzsáron, hogy valami olyasmi mozgatja, amiből pont kevés volt a magyar filmgyártásban.

A Drakulics elvtárs ezt a hasonló, zsánertelen, vagyis inkább különböző zsánereket összekutyuló mentalitást folytatja, csak Bodzsár most a kilencvenes évek után még két évtizeddel, a hetvenes évekbe ment vissza. Ebben a korszakban dolgozik az állambiztonságnál Magyar Mária (Walters Lili) és Kun László (Nagy Ervin). Kémek, oktatók, a magánéletben pedig egy párt alkotnak, és valami miatt Laci mindig elélvez 3 perc alatt, ha szexelnek, köti az orrunkra a film második jelenete. Egy nap azt a megbízást kapják, hogy tartsák a szemüket Fábián elvtárson (Nagy Zsolt), aki körül gyűlnek a gyanúsabbnál gyanúsabb jelek: nem öregszik, véradásokat szervez, nem látják nappal, és mintha nem bírná a fokhagymás kolbász szagát. Fábián megjárta Kubát, Vietnámot, egy vérvörös Mustanggal jár, és láthatólag döglenek utána a nők, de valahogy mégsem akarja megmutatni a szemfoga fehérjét, úgyhogy a felettesek (élükön Thuróczy Szabolccsal) megbízzák Máriát, hogy csábítsa el a potenciális vámpírt. Az ok pedig az, hogy a beteg Brezsnyev szeretne örökké élni, Kádár János (Rába Roland, furcsa sminkben) pedig hűen teljesíti a parancsait.

A Drakulics elvtárs a nagy műfaji hibridségben inkább a vígjáték felé mozdul el gyakrabban (félni vagy megijedni senki nem fog rajta, nem is akarja senki), úgyhogy fel lehet készülni a plázapoénokra: a kefebajszú, melegítős, káromkodó, kolbászt zabáló Nagy Ervinre, a korral leplezett szexista szövegekre (még Trill Zsolt szájából sem hangzik jól az, hogy egy sárga tyúknak beadná a gyíkot), vagy a film legidegesítőbb szereplőire, a főszereplő alatt lakó szomszédokra, akik görög kórusként kommentálják azt, ami a házuk előtt történik, mintha mi nem látnánk a saját szemünkkel, amikor egyszer Nagy Ervin jön a Volgájával, egyszer pedig Nagy Zsolt a Mustanggal. Ráadásul a történet szerkezete kísértetiesen emlékeztet a magyar népszerű vígjátékgyártás legnagyobb modern sikerére, a Valami Amerikára, amiben szintén egy messziről jött emberről kell kideríteni, hogy vajon mennyire megbízható, miközben a női főszereplő lassan belehabarodik. A Pindroch-Szabó-Hujber-trió laboratóriumi keresztezéséből Nagy Ervint dobta a gép.

Nagy Ervin pedig szórakoztató a buflák fejével, főleg azért, mert sokkal testhezállóbban tud ripacskodni, mint a Valaki Amerika 3. börtöntölteléke, neki kifejezetten jól áll, amikor a macsó, korlátolt férfiből akar viccet csinálni. A Drakulics elvtársban a karaktere felé érzett szimpátia folyamatosan változik, kár, hogy nem lesz egyértelműen sem a sztori hőse, sem a gonosza. Nagy Zsolt önmagához képest visszafogott, és hagyja, hogy a pajesza és a szőrmegalléros kabátja beszéljen helyette, bár a cselekmény aránytalanul nagy részt szentel annak, hogy eldöntse: vámpír vagy ember. Ami az első közelijénél egyértelmű. Walters Lili pedig a főszereplősége ellenére egy meglehetősen alulírt szerepet kapott, a gyötrődő nőét, aki a bunkóval van, de a csábítóra vágyik, és jó sokáig nem tudja eldönteni, hogy mit is szeretne igazából. Amikor eldönti, az a Drakulics elvtárs talán legjobb jelenete, mert végre összeér a történet, a külcsín és a színészek játéka.

A Liza, a rókatündér és a Drakulics elvtárs (és valamennyire a kevésbé sikerült Lajkó – Cigány az űrben) megtestesítenek egy igényt, amire a magyar filmnek és a magyar társadalomnak szüksége van: szembenézni a múlttal, feldolgozni azt cenzúra, önös érdekek és csúsztatások nélkül. Mivel ez nem következett be igazán soha, szabad a gazda abban, hogyan is dolgozzuk fel az utóbbi korszakot, lehet sci-fi, lehet benne vámpír, lehet benne sorozatgyilkos tündér is, hiszen bárki gondolhat bármit, nincsenek konvenciók, nincsenek szabályok. És amennyire értékelem a horrorfilmes tradíciók felé tett gesztust, a Drakulics hiába próbál elrugaszkodni a témájával, túlságosan is ragaszkodik a Kádár-korszak külsőségeihez. Mintha nagymamánk vitrinjébe valaki belerakott volna egy vámpírbabát. Vicces, de azért mégis a vitrint nézzük.

(Borítókép: InterCom)



  • Hírek
  • Hírek